Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

MiNapló Irodalmi Napló Itthon/Otthon KülNapló TegNapló Délvidékum BulvárNapló Tapló

Fiók

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Egy „Széchenyi-idézet” nyomában

„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek >

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

A füst amúgy már átszállt Belgrádba is, a tüntetők tűzijáték-rakétákkal lőttek célba a montenegrói nagykövetség zászlajára. Eközben szerb értelmiségiek is megszólaltak, mert nekik meg már régóta elegük van az SZPE-ből, amely a vallás helyett már leginkább a nemzeti ügyek egyedüli letéteményesének tartja magát. Amire jött a vád, hogy a belgrádi liberális értelmiség külföldi érdekek kiszolgálója, hazaáruló. Hát, ez ismerős, és nem is a távolból. Szerbhorváth György:

A podgoricai szkupstina karácsonykor sem pihent, stílusosan a vallásról szóló törvényről tárgyaltak. Igaz, a lakosok túlnyomó többsége pravoszlávnak vallja magát, és Jézus születését két héttel később ünneplik, de a hangulatnak – olykor szó szerint is – lőttek. Az ellenzék demonstrációkra hívta híveit és a papságot, hogy vegyék körül, sőt foglalják el a parlamentet, így akadályozva meg a szavazást. Majd gázmaszkos civil ruhás rendőrök lepték el az épületet, s a fő ellenzéki pártnak mind a tizennyolc képviselőjét végül letartóztatták, miután összeverekedtek a hatalom képviselőivel és az őket védő zsandárokkal. Az ország több helyén tüntetni kezdtek, utakat zártak le, összecsapások voltak.

A kis balkáni ország eseményei nem érték el a magyar sajtó ingerküszöbét – a nyugatiét sem igen –, noha Montenegró Orbánék stratégiai szövetségese, legalábbis Orbánék fejében. Az országot három évtizede uraló Milo Đukanovićnak ugyanis van elég barátja, de ellensége is. Mert ugyan csak 620 000-en lakják hivatalosan, területe pedig hatoda sincs Magyarországénak, de földrajzi elhelyezkedése miatt Oroszországnak már I. Péter óta fontos (egy időben állítólag Szentpétervár állta egész Feketehegy költségvetését). Đukanovićék viszont a NATO- és az EU-tagságot célozták meg, részben az oroszok, de Szerbia miatt is. Utóbbi 2006-ban elismerte ugyan az állam függetlenségét, mégis befolyása alatt tartaná Podgoricát, részben Moszkva segítségével. Három éve tört ki egy világraszóló kémbotrány – Putyin emberei épp belgrádi átszállással érkeztek, majd botrányosan le is lepleződtek. (Ez is téma lesz az idei választási kampányban.)

A kontextus lokális szinten még bonyolultabb. A NER-nek azért is lehet szimpatikus a montenegrói modell, mert 1945 óta nem történt hatalomváltás, Đukanovićék még az 1990-es választást is a régi színekben nyerték meg, a Kommunista Szövetség csak utána váltott nevet. Igaz, az akkori abszolút többség mára relatívvá vált, de a kormányzat stabil, hála többek közt a bosnyák, az albán és a horvát kisebbségi szervezetek támogatásának (és a maffiáknak, mondhatnánk). Ám Milošević 2000-es bukása – vele különben már korábban szakítottak –, de főként a függetlenedés óta egyre élesebb a konfliktus a montenegrói szerbek pártjával (ezek képviselői kerültek egy napra börtönbe most), amelynek tagjai szerint a montenegróiak valójában nem is azok, amik, hanem szerbek. Ők hagyományosan Belgrád-pártiak, és a szerb nacionalista jobboldallal árulnak egy gyékényen, így a jelenlegi, Aleksandar Vučić vezette kormányzattal is, bár inkább a radikálisabb erőkkel – és főképpen a Szerb Pravoszláv Egyházzal (SZPE).

Érdemes megjegyezni, Montenegró úgy nemzetállam, hogy az ország nevét viselő nemzet nem alkot többséget. (Mindeközben innen is hatalmas az elvándorlás, főleg a belső, rurális vidék néptelenedik el szinte teljesen, miközben a bosnyákok tömeges elvándorlása – ha törököknek vallották magukat – már 1955 után megindult.) A montenegróiak a 2011-es népszámlálás szerint a népesség majd 45 százalékát adták, a szerbek 29-et, míg a bosnyákok 8,6 százalékát, de még az albánok is 5-öt (utóbbi két csoportban a népszaporulat mindig nagyobb volt). A nemzetépítés ennek ellenére gőzerővel folyik, ugyanakkor van is mihez visszanyúlni. Bár az előző évezred első felében az itt létrejövő államalakulatok inkább a szerb uralkodók vonzáskörébe tartoztak, a törökök ellen folytatott harc során már a XVII. század végén létrejött az úgymond független montenegrói állam (formája szerint egyházmegye-fejedelemség a helyi metropolita kormányzásával). Ennek 1918 vetett véget, amikor egy összeverbuvált népgyűlés – ahol eleve a szerbek avagy a szerbpártiak lehettek többségben, köztük tucatnyinál több szerb pópa – megfosztotta trónjától a királyt, és kimondta a Szerbiával  való egyesülést (bár ez is vita tárgya, sokak szerint valójában csak a már létrejövő Szerb-Horvát-Szlovén Királysággal egyesülhettek). 1945-ben Montenegro, azaz Crna Gora – ha Jugoszlávián belül is – önálló köztársasággá vált; ezt részben az akkori legbefolyásosabb innen származó politikus, a disszidensként később világhírűvé vált Milovan Đilas lobbizta ki Titónál. Akinek ez azért is tetszett, mert újabb ász volt a kezében a szerb hegemón törekvésekkel szemben. Mindenesetre a viszonylagos önállóságért sokan a kommunistáknak voltak hálásak.

Az itt élők ötöde muzulmán. Pravoszláv ügyekben pedig pópa legyen a talpán, aki el tud igazodni. Hogy a keleti ortodox egyház feje ki volt, főleg Bizánc bukása után, folyamatos vita tárgya. Tito idejében egy ideig a belgrádi SZPE alá tartozott mindegyik jugoszláviai pravoszláv egyház (így a később önállóságát kikiáltó macedón is), és nem Moszkva alá. Az új törvény tétje pedig az, hogy Podgorica most minden olyan egyházi vagyont államosítana, amelyről használója nem tudja bebizonyítani, hogy 1918, tehát a Szerbiához való „jogtalan hozzácsatolás” (avagy a másik oldalról egyesülés) előtt a tulajdonában volt. Ezt az eljárást részben még a Velencei Bizottság is bírálta. Persze a hatalom szerint mindez rendben van. Az állam a szocialista korszakban rengeteget költött a templomokra, de – mondják – különösen a világhírű manasztirok, mint a hegyoldalba épített osztrogi vagy a királyi fővárosé, a cetinjei, az SZPE politikai centrumaivá váltak. A hatalmat ez nyilván irritálja, és a jogfolytonosságról és -biztonságról sohasem híres Balkánon könnyű elképzelni, hogy a telekkönyvi papírok úgysem lesznek rendben (ha vannak, vagy lettek volna…).

A montenegróiak gondolkodását egyébként még mindig részben az ősi klánrendszer határozza meg a politikai integrációt illetően is, 1945 után pedig a kommunista eszmék is megtették a magukét, nem kevésbé a szokványos szekularizáció. A harc tehát jellemzően politikai, köze a hithez nem sok van, bár mindkét fél rájátszik erre a szólamra. Đukanovićék a Montenegrói Pravoszláv Egyházat erősítenék, amit ugyan senki más nem ismer el, a lakosság többsége is inkább az SZPE tagjának mondja magát, hit(nél­küliség) ide vagy oda. Az MPE – természetesen – autokefálnak (más egyház fennhatósága alá nem tartozónak) tekinti magát, és hogy megszerezze a kolostorokat (hiszen egyszerű temploma is alig akad), a hatalom hű csatlósa. A montenegrói SZPE‑t viszont egy erősen szerbpárti metropolita vezeti, aki azonban a belgrádi hatalommal sincs mindig jóban önjáró politikája miatt. Amfilohije püspök nemcsak az LMBT-közösségek elleni kirohanásairól híres, de például – amíg ott állomásozott a posztjugoszláv katonaság – az egyik montenegrói hegy tetejére vitetett helikopterrel egy bádog szerb pravoszláv templomot, jelezve, hogy itt ő az úr. A szerb elnököt is tudatlannak nevezte, mert ő inkább egyezkedne, igaz, amíg Szerbiában a montenegrói kérdéssel foglalkoznak a Vučićnál radikálisabbak, neki legalább nem kell magyarázkodnia, hogy miért is nem foglalják vissza – Koszovót. A szerb nacionalistáknak pedig itt a remény, hogy akkor talán Montenegrót lehetne visszacsatolni, legalábbis annak szerb lakta részét (és a szerb kijárat az Adriára milyen jól is hangzana).

Az egész komikusnak tűnne, ha nem ez lenne a szerb–montenegrói konfliktus egyik, ha nem a legfeltűnőbb kicsúcsosodása. Szerb ultrák már a tankok bevetését is követelték a szerb elnöktől. Vučić azonban ez ügyben is kétszínű: a balkáni stabilitás őrének, a legújabb regionális vezérnek a szerepét játszaná el (akárcsak barátja, Orbán Közép-Európában), de kell neki az SZPE támogatása is, csak ne nőjenek a fejére. Így aztán megkapta az SZPE pátriárkájának áldását, hogy szerb karácsonykor Montenegróban ünnepeljen – aztán mégsem ment, mert ő nem az az ember, aki feszültséget szít. Irinej azonban megáldotta a tőle tanácsot kérő podgoricai szerbpárti képviselőket is, akiket már régóta épp az SZPE szócsöveinek tartanak Podgoricában. A montenegrói ellenzék meg azt veti Đukanovićék szemére, hogy nem  egyszerűen NATO- meg EU-pártiak, de Soros és Rotschild kottájából játszanak (megjegyzendő, hogy az országban 2011-ben tizenkét zsidó vallású személyt számoltak össze). A karácsonyi vitában csak úgy röpködtek az általunk már megszokott klisék arról, hogy ki kinek az érdekeit szolgálja, ki destabilizálja az országot, ki az áruló. Persze mindkét fél szavaiban felfedezhetőek a nagyzási hóbort jelei, azt képzelvén, hogy Amerika, a NATO, az oroszok, Soros és mások egész nap máson sem munkálkodnak, mint e kis ország destabilizálásán.

A vallásszabadságról és a vallási közösségek helyzetéről szóló törvény elfogadóinak fő érve az, hogy Montenegró szekuláris állam, szét kell választani az államot és az egyházat. És elég volt az egyház politizálásából, abból, hogy a cetinjei és más kolostorok felől a Szerb Pravoszláv Egyház tömjénfüstje lengje be a podgoricai szkupstinát. Kérdés, az SZPE ezek után elkezdi-e bújni a katasztereket, hogy igazolja tulajdonjogát, kiváltképp a középkori kolostorok kapcsán. A történelmi „igazság” pedig annyiban állhat az oldalukon, hogy a török megszállás alatt az egyház volt a szerb írás, nyelv, etnikai tudat őrzője. És elég furcsa elképzelni, hogy az esetleges államosítás után a manasztirokból elűzik a szerzeteseket, így az egyházi műemlékek szimpla turistalátványossággá válnának.

A füst amúgy már átszállt Belgrádba is, a tüntetők tűzijáték-rakétákkal lőttek célba a montenegrói nagykövetség zászlajára. Eközben szerb értelmiségiek is megszólaltak, mert nekik meg már régóta elegük van az SZPE-ből, amely a vallás helyett már leginkább a nemzeti ügyek egyedüli letéteményesének tartja magát. Amire jött a vád, hogy a belgrádi liberális értelmiség külföldi érdekek kiszolgálója, hazaáruló. Hát, ez ismerős, és nem is a távolból.

(Élet és irodalom)

 

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

Süllyedő „zászlóshajó”

Az MNT – az eredeti elképzelésekkel ellentétben – a magyarországi adófizetők pénzéből költekező, káderkinevező, elbürokratizálódott, közigazgatási >

A néhai

Elsétáltam az egyik standtól a másikig, és egy rövid időben a néhai Jugoszláviában éreztem magam. A >

Üzenet Szerbiából

Teofil Pančić írja a mai Danasban, hogy Orwell regénye, az 1984 ma Szerbiában nem utópikus regénynek >

Két horvát Trump

Ha a választási térképeket egymásra helyeznénk, a színpalettától vibrálna a szemünk. S ez így mind szép >

Legitim parlamenti képviselet nélkül

Kovács, Bájity és Juhász is ékes példája annak, hogy Szerbia a korlátlan lehetőségek országa. Elég csak >

Együtt

Zolikám, királyság van, duruzsolás van a bogrács körül, úgy élünk mint az igaziak, mint ahogy a >

(ÁMOK)FUTÓ A „KITAPOSOTT ÚTON”

Pásztor Bálint a Szerb Haladó Párttal, a Szerb Fogadalomtevők Pártjával és a Szerb Radikális Párttal szövetkezésben >

Fake news és post-truth!

Szerinem ez a két szintagma korunk legveszélyesebb kórja. Sokan ebből arra következtetnek, hogy semmi mellett sem >

A fegyverek dörögnek, mi pedig bulizunk

Igaz, a remény csak azokat hagyhatja cserben, akiknek voltak reményeik, illúzióik vagy utópiáik.  Az értelmiségi filiszter távol >

A demagóg lojalitás jutalma

Az EP-képviselői jelölése alkalmából Vicsek a Magyar Szó nevű véemeszes napilapnak elmondta, hogy az Európai Parlamentben >

VMSZ-POFONOK A VAJDASÁGI MAGYAROKNAK

Az utóbbi időben többen is rámutattak, köztük jómagam is, hogy a magyar közösség jelenlegi válságán – >

Torontáltordára kéne menni

Az alkalmi nyelvészkedés után a hölgy visszatért az eredeti kérdéséhez: hogy fog eljutni Torontáltordára személygépkocsi nélkül. >

1990-2009 © Napló. | Impresszum | Tartalomjegyzék | Médiaajánlat | Szerzői jogok | Kapcsolat |