Ma Emma, Malvin, Zseraldina névnap van.
Fiók
Jelszó:
Legnépszerűbb
Tisztelt Bódis Gábor!
Engedje meg, hogy röviden válaszoljak a Napló 28. számában közölt vezércikkének néhány mondatára. >
Pornó anziksz
Nem is sejted, Szilvia, mostanában mennyit ábrándozok a fenekedről. Pedig tizenegynaponta kimondottan ezért vonulok a guggolva >
Egy levél a szabadkai szökőkútról - a szökőkútért
A szabadkai főtéren lévő (zöld) Zsolnay-szökőkutat 1985-ben avatták fel. A polgárok szívükbe zárták, és örömet leltek >
Csetnikek és usztasák
MÁSKÉNT EZ NEM TÖRTÉNHETETT! Azok után sem, hogy Belgrádból, illetve Zágrábból a vasárnap esti maksimiri polgárháborút előre >
Tanmesék felnőtteknek
Csak kevés embernek adatik meg a látnoki képesség, engem viszont igenis ilyen kivételes hajlammal áldott meg >
Két kezünket összetéve…
Három dologról szeretnék említést tenni, talán nyomot is hagyni, június harmadik vasárnapjának éjszakáján készült rövid >
Szárnyát vagy combját?
Az előző részben az olaszos ízek voltak az étlapon, gasztronómiai naplóm folytatásában a kicsi kínai falatkák >
It's toasted
Rengeteg katonatörténetet hallottam már, a legtöbb vicces kis sztori, kerülve a komoly dolgok ecsetelését. Inkább anekdoták >
Tisztelt Ágoston András!
Sokáig töprengtem, válaszoljak-e egyáltalán levelére, amelynek felszólító hangneme – őszintén megvallva – egy magunk mögött vélt >
Isten éltesse, Tanár úr!
Az egyetemen még szerencsém volt dr. Szeli István előadásait hallgatni. Soha nem jött készületlenül, soha nem >
Pásztornak, Végelnek egy a hangja
A megújulás ambíciójáról, a megújulás és az összefogás esélyéről beszélt Pásztor István a Vajdasági Magyar Szövetség >
Lelkierő és türelem
Újvidéken szálltunk fel a Belgrád-Bécs nemzetközi gyorsra. Egy hatüléses fülke, a szemközti oldalon két munkásformájú ember >
Napi ajánló
Számok és lózungok helyett
Pressburger Csaba
A budapesti Katona József Színház és a szabadkai Népszínház Vörös című előadásáról. Pressburger Csaba kritikája*:
Ha valamiről évtizedekig hallgatnak, vagy legfeljebb csak suttogni mernek, az egyszer, amikor eljön a szabad szólás ideje, hatalmas robajjal tör a felszínre. Ilyen az 1944/45-ös partizán megtorlások témája is, melynek több ezer, vagy – egyes becslések szerint – több tízezer itteni magyar esett áldozatául. Ám amikor hirtelen szabad lesz valamiről beszélni, sőt, amikor maga az állam is elismeri, hogy borzalmas dolgokat követtek el a nevében, színre lépnek a történészek, akik számokról kezdenek vitatkozni és persze a politikusok, akik üres kliséket pufogtatnak úton-útfélen.
Mindeközben a lényeg süllyed el: háttérbe szorulnak az emberi sorsok, a családi tragédiák, az egyéni történetek, amelyek egyediségükkel sokkal többet tudnak mondani arról, ami itten történt, mint a felfoghatatlan számadatok vagy a ’nemzettest megtizedeléséről’, a vajdasági magyarság sorsát megpecsételő eseményről’ megfogalmazott lózungok.
A budapesti Katona József Színház és a szabadkai Népszínház Magyar Társulatának közös produkciójában készült Vörös című előadás épp a lényeget hivatott bemutatni. A hiteles dokumentumokra, adatközlők vallomásaira épülő darab életszerű epizódokat villant fel a ’44 őszén kezdődött eseményekből.
Több-kevesebb sikerrel.
A nézőkkel három oldalról körülhatárolt színpadképet szinte teljesen kitölti egy hatalmas, aszfaltszagú kőzúzalékkal teli medence, amelyben – akárha élőmocsár vagy vizesárok volna – csak elsüllyedni lehet.
Az áldozatok, vagyis a helybéli magyarok, akik jóravalók és ártatlanok, körbe vannak kerítve – hiszen körbekerítettük őket mi, nézők –, az egyetlen menekülési útvonalat pedig elzárják előlük a partizánok: akik szadisták, részegek és szerbek.
Ám ahogy bontakozik ki a darab, ahogy az egymástól többnyire független, itt-ott lazán mégis összefüggő történetek közül egyre többet ismerünk meg, oldódni kezdenek a sztereotípiák, előkerülnek az atipikus szereplők, az atipikus konfliktusok, melyek hitelesebbé teszik azt, amit lényegnek nevezünk.
Máté Gábor rendezői koncepciója, hogy szinte minden színésszel eljátszatja az áldozat és az erőszaktevő szerepét egyaránt, úgy is értelmezhető, hogy bárkiből lehet áldozat vagy erőszaktevő – mindez csupán a körülmények függvénye. Ez a relativizálás azonban ontológiai és nem történelmi jellegű. Az előadás nem próbálja a ’42-es újvidéki razzia eseményeivel igazolni a ’44-es bosszúhadjáratot, némileg tehát jogosnak beállítva ez utóbbit, de ugyanakkor nem hagyja említés nélkül sem a hideg napokat, ami nem pusztán politikai korrektségre vall, hanem annak az alkotói alapvetésnek a része, amely igyekszik a maga összetettségében láttatni az eseményeket, az egyes szereplőket és a köztük fennálló viszonyt.
Több-kevesebb sikerrel.
Azok az előadás legfelkavaróbb és legemlékezetesebb epizódjai, amelyekben a belső ellentmondások, az elfojtott indulatok, a titkolt érzések törnek felszínre – kiváló színészi teljesítménnyel párosulva. Kár, hogy a Brestyánszki Boros Rozália által összeállított szövegkönyv, a Máté Gábor által alkalmazott rendezői megoldások és a színészi alakítások nincsenek folyamatos szinergikus kapcsolatban. Talán ezért is marad el a katarzis az előadás végén.
A Brestyánszki-dráma egyik gyöngyszeme az a párbeszéd, amely a magyar lányt alakító Kalmár Zsuzsa és a belé szerelmes szerb partizánfiút megformáló Kovács Lehel között játszódik le. Benne van ebben a dialógusban az egyéni és a kollektív között feszülő ellentét, de a gyűlölet és a szeretet abszurd volta is. A két színész ugyancsak nagyot alakít, de a rendezői instrukciókat illetően szegényes a jelenet, és hiányzik az epizód kontextualizációja is.
Megrázó annak a két figurának a története is, akik az agyonkínzott, megcsonkított hullákat pakolásszák rutinosan, miközben a rájuk mért feladat fortélyait ecsetelik szenvtelenül. Ebben az epizódban viszont a színészi játék sikeredett halványabbra.
Mellbevágó a tetteit se nem tagadó, se meg nem bánó halálraítélt és partizán őrének jelenete, ám a párbeszédük meglehetősen mesterkélt. A több tucat zsidó haláláért felelős magyar tisztviselő és az angol szövetből készült kabátjára ácsingózó ugyancsak magyar katona epizódjában az a bámulatos, hogy a néző önmagával kerül konfliktusba, amikor rokonszenvet kezd érezni egy háborús bűnös iránt, és ugyanezt a rokonszenvet vagy inkább tiszteletet véli felfedezni a katona viszonyulásában is. A hithű nácit alakító Fekete Ernő kimagasló teljesítményt nyújtott, szemben Pálfi Ervinnel, aki ebben és a többi szerepében is csak árnyéka volt önmagának (ami még így is egy erős közepes teljesítmény, de hát vele szemben egyszerűen túlzott elvárásaink vannak).
Jó, hogy a drámából nem maradt ki a magyar és a magyar zsidó, illetve a magyarországi magyar és a vajdasági magyar konfliktusa, továbbá, hogy megjelent az opportunista magyar és a konok magyar figurája, mindazonáltal hiányolható volt a magyar szomszédjai védelmére kelő szerb archetípusa – nem politikai korrektségből, egészen egyszerűen a paletta teljesebbé tétele céljából.
Aktuális társadalmi-politikai jelenségekre reflektáló előadást létrehozni vagy a régmúlt történelméből meríteni sokkal veszélytelenebb vállalkozás, mint a részlegesen feltárt közelmúltról hitelesen szóló színpadi művet alkotni. Hiszen a jelenről mindenkinek határozott véleménye van, a rendező is nyilván sokkal magabiztosan lubickol a témában, ugyanúgy, mint amikor a kellő történelmi távlat okán már kikristályosodott a lényeg. De a még mindig traumatikus félmúlt feldolgozása valóságos hőstett, amely szinte biztos kudarcra van ítélve.
A Vörös a partizánvérengzések első, a nagyközönség számára készült színpadi feldolgozása: egy drámaíró mélyreható, egy rendező intenzív és két társulat odaadó munkája van benne. Ez látszik. És ez becsülendő.
***
* Elhangzott az Újvidéki Rádió Szempont című művészeti heti szemléjében.
Kommentek
Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.
Komment írásához be kell jelentkeznie.
Legfrissebb
Egy illúzió múltja
Végel László nemzedéki művet írt. A szónak itt és nála van még ereje, értelme. Hallatlanul gazdag >
Miskolczi: Semmibe veszik a polgárok kegyeletteljes végbúcsú iránti igényét
„Az aláírók nem ellenségei a hatalomnak, csupán szeretnék megmenteni a temetkezés Szabadkán kialakított hagyományait.” Basity Gréta >
Reagálás A szakma becsülete című írásra
Klemm József: „Ami pedig a tükröt illeti: jómagam nem csak a tükörbe tudok tiszta lelkiismerettel nézni, >
A város hangulatának megörzése nem kérdés
„Ez az interjú a Magyar Szóban Varjú Márta főszerkesztő döntése alapján nem jelenhetett meg.” Tómó Margaréta (Magyar >
Vargabetű
„Mi több: lesz-e egyáltalán olyan párttárs, aki majd kiáll mellette?“ Szabó Angéla (Bozóki Antal blogja): >
Az eurómilliós botránylista
„Milyen elvárások, miféle gazdasági szempontok szerint alakult a kiválasztott cégek rangsorolása.“ Szabó Angéla (Veszprém Kukac): >
Építkezés- és párbeszédkísérlet – illetve ennek veszélye
A párt, annak vezetése és az MNT egyfajta „instant” értelmiségi bázisra szeretne szert tenni. Vataščin Péter (Családi >
Ne ítélkezzünk előre!
Ugyanakkor úgy látjuk, néhány érv szólhat az „igen” mellett is. Második Nyilvánosság: >
Nem rosszak, csak naívak
Természetesen aki elfogadta a meghívást annak sok sikert és eredményes munkát kívánok. Szőke Attila facebook bejegyzése: >
A "biodekor" listáról
„Az egyetem autonóm felsőoktatási intézmény, amely kizárja a pártok beavatkozását.“ Vajdaság Ma: >
Kár a bélyegért!
„Kik lesznek azok, akik még hisznek nekik?“ Bozóki Antal: >
Terrorhangulat a Szabadkai Zeneiskolában?
"A tanárok kilencven százaléka az igazgatónő leváltása mellett szavazna, ha titkos szavazást tartanánk." Tómó Margaréta (Magyar Szó): >