Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

MiNapló Irodalmi Napló Itthon/Otthon KülNapló TegNapló Délvidékum BulvárNapló Tapló

Fiók

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Egy „Széchenyi-idézet” nyomában

„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek >

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Vitacikkek, kritikák írása nem növeli barátaink számát.  Mindig megbántunk valakiket. Olykor, jó nagy pöröllyel oda is ütünk. Most is. Egy-két barátom, aki magára ismer – nem lesz többet a barátom. De már most sem az. Bence Erika:

Ha felteszek egy születésnapi képet, vagy lefényképezem, mit fogyasztottunk a vendéglőben, ahova vacsorázni tértünk be, hetven, sőt, száznál is több ismerősöm reagálja le bejegyzésemet Facebook-idővonalamon.

Ha egy, a térség társadalmi folyamatait, anomáliáit, netán hatalmi elitjét bíráló cikket osztok meg ugyanezen a helyen, néhány emberen kívül senki sem hajlandó állást foglalni sem szóban, sem a Facebook egyezményes jelei révén. Megfigyeltem, hogy amíg bizonyos társadalmi csoportokkal minden esetben egy hullámhosszon működtem együtt, társadalomkritikai publicisztikám mögött támogató érvénnyel sorakoztak fel – ez abban a pillanatban maradt el látványosan, amikor velük szemben is bíráló véleményemnek adtam hangot. Nem bántam meg, mert azt gondolom, hogy az objektivitás alapvető mércéje az önmagunk felé is irányuló kritikai gondolkodás.  A kirekesztő magatartás ugyanis akkor is az, ha épp azok a vezetők és csoportok gyakorolják, akiknek körébe magunk is tartozunk.

Minden nyilvános megszólalásban benne van, természetesen, a tévedés és valamiféle „bukás” lehetősége is. Az, hogy az események folyamata rámutat tévedésünkre, visszfényében mutatja meg az általunk támogatott, korrektnek hitt törekvéseket. Ilyenkor nincs más, mint nagy levegőt venni – és beismerni a kudarcot. Nem tudom, hány éve foglalkozom közírással. Természetszerű, hogy van olyan megnyilatkozásom, amit legszívesebben – ha lehetne! – „nem létezővé, meg nem történtté tennék”. Néhány fontos tanulsága azonban ezeknek a „pofára esések”-nek is van. Így: a bírált, sőt, támadott félnek is lehet bizonyos kérdésekben igaza, meghatározott távolságból, kívülről, esetleg átfogóbb képet alkothat olyan jelenségekről, amit mi belső perspektívából nem látunk át. A „pozíció”, a „vezetői posztra lépés” a legtöbb esetben deformálja az egyéniséget, ezáltal könnyen abban a csapdahelyzetben találhatjuk magunkat, amit durva, népies szólással úgy fejezhetünk ki, hogy „elcseréltük a sz…rt a f…sért!” Ahhoz, hogy egy struktúrán belül bármilyen szemléleti váltásra sor kerülhessen, legalább kétnemzedéknyi távlat szükséges. Ha ezt nem vesszük figyelembe, csak annyit értünk el, hogy az elutasított, az általa (is) leváltott hatalmi diskurzusban szocializálódott egyén hatalmi helyzetbe kerülve, most már önmagát előtérbe helyezve, lehet, hogy más előjellel, de ugyanazt fogja folytatni, hiszen nem ismer más alternatívákat.

Egymással szembenálló csoportok kereszttüzében nem létezik semleges álláspont. Az „én mindenkivel jóban vagyok”-féle magatartás csak önnön konformizmusunk álcája lehet – vagy mindkét csoport kihasználja (látszat)semlegességünket, vagy – s ez a gyakoribb – mindkettő ellenünk fordul még akkor is, ha nem érdekcsoportok vonzatkörében, hanem értékek mentén gondolkodunk. A kritikát a velünk egy szemléleti térben elhelyezkedők sem viselik el – ilyen esetben elveszítjük a barátainkat.

A közügyekben való nyilvános megszólalás – ha ezt kritikai éllel tesszük – gyakori következménye, hogy otromba támadások, mocskolódások, leminősítések, „leköpések” áldozataivá válunk. Ha pl. egy csoportosulással szemben (legyen az csak egy Facebook-bejegyzés alatti kommentháború) foglalunk állást, könnyedén megtörténik, hogy – megfeledkezve a vita eredeti tárgyáról – az egész csoport „reád ront”, már nem érdekes, mi váltotta ki a vitát, a te szellemi megsemmisítésed lesz a legfontosabb cél. Ilyenkor akár a korábbi áldozat is ellened fordul. Most befogadják a csoportba. Alig védhető sértések repülnek feléd. Különösen a társadalmi szinten ún. középosztályba tartozó nők és férfiak (különösen az utóbbiak) esnek neked: elmondják, hogy „nem tudsz írni”, „fecsegsz”, „butaságokat beszélsz”, „jobb, ha meg sem szólalsz”, „frusztrált vagy”, „első generációs értelmiségi”, olyan, aki „nem játszhat velük egy csapatban”, „ötöd osztályú” etc. Az alsó középosztályba tartozó és alacsonyabb szintű vezetői pozícióban levő, általában felszínes műveltséggel rendelkező nők szerint: „hülye liba”, „vidéki” („falusi”, „paraszt”), „csúnya”, „kövér”, „szegény”, „magányos”, „sikertelen”, „kurva”.

A barátaid – egy-két esettől eltekintve – nem fognak nyilvánosan állást foglalni melletted. Nem védenek meg.

*

Péterfy-Novák Éva ismert magyarországi író saját profilján tett közzé egy történetet. Nagyvárosi környezetben – feltételezhetően: Budapesten – történt az eset. Útkereszteződésnél, piros lámpánál megállva, egy jól öltözött, jól szituált, feltételezhetően önálló életvezetésű nő arra lett figyelmes autójából kipillantva, hogy a zebrán áthaladó gyalogosok között egy, a kezében menet közben is sört szorongató férfi hangosan aláz, a fizikai erőszak határát súrolva bántalmaz egy hozzá tartozó nőt, aki némán és ijedten tűri az inzultust. Kis hezitálás után a hölgy rádudált és rászólt az illetőre, hagyja abba a bántalmazást, mire az válogatott szitkok közepette odament az autóhoz, és a lehúzott ablakon át leköpte. Az incidens közepette rémülten csetlő-botló, korábban bántalmazott nő kis híján a hirtelen induló, maga is megrémült, segítő szándékú nő autója elé került, majd beállt fenyegetődző társa mellé szidalmazni a másikat.

A poszt alatt elindult a vélemények cseréje, kezdetben egymással nézetet ütköztető, másokét kiegészítő, több szempontból is megvilágító hozzászólások, majd törvényszerűen megjelentek a nagy mellénnyel beleszóló, az áldozathibáztató, a mások ellentétes véleményét el nem tűrő, örökösen valamiféle hatalmi pozíciót képviselő, azt közvetítő trollok. Legellenszenvesebbek, természetesen, az áldozathibáztató („biztos megérdemli!”, „úgy kell neki, minek hagyja!”, „nem kellene tűrnie!”), nagy pofájú bejegyzések: „Majd én megmutatnám neki, két lábbal rúgnám seggbe az ilyen pasit!” Mert az adott helyzetben – „nem mutatnád meg!” Az sem véletlen, hogy az incidensbe avatkozó nő egy jó autóból, biztosnak látszó egzisztenciából szólt bele a történetbe. A házas-/élettársak családon belüli helyzete ugyanis sohasem szerelmi, nem is műveltségi, hanem gazdasági kérdéseknek rendelődik alá. Van ismeretségi körömben olyan, magasan képzett, jó állással rendelkező asszony is, aki mindezek ellenére is tűri a mind magára, mind a gyermekére irányuló lelki bántalmazást és kiszolgáltatottságot, mert a még előnyösebb anyagi helyzetet biztosító férj elhagyása óriási presztízsveszteséget jelentene számára – nem elsősorban értelmiségi körökben. Persze az eset bagatellizálása, az önigazolás és -felmentés eljárása ebben az esetben is működik: „Igaz, hogy tud nagyon goromba lenni [mármint az apa], de ő ezt anyai szeretete révén kompenzálja a gyermeknél!”, „Mindenben megbízható férj!”, „Kiválóan gondoskodik a családjáról!” etc. 

Nem érthetünk azokkal a hozzászólókkal sem egyet, akik hibának tartják a „mások életébe” való beleszólás tettét, mondván, „privát ügy”, a segítőkész hölgy csak a saját biztonságát tette kockára, s csak egy fokkal nagyobb napi verést váltott ki a szerencsétlen, bántalmazott asszony esetében. Egyrészt, az ilyen fokú családi erőszaknál teljesen mindegy, hogy „szófogadó-e”, vagy sem az áldozat. Az erőszakot nem kerüli el – sok esettanulmány bizonyítja, hogy így van. Mi több, a „beletörődés” inkább „beleegyezésként”, mintsem konfliktuskerülésként értelmeződik a bántalmazó fél tudatában. A hallgatás ugyanakkor társadalmi érvényű közmegegyezés is: a bántalmazó társadalmi erővonalak erősítését szolgálja. Akár ilyen, akár más helyzetben, mindenkit utolérhet.

Az autós hölgy – nem mellesleg – azt írta posztjában, hogy számára megérte. A leköpés ellenére is.

*

Hogy egy bántalmazó társadalomban milyen könnyen válhat szellemi és fizikai erőszak áldozatává az ember, s hogy a lelki alapú bántalmazást, a szellemi értelmű megalázást mennyire nem tartják széles körben erőszaknak – bizonyítja egy nemrég történt zentai eset. A független média teret adott egy asszony nyílt levelének (később a válaszlevélnek is!), amelyet mentőorvosához intézett, s felpanaszolta, hogy az, mentés közben, miközben ő maga sokkos állapotban volt és – nem tagadta – hisztérikusan viselkedett, jajgatott és a súlyos sérült testvére állapotáról érdeklődött, őt rendkívül gorombán, megalázó módon utasította rendre, s akkor sem változtatott hangvételén, amikor a súlyos sérültet már elszállították.

Számomra ez az eset nagyon hasonlít a Péterfy-Novák Éva által megjelentetett történethez. Az az adott pillanatban hatalmi helyzetben levő megalázza a kiszolgáltatottat.  A nyílt levél írója nem szidta és nem sértegette a mentőorvost, csupán – nem tagadva saját, az adott helyzetben nem megfelelő viselkedését sem – kikérte magának a bánásmódot. A szellemi taposást.

Nem ismerem az eset egyik szereplőjét sem, tehát semmilyen érintettségem sincs – ezért is próbáltam a történet általános, társadalmi konzekvenciáit megvilágítani. Azt, hogy az otromba, minősíthetetlen, másokat megsemmisítő viselkedés sohasem célravezető, s lehet ugyan, hogy szakmailag az orvosnő kiválóan végezte a munkáját, viszont emberiessége és empátiája igencsak kifogásolható.

Jött egy, nem az érintett orvosnőtől származó, rendkívül pökhendi levél, amelynek nagyjából az az értelme, hogy a rendkívül rossz körülmények között dolgozó, megalázó anyagi juttatásokban (a szülész-nőgyógyászokkal szemben: hálapénzből nem) részesülő mentőorvosok, akik – tagadhatatlanul – emberfeletti munkát végeznek, nem „szedálhatják le” a hisztériázó beteget, mert nincsenek erre megfelelő eszközeik, nem marad más, mint hogy „leszidják” őket, ez esetben minősíthetetlenül „ordítozzanak”. Ami akár „katonás parancsosztogatás”-nak is minősíthető. Bagatellizálható.

Gondolom, nem lett volna nyilvános ügy a dologból, ha a mentőorvos az eset rendezését követően odamegy az érintett hölgyhöz és elmagyarázza, miről volt szó, hogy az adott helyzetben – más lehetősége nem lévén – ezt a megoldást látta megfelelőnek, s lehet, hogy eközben kissé túllőtt a célon. Esetleg, felvilágosíthatta volna, hogy ilyen helyzetben hogyan célszerű viselkedni. Biztos, hogy a sértett hölgy is hálás lett volna.

Se zsebemből, se zsebembe a történet! Viszont általában érint mindenkit. Ezt mondtam el. Hogy társadalmunkban a beteg, sérült ember automatikusan jogfosztottá válik. Példákat is felhoztam. Személyeseket is. Hogy a szülészeteken gyermekünk világra hozatala, az életadás, ahelyett, hogy életünk legcsodálatosabb élménye lenne, sorozatos megaláztatások borzalmas élménye. Az egészséges nő is elesetté, megfélemlítetté, megalázottá válik. Említettem saját tapasztalatomat a gyermekosztályok börtönhangulatáról. Miközben: attól, hogy beteg vagyok, szülök, vagy a gyermekemet kísérem a kórházba, nem szűnik meg az identitásom, nem lettem társadalmilag alávetett, a testem felett én rendelkezem, miként a rokonom, gyermekem is az „enyém”. Érdeklődésemmel, tudni akarásommal nem akadályozom (szándékosan) a gyógyítását, hiszen egy oldalon állunk az orvossal. Hiszem, hogy az esetben sértett hölgy egyszerű, nyugodt rendreutasítása is ugyanannyi időt vett volna igénybe, mint a katonás, sértegető ordítozás. És sokkal célszerűbb lett volna. (Mellékesen jegyzem meg: civil körökben a katonás viselkedés nem okvetlenül erény. A fenyegetően ordítozó pedig sohasem áll a helyzet magaslatán!)

Két fölényes és arrogáns válasz jött – most már nem a nyílt levélre vonatkozóan, hanem immár engem támadólag. Számomra ismeretlen ember írta – de sejteni lehetett az esetben való érintettségét. Magánlevélben írták meg: az egészségház igazgatója. Normális dolognak tartom, hogy kiáll az alkalmazottja mellett, aki emberéletet mentett, jól végzi a munkáját. Nem mellesleg: olyan a munkája, ahol nem szabad nem jól végezni azt. És a mentőorvosokat – hála Istennek! – életek mentésére képezték ki! A válasznak nem is ez a döbbenetes része, hanem az, ahogy – nem közvetlenül ugyan! – durván leminősít! A hozzászólás miatt. Nem látok túl személyes sérelmeimen. Mondhatta volna: „hülye liba”. Előző elhatározásommal – kilépek a vitából! – ellentétben, röviden válaszoltam: nincsenek személyes sérelmeim, egy kívülálló szempontjából szóltam hozzá az esethez, azon túlmutató tendenciákra mutattam rá. Mivel nem látom többet az inkriminált bejegyzéseket, feltételezem, hogy „letiltott”. Vagyis „kuss!”-t mondott.

Nem tudja, hogy én azok közé tartozom, akik – a Péterfy-Novák Éva történetében szót emelő nőhöz hasonlóan – akkor is tiltakoznak, ha leköpik őket. És úgy tartom, hogy megéri.

*

Vitacikkek, kritikák írása nem növeli barátaink számát.  Mindig megbántunk valakiket. Olykor, jó nagy pöröllyel oda is ütünk. Most is. Egy-két barátom, aki magára ismer – nem lesz többet a barátom. De már most sem az.

 

 

 

 

 

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

Süllyedő „zászlóshajó”

Az MNT – az eredeti elképzelésekkel ellentétben – a magyarországi adófizetők pénzéből költekező, káderkinevező, elbürokratizálódott, közigazgatási >

A néhai

Elsétáltam az egyik standtól a másikig, és egy rövid időben a néhai Jugoszláviában éreztem magam. A >

Üzenet Szerbiából

Teofil Pančić írja a mai Danasban, hogy Orwell regénye, az 1984 ma Szerbiában nem utópikus regénynek >

Két horvát Trump

Ha a választási térképeket egymásra helyeznénk, a színpalettától vibrálna a szemünk. S ez így mind szép >

Legitim parlamenti képviselet nélkül

Kovács, Bájity és Juhász is ékes példája annak, hogy Szerbia a korlátlan lehetőségek országa. Elég csak >

Együtt

Zolikám, királyság van, duruzsolás van a bogrács körül, úgy élünk mint az igaziak, mint ahogy a >

(ÁMOK)FUTÓ A „KITAPOSOTT ÚTON”

Pásztor Bálint a Szerb Haladó Párttal, a Szerb Fogadalomtevők Pártjával és a Szerb Radikális Párttal szövetkezésben >

Fake news és post-truth!

Szerinem ez a két szintagma korunk legveszélyesebb kórja. Sokan ebből arra következtetnek, hogy semmi mellett sem >

A fegyverek dörögnek, mi pedig bulizunk

Igaz, a remény csak azokat hagyhatja cserben, akiknek voltak reményeik, illúzióik vagy utópiáik.  Az értelmiségi filiszter távol >

A demagóg lojalitás jutalma

Az EP-képviselői jelölése alkalmából Vicsek a Magyar Szó nevű véemeszes napilapnak elmondta, hogy az Európai Parlamentben >

VMSZ-POFONOK A VAJDASÁGI MAGYAROKNAK

Az utóbbi időben többen is rámutattak, köztük jómagam is, hogy a magyar közösség jelenlegi válságán – >

Torontáltordára kéne menni

Az alkalmi nyelvészkedés után a hölgy visszatért az eredeti kérdéséhez: hogy fog eljutni Torontáltordára személygépkocsi nélkül. >

1990-2009 © Napló. | Impresszum | Tartalomjegyzék | Médiaajánlat | Szerzői jogok | Kapcsolat |