Ma Zsigmond, Atanáz névnap van.
Fiók
Jelszó:
Legnépszerűbb
Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek
És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >
Egy „Széchenyi-idézet” nyomában
„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek >
Szeles Mónika exkluzív
1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >
Európa, a vén kurva
E sorok írójának csak az a történelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >
The Orbán family’s enrichment with a little government help
„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >
Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia
Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >
A gyertyák csonkig égnek
„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >
Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük
A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >
A kiválasztott nép ilyennek látja Európát
Spitzertől: >
A fehér kabát
Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >
A Napló Naplója
Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >
Szeretet
Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >
Napi ajánló
Városdráma
Gerold László
Gerold László kritikája (nyomtatott változatban a Magyar Narancs 2014. 02. 27-i számában jelent meg):
Hogy napjaink két vajdasági alkotójának, a prózaíró Végel Lászlónak és a rendező Urbán Andrásnak közös produkcióban találkozniuk kellett, az természetes. Végel írói érdeklődését már évek óta a hazátlanság érzését jelentő területenkívüliség és ugyanakkor egy városhoz, Újvidékhez való kötődés kettőssége jellemzi, ahogy többek között Exterritórium, Hontalan esszék, Bűnhődés, illetve Újvidéki trilógia, Peremvidéki élet, Neoplanta című kötetei tanúsítják. Urbán rendezéseinek pedig meghatározó jellemzője, ahogy többek között az Urbi et Orbi, Turbo Paradiso, A kisinyovi rózsa, Pass Porte trilógia példázza, a politikai időszerűség és az avantgárdként aposztrofált formai modernség. Mindkét opust elkötelezett gondolkodás, tudat határozza meg, aminek logikus eredménye Végel Neoplanta (2013) című regényének az színpadi változat (dramaturg: Gyarmati Kata) az Újvidéki Színházban.
Ahogy beszélhetünk világdrámáról abban az értelemben, ahogy Margócsy István ír Spiró György Koccanásáról, melyben „lejátszódik maga az egész társadalom”, ahhoz hasonlóan beszélhetünk városdrámáról, melyben – mint az író által városregénynek nevezett Neoplantában – lejátszódik maga a történelem, amely Újvidéken zajlott azóta, hogy Mária Terézia, Isten kegyelméből Magyarország, Csehország… stb., stb. császár- és királynője 1748-ban, nem olcsón, szabad királyi várossá nyilvánította a péterváradi sánccal szemben levő, addig névtelen települést, amelyet ettől kezdve Neoplantának – utalva a lakosság nemzetiségi összetételére –, magyarul Újvidéknek, németül Neusatznak, szerbül Novi Sadnak neveztek. A mintegy negyed évezred utóbbi majd száz évének történetéről szól a regény s a regény alapján készült előadás.
Amint a városszociológiából tudjuk, minden településnek sajátos, egyedi élete, története van földrajzi helyzetétől és lakosaitól függően, ami Újvidék esetében abban mutatkozik meg, hogy két kulturális életszféra, Közép-Európa és a Balkán között fekvő limesváros, illetve, hogy története során gyakran cserélt más-más politikai, s ezzel együtt nemzeti elveket valló hatalmi gazdát. Ez sűrűbben az első világháború végétől fordult el. Hogy mást ne említsek, hol Horthyt, hol a szerb Péter királyt, majd Tito marsallt, előbb Sztálinnal, később a generalisszimus ellenében kellett éltetni, hol a kommunista, hol a különféle nacionalista eszmékért illett lelkesedni, miközben minden fordulat után emberek tűntek el vagy a Duna jege alatt (1942), vagy tömegsírokban (1944/45), börtönökben (1948/49), a politika szervezte „spontán” népi forradalomban (1989-ben), be nem vallott délszláv testvérháborúkban (a kilencvenes években).
Ezeket a gyors váltásokat követi Végel regénye részben saját tapasztalatai alapján, 1956-tól, amikor a közeli Szenttamásról gimnáziumba iratkozott, részben pedig Luka, a szerb fiákeres elbeszélése alapján, kinek apja horvátországi szerb felszabadítóként (Újvidékre mindig mindenki felszabadítóként jött) érkezett 1918-ban, s maradt itt, mint azóta sokan, egyre többen, akik az Ígéret Földjét vélték itt felfedezni. Kettejük történeteiből formálódik a hol magasztalt, csodált, hol lenézett, megvetett, multietnikus, -kulturális és -politikus város múltjának és jelenének története, melynek színpadi változatából a szerbiai színházi gyakorlatban trendi politikai plakátszínházi elképzelésnek megfelelően a rendezői koncepció szerint az író epizódjai teljes mértékben kimaradnak, a bérkocsis sztorija pedig zömmel inkább a várossal kapcsolatos részletekre redukálódik.
Így lesz az előadás igazi főszereplője a város: Újvidék – Neusatz – Ηoви Сaд, ahogy lakói, a hagyományt tisztelő bennszülöttek, akikből egyre kevesebb van és a betelepülők, akikből egyre több van, s akiket előbb a város alakít át, majd pedig viselkedésükkel, utca- és címtáblák cseréjével ők formálják a maguk képére a várost.
Ennek ellenére nem kell arra gondolni, hogy az előadás csupán élettelen paradigma lenne, mely nélkülözi a személyes emberi jelenlétet, de tény, hogy az egyes ember helyett elsősorban a városról, ill. nemzetekről mint közösségről szól. Ezt támasztja alá, hogy a színészeknek hagyományos szerepek helyett csak kurta felvillanásra alkalmat adó pillanataik vannak, következésképp igazi szakmai felkészültséget és felelősséget a példás fegyelmezettséget tanúsító kollektív jelenetekben mutatnak. Ez elsősorban az olyan nagyobb epizódokban jut kifejezésre, mint Tito újvidéki látogatását megelőző, egykor a szocialista nemzetiségi kirakatpolitikát példázó (a kávét magyar pincérnek kell majd felszolgálnia, akit előre betanítanak, mit kell a marsall kérdéseire válaszolnia!), mára komikus jelenet, vagy a város egyik emblematikus helyszínén, a Dornstädter cukrászdában (amit később Moszkvára, majd Zagrebre, s végül Atinára kereszteltek) játszódó jelenetben, melyben üvegből vodkát vedelő, magyar és német nőket kúró felszabadító orosz tisztek orgiáznak üvöltve. (Ez az epizód számomra a regényben is, az előadásban is eltúlzott, szerencsétlen közhely.) De demonstrálódik az előadást felvezető prológusban és epilógusnak tekinthető záró jelenetben is. Az előbbiben a nézőkkel a politikai színház gyakorlatát követő frontálisan szemben levő hosszú asztalnál ülő színészek frappáns mondatokban a várost mutatják be, az utóbbiban pedig – kapcsolódva a szendvicsemberekként falfirkákat tartalmazó táblákat felvonultató egyik előbbi jelenethez – olyan aktuális kérdéseket vetnek fel, mint mit jelent itt kisebbséginek, magyarnak lenni, mikor asszimilálódunk, mit kell anyanyelven érteni, mi a nacionalizmus, s kik a nacionalisták, van-e diszkrimináció stb., stb.
Hogy az előadás kinek mit jelent, embere válogatja, tény viszont, azt követően, hogy velünk szemben ülő Mária Terézia (Krizsán Szilvia) elmondja Nominentur Neoplanta címen ismert adománylevelének szöveget, amit az előadás – leföldelve az évtizedes traumákat okozó emlékeket – ekképpen told meg: „Éljetek békében, szeressétek egymást, ez a soknemzetiségű város legyen példája a különböző nációk békés egymás mellett élésének”, felcsattan az addig feszülten figyelő közönség tapsa. Katartikus pillanat lenne, amely oldja a feszültséget, amit az egyes jelenetek láttán érezhetett a néző, ha szerb, azért, ha magyar azért, ha a száz eurósokból varrt ruhát viselő császárnő szájára nem tapasztanának egy papírbankót.
Kommentek
Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.
Komment írásához be kell jelentkeznie.
Legfrissebb
Süllyedő „zászlóshajó”
Az MNT – az eredeti elképzelésekkel ellentétben – a magyarországi adófizetők pénzéből költekező, káderkinevező, elbürokratizálódott, közigazgatási >
A néhai
Elsétáltam az egyik standtól a másikig, és egy rövid időben a néhai Jugoszláviában éreztem magam. A >
Üzenet Szerbiából
Teofil Pančić írja a mai Danasban, hogy Orwell regénye, az 1984 ma Szerbiában nem utópikus regénynek >
Két horvát Trump
Ha a választási térképeket egymásra helyeznénk, a színpalettától vibrálna a szemünk. S ez így mind szép >
Legitim parlamenti képviselet nélkül
Kovács, Bájity és Juhász is ékes példája annak, hogy Szerbia a korlátlan lehetőségek országa. Elég csak >
Együtt
Zolikám, királyság van, duruzsolás van a bogrács körül, úgy élünk mint az igaziak, mint ahogy a >
(ÁMOK)FUTÓ A „KITAPOSOTT ÚTON”
Pásztor Bálint a Szerb Haladó Párttal, a Szerb Fogadalomtevők Pártjával és a Szerb Radikális Párttal szövetkezésben >
Fake news és post-truth!
Szerinem ez a két szintagma korunk legveszélyesebb kórja. Sokan ebből arra következtetnek, hogy semmi mellett sem >
A fegyverek dörögnek, mi pedig bulizunk
Igaz, a remény csak azokat hagyhatja cserben, akiknek voltak reményeik, illúzióik vagy utópiáik. Az értelmiségi filiszter távol >
A demagóg lojalitás jutalma
Az EP-képviselői jelölése alkalmából Vicsek a Magyar Szó nevű véemeszes napilapnak elmondta, hogy az Európai Parlamentben >
VMSZ-POFONOK A VAJDASÁGI MAGYAROKNAK
Az utóbbi időben többen is rámutattak, köztük jómagam is, hogy a magyar közösség jelenlegi válságán – >
Torontáltordára kéne menni
Az alkalmi nyelvészkedés után a hölgy visszatért az eredeti kérdéséhez: hogy fog eljutni Torontáltordára személygépkocsi nélkül. >