Ma Márk, Ányos névnap van.
Fiók
Jelszó:
Legnépszerűbb
Tisztelt Bódis Gábor!
Engedje meg, hogy röviden válaszoljak a Napló 28. számában közölt vezércikkének néhány mondatára. >
Pornó anziksz
Nem is sejted, Szilvia, mostanában mennyit ábrándozok a fenekedről. Pedig tizenegynaponta kimondottan ezért vonulok a guggolva >
Egy levél a szabadkai szökőkútról - a szökőkútért
A szabadkai főtéren lévő (zöld) Zsolnay-szökőkutat 1985-ben avatták fel. A polgárok szívükbe zárták, és örömet leltek >
Csetnikek és usztasák
MÁSKÉNT EZ NEM TÖRTÉNHETETT! Azok után sem, hogy Belgrádból, illetve Zágrábból a vasárnap esti maksimiri polgárháborút előre >
Tanmesék felnőtteknek
Csak kevés embernek adatik meg a látnoki képesség, engem viszont igenis ilyen kivételes hajlammal áldott meg >
Két kezünket összetéve…
Három dologról szeretnék említést tenni, talán nyomot is hagyni, június harmadik vasárnapjának éjszakáján készült rövid >
Szárnyát vagy combját?
Az előző részben az olaszos ízek voltak az étlapon, gasztronómiai naplóm folytatásában a kicsi kínai falatkák >
It's toasted
Rengeteg katonatörténetet hallottam már, a legtöbb vicces kis sztori, kerülve a komoly dolgok ecsetelését. Inkább anekdoták >
Tisztelt Ágoston András!
Sokáig töprengtem, válaszoljak-e egyáltalán levelére, amelynek felszólító hangneme – őszintén megvallva – egy magunk mögött vélt >
Isten éltesse, Tanár úr!
Az egyetemen még szerencsém volt dr. Szeli István előadásait hallgatni. Soha nem jött készületlenül, soha nem >
Pásztornak, Végelnek egy a hangja
A megújulás ambíciójáról, a megújulás és az összefogás esélyéről beszélt Pásztor István a Vajdasági Magyar Szövetség >
Lelkierő és türelem
Újvidéken szálltunk fel a Belgrád-Bécs nemzetközi gyorsra. Egy hatüléses fülke, a szemközti oldalon két munkásformájú ember >
Naplóm
1990 szeptembere
Felolvasás Kanizsán. Arról beszélek, hogy a vadászó életmódról a mezőgazdaságra és ennek megfelelően a mágiáról a hitre való áttérés, ami az antropológusok szerint egyenlő a parancsolási vágyról a könyörgésre való áttéréssel, napjainkig tartó függőségi viszonnyal járt.
Úgy néznek rám, mint valami őskori kövületre. Szinte hallom, hogy morognak magukban:
– Mit akar ez? Most akar kommunista propagandát csinálni?
Eszükbe se jut, hogy a pluralizmus önmagában nem old meg semmit, hogy az alapvető úr-szolga séma megmarad, mint ahogy megmaradt az úgynevezett kommunizmusban is, és az évezredes küzdelem, amiről beszélek, nem pártharc, hanem civilizációs botorkálás az emberi méltóság világossága felé.
Közelebb vannak hozzám a kanizsai parasztok. Mert ahogy a képviselőjük mondta, azért alakították meg a paraszti szövetséget, hogy ne mások képviseljék helyettük az érdekeiket.
Erről van szó. Csak ők egyszerűbben és világosabban megmondták.
*
A kanizsaiakkal egynapos kirándulás Budapestre. Az „István a király” rockopera és az Illés együttes koncertje a Népstadionban.
Elszomorító épület ez a Népstadion. Nem tudom miért, de ez a csupasz nyersbeton tömeg Rákosi Mátyás kopasz fejét juttatja eszembe.
Egy kicsit viszolygok az egésztől, mert rockkoncertet eddig csak filmen és tévében láttam, a velejáró hisztériával együtt.
Ez valami más volt. Nemzeti színű.
Nemzeti gyűlölködés? – Nyomát sem éreztem.
Nemzetsiratás? – Annak sem. Csak valami csendes megátalkodottság szelleme lebegett a stadionban, amikor a tribünökön, válaszul egy-egy dalra, gyertyák ezrei gyúltak ki.
Csak annyi, hogy vagyunk és lenni akarunk.
Ha nem tudnám, milyen veszélyes ilyen dolgokban futó benyomás alapján ítélni, azt mondanám, hogy boldog az a nép, amelynek ilyen öntudatos, komoly ifjúsága van, mert megbecsült lesz a nemzetek
között.
De így csak befelé forduló, csendes, meghatott elégedettséggel döcögtem hazafelé.
Az sem tartott sokáig. Amikor hajnalban megérkeztünk a határra, másfél órás várakozás után egyenruhás fiatalember szállt fel a buszba, felszólított bennünket, hogy mutassuk fel az útlevelünket, az alvókra pedig rászólt:
– Ha koncertre tudtak menni, akkor most se aludjanak! Jel' jasno?
*
Ünneplik a nagy szerb vándorlás évfordulóját. Egy nép tragikumára mindig emlékezni kell, ha másért nem, a jelen tragikus tévedéseinek elkerülése végett.
Sajnos, ezt a felhangot hiába keresem a sajtótudósításokban.
Másik vándorlásokra gondolok. Crnjanskiéra.
Nekem négy kemény esztendőm ment rá a Vándorlások című televíziós sorozatra, két televíziós háznak pedig súlyos milliárdjai, és nem lett belőle semmi.
Csak a rendező párizsi folyószámláján szaporodtak a frankok százezrei.
Most látom, hogy filmrendezés helyett a demokrata párt tribünjéről magyarázza a népnek a demokráciát.
Crnjanski szavai csengenek a fülemben: „Halál nincsen, vannak vándorlások…”
Javaslat a Jugoszláviai Magyar Művelődési Társaságnak egy tudományos népszerűsítő és publicisztikai kiadványsorozat indítására. Amikor már átadtam, és lehűlt az ábránd izgalma, kezdődik a kételkedés:
Az asztali lámpám lénykörében mindez olyan kézenfekvőnek, egyszerűnek, nemesnek látszik, de az asztali lámpa fényköre mesterséges világ. Milyen a valóság?
Nem az enciklopédia-szerkesztők figyelmeztetése izgat, hogy vulgarizációkkal nem lehet műveltséget terjeszteni. Ez a szellemi gazdagok pöffeszkedése. Akinek semmije nincs, annak a kevés is sokat jelent. A szociológusok figyelmeztetése sem bátortalanítana el, miszerint minél műveltebb egy nemzet, annál hajlamosabb az asszimilálódásra. Bizonyos vagyok benne, hogy van a műveltségnek egy foka, amikor ez a jelenség ellenkezőjére fordul: amikor a műveltség identitástudattá változik.
Inkább a fásultságtól félek. Hetven év szellemi nyomora van a hátunk mögött. Nem tudom, a kisebbségi gondok és szorongások közepette igényli-e még valaki az új világ könyveit, hiszen azok a mi valóságunktól olyan távoli világról szólnak.
Nem csak értelemmel, de sok-sok szívvel kellene írni ezeket a könyveket.
Érzem, hogy igazam van, és mégis félek. Adni szeretnék, szépet és nagyot, szellemi fegyvert azoknak, akikkel együttérzek, de nem tudom, hogy ők érzik-e azt, amit én, a fenyegető megsemmisülést. Hogy összefognánk ellene, egymást tanítva, támogatva.
Ügy látszik, szolgálni nem is olyan egyszerű…
*
Beszélgetés a Művelődési Társaságban a magyar hivatalos küldöttséggel. Műveit, értelmes fiatal emberek. Demokráciáról beszélnek, egységes kultúrnemzetről, de mintha egy kicsit túlságosan beleélnék magukat a saját demokrácia-álmukba. Mintha feltételeznék, előlegeznék a demokratikus gondolkodást ott is, ahol a demokrácia csak szóvirág, amellyel az önkényt leplezik.
Nehogy keserű szájízzel ébredjenek, mert attól a miénk is megkeseredhet.
Egyébként is, enyhén szórva furcsa, ha két demokratikus állam között „meg kel oldani” a nemzeti kisebbségek helyzetét. Természetes lenne például, ha a magyar lapok és könyvek ugyanúgy juthatnának el a vajdasági magyar olvasóhoz, mint a magyarországihoz, és fordítva. Minek ebből nemzeti, kisebbségi problémát csinálni, kölcsönösséget emlegetni, amikor ez egyszerűen civilizáltság kérdése. A szónak nem lehet határa – legalábbis demokraták között.
Felemlítem, hogy jó lenne, ha a Magyar Televízió műsorát egész Vajdaságban lehetne nézni. Élénk beszélgetés kezdődik államközi egyezményekről, műholdakról…
Egy kicsit begurulok, és megjegyzem, hogy kezdetben elég lenne a csávolyi adót egy kicsit felerősíteni, és a jelenlegi piszkavasról áttenni egy tévétoronyra. Ehhez nem kell se konvenció, se műhold.
Javíthatatlan dilettáns vagyok I
Olvasom a főszerkesztők körüli huzavonát, és természetesen féltem a Magyar Szót, úgy is, mint magyar szót, de úgy is, mint az ország kevés tisztességes lapjainak egyikét.
Az olvasóknak jó a lap, ezt lépten-nyomon ki is nyilvánítják. Akkor hát miért nem jó a tartományi kormánynak?
Egyáltalán, hogyan akarhat egy demokrácia mást, mint a polgárai?
Logikai képtelenség. Inkább nem bogozom.
Sokkal érdekesebb a főszerkesztőjelöltek listája.
Emlékszem, a hetvenes évek elején, amikor tagja voltam a pulai filmfesztivál bírálóbizottságának, egy vajdasági magyar tárgyú film nem került be a szűkebb válogatásba.
A bírálóbizottság egységes véleménye szerint gyenge film volt.
Vlaovics József akkor egy sokszorosított tiltakozást terjesztett a fesztivál részvevői között, amelyben engem tett felelőssé a kudarcért és a magyarság szégyenének nevezett.
Most azon gondolkodom, hogy melyik is az igazi Vlaovics, az akkori, vagy a mai?
Dr. Bogner István: Tisztelt szerkesztőség!
Kommentek
Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.
Komment írásához be kell jelentkeznie.
Legfrissebb
Egy illúzió múltja
Végel László nemzedéki művet írt. A szónak itt és nála van még ereje, értelme. Hallatlanul gazdag >
Miskolczi: Semmibe veszik a polgárok kegyeletteljes végbúcsú iránti igényét
„Az aláírók nem ellenségei a hatalomnak, csupán szeretnék megmenteni a temetkezés Szabadkán kialakított hagyományait.” Basity Gréta >
Reagálás A szakma becsülete című írásra
Klemm József: „Ami pedig a tükröt illeti: jómagam nem csak a tükörbe tudok tiszta lelkiismerettel nézni, >
A város hangulatának megörzése nem kérdés
„Ez az interjú a Magyar Szóban Varjú Márta főszerkesztő döntése alapján nem jelenhetett meg.” Tómó Margaréta (Magyar >
Vargabetű
„Mi több: lesz-e egyáltalán olyan párttárs, aki majd kiáll mellette?“ Szabó Angéla (Bozóki Antal blogja): >
Az eurómilliós botránylista
„Milyen elvárások, miféle gazdasági szempontok szerint alakult a kiválasztott cégek rangsorolása.“ Szabó Angéla (Veszprém Kukac): >
Építkezés- és párbeszédkísérlet – illetve ennek veszélye
A párt, annak vezetése és az MNT egyfajta „instant” értelmiségi bázisra szeretne szert tenni. Vataščin Péter (Családi >
Ne ítélkezzünk előre!
Ugyanakkor úgy látjuk, néhány érv szólhat az „igen” mellett is. Második Nyilvánosság: >
Nem rosszak, csak naívak
Természetesen aki elfogadta a meghívást annak sok sikert és eredményes munkát kívánok. Szőke Attila facebook bejegyzése: >
A "biodekor" listáról
„Az egyetem autonóm felsőoktatási intézmény, amely kizárja a pártok beavatkozását.“ Vajdaság Ma: >
Kár a bélyegért!
„Kik lesznek azok, akik még hisznek nekik?“ Bozóki Antal: >
Terrorhangulat a Szabadkai Zeneiskolában?
"A tanárok kilencven százaléka az igazgatónő leváltása mellett szavazna, ha titkos szavazást tartanánk." Tómó Margaréta (Magyar Szó): >