Ma Zsigmond, Atanáz névnap van.
Fiók
Jelszó:
Legnépszerűbb
Tisztelt Bódis Gábor!
Engedje meg, hogy röviden válaszoljak a Napló 28. számában közölt vezércikkének néhány mondatára. >
Pornó anziksz
Nem is sejted, Szilvia, mostanában mennyit ábrándozok a fenekedről. Pedig tizenegynaponta kimondottan ezért vonulok a guggolva >
Egy levél a szabadkai szökőkútról - a szökőkútért
A szabadkai főtéren lévő (zöld) Zsolnay-szökőkutat 1985-ben avatták fel. A polgárok szívükbe zárták, és örömet leltek >
Csetnikek és usztasák
MÁSKÉNT EZ NEM TÖRTÉNHETETT! Azok után sem, hogy Belgrádból, illetve Zágrábból a vasárnap esti maksimiri polgárháborút előre >
Tanmesék felnőtteknek
Csak kevés embernek adatik meg a látnoki képesség, engem viszont igenis ilyen kivételes hajlammal áldott meg >
Két kezünket összetéve…
Három dologról szeretnék említést tenni, talán nyomot is hagyni, június harmadik vasárnapjának éjszakáján készült rövid >
Szárnyát vagy combját?
Az előző részben az olaszos ízek voltak az étlapon, gasztronómiai naplóm folytatásában a kicsi kínai falatkák >
It's toasted
Rengeteg katonatörténetet hallottam már, a legtöbb vicces kis sztori, kerülve a komoly dolgok ecsetelését. Inkább anekdoták >
Tisztelt Ágoston András!
Sokáig töprengtem, válaszoljak-e egyáltalán levelére, amelynek felszólító hangneme – őszintén megvallva – egy magunk mögött vélt >
Isten éltesse, Tanár úr!
Az egyetemen még szerencsém volt dr. Szeli István előadásait hallgatni. Soha nem jött készületlenül, soha nem >
Pásztornak, Végelnek egy a hangja
A megújulás ambíciójáról, a megújulás és az összefogás esélyéről beszélt Pásztor István a Vajdasági Magyar Szövetség >
Lelkierő és türelem
Újvidéken szálltunk fel a Belgrád-Bécs nemzetközi gyorsra. Egy hatüléses fülke, a szemközti oldalon két munkásformájú ember >
Asszimiláció
Az utóbbi öt évben hisztérikus félelem tartja rabságában a szerb népet. Amióta arról van szó, hogyan fog alakulni az ország és az állam sorsa, a téboly egyre fokozódik. Mi lesz, ha konföderáció lesz?
Mi lesz, ha szétesik részeire az ország? Mely részeire? Melyek is a részei? Egyáltalán, vannak-e részei? És melyek a mi részeink? Most már nemcsak a szerb állam hivatalban levő, nacionalizmussal áthatott kommunista politikusai, nemcsak a különböző pártok vezérkara vesz részt ebben a hangszerelt muzsikában, hanem jószerint az egész szerb intelligencia is – ezzel is hátat fordítva igazi társadalmi hivatásának.
S mi ennek a hangszerelt zenének vagy inkább kakofóniának a vezérmotívuma, melódiája?
A rémület, a téboly, a hisztériás őrület vezérszólama: „Nem fogjuk megengedni, hogy akár egy szerb is nemzeti kisebbségi sorsba kerüljön”. Megdöbbentő... Még a testvérnép államában sem? Ott a legkevésbé.
S itt álljunk meg és időzzünk el hosszabban. Ha olyan jól meg volt oldva (ez pontatlan kifejezés! – ha szocialista, önigazgatású, demokratikus és nem tudom, még milyen államunkban volt a világon a legjobban megoldva – ez a helyes kifejezés!) a nemzetiségek helyzete, akkor miért ez a nagy ricsaj, ez a szűkölő félelem, egymás ijesztgetése a nemzetiségi sors elviselhetetlen kínjaival. Talán csak hihetünk eddigi világraszóló tapasztalatainknak, legjobb megoldásainknak. Hiszen államalkotó nemzeteink fennen hirdetett véleménye szerint a kisebbségi sors semmiben sem különbözött a többségi nép helyzetétől. Ha egyesek mégsem így gondolták, hanem nagyon is jól tudták, hogy mekkora veszélyekkel terhes sors volt a nemzetiségi sors, akkor miért kellett félrevezetnünk az egész világot. A legtökéletesebb szocialista társadalmi modell népszerűsítése érdekében? Ez a propaganda nem sokat lendített rajta.
Vagy a nemzetiségeket akarták megkímélni attól, hogy felismerjék önnön helyzetüket? El akarták altatni éberségüket, hogy ne vegyék észre az ellenük irányuló manipulációt és intézkedéseket?
Benne vagyunk az ördögi körben! És benne van mindenki ebben az ördögi körben,.aki a nemzetiségi kérdést kizárólag katonapolitikai elvekből vezeti le, katonai érdemekből, nyereményből, szerzeményből; aki hódításaiból kiindulva magyarázza, vagyis egyedül az állami erőszak keretében képes gondolkodni. Ne játsszuk meg a naivat, mintha nem tudnánk... A nemzetiségi kérdés megoldásán mindmáig nem értettek semmi mást, mint a nemzetiségek állami tulajdonba vételét és az államalkotó nép által való kisajátítását. A nemzetiségek az államalkotó nép tulajdonát képezték. Nem kell tehát sokáig kutakodnunk „közös” történelmünk berkeiben, hogy meglássuk, honnan ered a mai félelem a kisebbségi sorssal szemben. A rossz lelkiismeret beszél „belőlünk”. Ahelyett, hogy beismernék, milyen politikát folytattak a nemzetiségekkel szemben, most attól félnek, hogy többé nemcsak uralkodó nép, de esetleg kisebbség is lehetnek. A saját eddigi gyakorlatuktól félnek. Ebben a politikai megközelítésben nincs éppenséggel semmilyen erkölcs, mert még mindig ahhoz tartjuk magunkat, hogy én szeretek mindenkit meglovagolni, de engem aztán ne lovagoljon meg senki.
Még mindig benne vagyunk (s ez alkalommal nemcsak ők, de velük együtt mi is) az ördögi körben: a katonapolitikai észjárásból, az állami erőszak sokoldalú használatából nem engedünk egy picit sem, nem tágítunk az uralkodni vágyó pozícióinkból.
Valóban, ha benne maradunk – benne maradnak – ebben a körforgatagban, nem is lehet másként gondolkodni. Ha „én teremtettem meg” a katonapolitikai keretet (a szilárd határokat), ha „én” biztosítom az állami erőszakot, akkor jogom van azt tenni, amit akarok. Másnak nem adok jogot ahhoz, hogy népemből akár egy ember is kisebbségi, vagyis asszimilálható sorsba kerüljön. A határt idébb tesszük, a határt odébb tesszük, de szerb ember kisebbségi sorsba nem kerülhet. Mindaddig, amíg a határt (legyen az akár belső határ is) eddig vagy addig akarják kitolni, de ugyanakkor azt bizonygatják, hogy ilyen vagy olyan „európai” kisebbségi jogokat fognak biztosítani azoknak, akik ilyen sorsba kerülnek, mellébeszélnek. Nem csoda hát, hogy még a délszláv nemzetek között is az tapasztalható, hogy senki senkinek nem hisz, az efféle észjárás ugyanis csak álcázza az igazi célokat.
Ezek a „népképviselők” tudják, valóban értik, felfogják azt, hogy mi is az az Európa? Ezek a „népképviselők” valóban be .akarnak juttatni bennünket Európába? Egyáltalán, érdekli őket Európa? Messziről jött ember mondhat, amit akar. A valódi akarat még olyan messze van Európától! A valódi érdek még nem az európai közös házhoz kötődik; még csak át sem lépi a saját viskója előtti kis pocsolyát.
Európa nem lehet, nem is lesz soha a tiszta nemzeti államok közössége. Ilyen Európát valóban csak katonapolitikai észjárással lehet elképzelni és lehetne létrehozni. Úgy látszik, mi csak így tudunk gondolkodni. De Európa lehet a kis népek és nagy népek, többségek és kisebbségek közös és szabad hazája is, éppen azáltal, hal népvezéreink lemondanak arról a katonai keretről, amely nélkül az asszimiláció értelmét veszti.
Én azt hiszem, hogy mi még mindig úgy félünk és rettegünk Európától, mint az ördög a kereszttől.
Mi ugyan „változatosan” kezdtünk beszélni az utóbbi időben a politikai közéletben. De minden mondatunk régi, lehetőleg, katonai játékok képzetéhez kapcsolódik; katonai ihletésű; a harcos mitológiában gyökerezik. Amíg katonásdival akarják irányítani az itteni folyamatokat, addig itt valóban rettegni kell attól, hogy valaki nemzetiségi kisebbségi sorsba kerül; addig a jövő itt nagyon bizonytalan; addig itt nemzetiségként nem lehet tartósan fönnmaradni. A dicső, harcos érdemekre, katonai fegyvertényekre való hivatkozás, amely még mindig velejéig áthatja a szerb társadalmat (s mint értékrendszer, mondavilág, viselkedésminta jelenik meg a közéletben és köztudatban), továbbra is a nemzetiségek erőszakos asszimilációját eredményezheti. Ennek
a politikának a következményeit jól ismerjük: az utóbbi évtizedek során olyan tömegesen asszimilálódott réteg jött létre, amely az egyetemes magyarsággal, sőt a tulajdon kisebbségi származásával is szembehelyezkedik. Magatartása rendkívül erőszakos és ellenséges mindennel szemben, ami magyar (magyarnak lenni nem ér semmit, mert a magyaroknak nincsenek még nemzeti nagyjaik sem; Magyarországon, ami van, az csak lekicsinylő jelzővel minősíthető, másrészt „mi” olyan
„okosak” vagyunk, hogy még a cső végén levő lyuk is a mi találmányunk; a származása iránt egyenesen megvető, és dühös, ha emlékeztetik rá. Ezen a magatartásmintán nem kell csodálkozni. A történelem számtalan változatban ismeri. Az önmagától és múltjától menekülő vakbuzgóság effektusát ismerték és tudatosan nevelték az uralkodás és hatalom mesterei a múltban is. Mi csak felújítottuk és korszerűsítettük a janicsár-idomítás módszereit. Az önmegtagadó magatartás élét bizonyos mértékig tompította a hivatalos párt frazeológiája, proletár internacionalista ideológiája („testvériség-egység”). Azonban ez a tompítás sohasem érződött ott, ahol esetleg jelenthetett volna valamit: a mindennapi életben. Ez csak értekezleteken hangoztatott, gyűléseken meghirdetett „testvériség-egység” volt. Ám ha a feltétlen behódolás megtörtént, akkor nem volt baj. Formálhattad már te is a közvéleményt. Ellenben ha megőrizted nemzetiségi „énedet”, akkor a sorompók lezárultak körülötted. Magadba húzódhattál és szégyellhetted magadat, hogy nem érted „közös valóságunk” lényegét.
Az asszimiláció másik formája, a tömegesen vállalt önkéntes beolvadás, a manipulált szocializmus találmánya. Minden törekvés és ellenállás már úgyis hiábavaló. Ez az asszimilálódott réteg, ha nem is közvetlenül agresszív, ha nem is ellenséges mindennel szemben, ami magyar, de nem is rokonságot és eredetet megőrző; a magyar gyökerekkel szemben tartalmatlanul közömbös; Magyarországgal szemben az idegen turista érdeklődését színleli, aki az életben egyszer-kétszer meglátogatja „ezt az országot” is. Nemzetiségi eredetét és rokonságát nem tagadja, de már gyermekének nem kívánja a kisebbségi sorsot. Gyermekét, ha nem is serkenti a beolvadásra, azért elnézi elsodródását a kisebbségi közösségtől. Hajlandó még néha-néha találkozni magyar barátaival, magyar rokonait rendszeresen látogatja, de ezen kívül itt már semmi más magyar kapcsolata nincs; az egyetemes magyar kultúra és közélet iránt már semmi érdeklődése sincs. Az érdeklődés egyre jobban a délszláv népek életére terelődik át; a családban kizárólag a délszláv népek közéleti személyiségei és történelmi nagyjai ismertek.
Ezekről a viszonytípusokról úgy kell beszélni, mint amilyenek azok a valóságban. Végveszélybe sodorják az egész, még megmaradt magyar nemzeti kisebbséget, gyengítik az egyetemes magyarság létezésének a feltételeit.
Ha idáig leleplező erővel írtunk egy előző korszak romboló hatásáról, s ezzel is elméleti támaszt adtunk a magyarság társadalmi önszerveződéséhez, ez mégis kevésnek bizonyulhat a megmaradás vállalásához.
Azután, hogy megtörténik a lesújtó múlt kérlelhetetlen bírálata, szükséges a cselekvőképes önálló gondolkodás, az erkölcsi bátorság és önérzetes tartás kialakítása. Ez hiányzik legjobban a kisebbségi életben.
A magyar nemzeti kisebbséget csak az újonnan megfogalmazódó társadalmi célok és a polgárosodás segíthetik a megmaradásában. Az egész eddigi gazdasági, politikai és ideológiai rendszer lebontása nélkül eredményt nem érhetünk el. A magyar nemzeti kisebbség társadalmi önszerveződését csak az új, polgárosodó társadalom, az új gazdasági és politikai-ideológiai célok melletti kiállás teheti eredményessé.
S végül, a polgárosodás új, európai folyamatai az asszimilációt természetes keretek közé fogják szorítani. Ez ellen már nem lehet tenni semmit. A természetes asszimilációnak a szép példáit láthatjuk már ma is számos szellemi munkás és művész vegyes házasságában. Ezekben mind a két kulturális hatás teljesen egyenrangú és kifejezésre jut. A gyerekeket is így nevelik: majd ők döntik el, hogy mik akarnak lenni. Még abban az esetben is, ha választásuk nem a magyarra esik, magatartásuk sohasem ellenséges vele szemben, hanem megértő, együttműködő, eredetét nem elkendőző; a kisebbségi jogok mellett is bátran kiálló magatartás.
Ha majd megerősödnek a polgárosodás folyamatai a termelésben és a kereskedelemben, a magyar nemzeti és kisebbségi kultúra értékei és a magyar nyelvismeret jelentős térhez juthat. Ha lesznek magyar vállalkozók a termelésben és a kereskedelemben, sokkal többet tehetnek a magyarság megtartásáért, mint a különböző pártdokumentumok.
Az európai „közös házban” az országhatárok fokozatosan elveszítik jelentőségüket Ebben a közös házban helyet kapnak majd az igazi internacionalista civilizációs és kulturális folyamatok. Határoktól függetlenedő regionális integrációk és vonzáskörzetek fognak kialakulni. Ezek a nemzetközi civilizációs és kulturális folyamatok új dominanciához is vezethetnek? Minden bizonnyal. Akinek vonzóbb és fejlettebb civilizációs és kulturális értékei vannak, ezekkel „áttör” majd minden országhatárt. Ettől a dominanciától kell félni? Ettől a dominanciától csak annak kell félnie, aki a katonai logika és a hősi múlt kategóriáiban gondolkodik, és legszívesebben mást sem tenne, csak az államhatárokat igazítaná ki a maga javára.
A dolgoknak nem az a lényege, hogy ki került, vagy ki van kisebbségi sorsban, hanem az, hogy mindenki egyenlő emberi és kollektív jogokat és lehetőségeket élvezzen Európában.
Kommentek
Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.
Komment írásához be kell jelentkeznie.
Legfrissebb
Egy illúzió múltja
Végel László nemzedéki művet írt. A szónak itt és nála van még ereje, értelme. Hallatlanul gazdag >
Miskolczi: Semmibe veszik a polgárok kegyeletteljes végbúcsú iránti igényét
„Az aláírók nem ellenségei a hatalomnak, csupán szeretnék megmenteni a temetkezés Szabadkán kialakított hagyományait.” Basity Gréta >
Reagálás A szakma becsülete című írásra
Klemm József: „Ami pedig a tükröt illeti: jómagam nem csak a tükörbe tudok tiszta lelkiismerettel nézni, >
A város hangulatának megörzése nem kérdés
„Ez az interjú a Magyar Szóban Varjú Márta főszerkesztő döntése alapján nem jelenhetett meg.” Tómó Margaréta (Magyar >
Vargabetű
„Mi több: lesz-e egyáltalán olyan párttárs, aki majd kiáll mellette?“ Szabó Angéla (Bozóki Antal blogja): >
Az eurómilliós botránylista
„Milyen elvárások, miféle gazdasági szempontok szerint alakult a kiválasztott cégek rangsorolása.“ Szabó Angéla (Veszprém Kukac): >
Építkezés- és párbeszédkísérlet – illetve ennek veszélye
A párt, annak vezetése és az MNT egyfajta „instant” értelmiségi bázisra szeretne szert tenni. Vataščin Péter (Családi >
Ne ítélkezzünk előre!
Ugyanakkor úgy látjuk, néhány érv szólhat az „igen” mellett is. Második Nyilvánosság: >
Nem rosszak, csak naívak
Természetesen aki elfogadta a meghívást annak sok sikert és eredményes munkát kívánok. Szőke Attila facebook bejegyzése: >
A "biodekor" listáról
„Az egyetem autonóm felsőoktatási intézmény, amely kizárja a pártok beavatkozását.“ Vajdaság Ma: >
Kár a bélyegért!
„Kik lesznek azok, akik még hisznek nekik?“ Bozóki Antal: >
Terrorhangulat a Szabadkai Zeneiskolában?
"A tanárok kilencven százaléka az igazgatónő leváltása mellett szavazna, ha titkos szavazást tartanánk." Tómó Margaréta (Magyar Szó): >