2024. március 29. péntek
Ma Auguszta, Bertold névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Tisztelt Bódis Gábor!

Engedje meg, hogy röviden válaszoljak a Napló 28. számá­ban közölt vezércikkének néhány mondatára. >

Tovább

Pornó anziksz

Nem is sejted, Szilvia, mostanában mennyit ábrándozok a fenekedről. Pe­dig tizenegynaponta kimondottan ezért vonulok a guggolva >

Tovább

Egy levél a szabadkai szökőkútról - a szökőkútért

A szabadkai főtéren lévő (zöld) Zsolnay-szökőkutat 1985-ben avatták fel. A polgárok szívükbe zárták, és örömet leltek >

Tovább

Csetnikek és usztasák

MÁSKÉNT EZ NEM TÖRTÉNHETETT! Azok után sem, hogy Belgrádból, illetve Zágrábból a vasárnap esti maksimiri polgárháborút előre >

Tovább

Tanmesék felnőtteknek

Csak kevés embernek adatik meg a látnoki képesség, engem viszont igenis ilyen kivételes hajlammal áldott meg >

Tovább

Két kezünket összetéve…

Három dologról szeretnék említést tenni, talán nyomot is hagyni, június harmadik vasárnapjának éjszakáján készült rövid >

Tovább

Szárnyát vagy combját?

Az előző részben az olaszos ízek voltak az étlapon, gasztronómiai naplóm folytatásában a kicsi kínai falatkák >

Tovább

It's toasted

Rengeteg katonatörténetet hallottam már, a legtöbb vicces kis sztori, kerülve a komoly dolgok ecsetelését. Inkább anekdoták >

Tovább

Tisztelt Ágoston András!

Sokáig töprengtem, válaszoljak-e egyál­talán levelére, amelynek felszólító hangne­me – őszintén megvallva – egy magunk mögött vélt >

Tovább

Isten éltesse, Tanár úr!

Az egyetemen még szerencsém volt dr. Szeli István előadásait hallgatni. Soha nem jött készü­letlenül, soha nem >

Tovább

Pásztornak, Végelnek egy a hangja

A megújulás ambíciójáról, a megújulás és az összefogás esélyéről beszélt Pásztor István a Vajdasági Magyar Szövetség >

Tovább

Lelkierő és türelem

Újvidéken szálltunk fel a Belgrád-Bécs nemzetközi gyorsra. Egy hatüléses fülke, a szemközti oldalon két munkásformájú ember >

Tovább

Milyen legyen az új Üzenet?

Vajda Gábor
Milyen legyen az új Üzenet?
Üzenet az Üzenetnek, s nem csak annak

Nem mondhattam el Kanizsán, „elmondom hát mindenkinek”.

Minden bizonnyal fantasztikusan hangzik, mégis így igaz: immár kilenc hónapja nem jelenik meg az Üzenet c. folyóirat, mégsem tette szóvá ezt a tényt (kellő nyomatékkal) senki. Nem számítva az Üzenet néhány régi munkatársának több tucat (köztük néhány, az egyetemes magyar nyelvterületen ismert ne­vű) szakember aláírásával megtámogatott pe­tícióját, melynek értelmében a mostohagye­rekként tartott folyóirat menekülni igyekszik a 7 Nap halálos szorításából, s másmilyen in­tézményes megoldást kér az anyagiak biztosí­tására. A botrányos húzásnak az az előzmé­nye, hogy a 7 Nap élén álló Csordás Mihály nem elégedett meg azzal, amit egyik meste­rével, szabadkai pártfogójával, a politikailag évtizedeken át kiszolgáltatott Dévavári Zol­tánnal tett, s a nyugdíjas (újság)író tevékeny­ségének még megmaradt kis területét, a szabadkai folyóirat szerkesztését is – jogtala­nul – felfüggesztette, és az így megmaradt pénzzel – ugyancsak jogtalanul – az általa irányított hetilap költségvetését támogatta meg. (Mellesleg: Csordás személyi jövedel­méről legendák keringtek, míg a 7 Nap „tiszteletdíjas” munkatársai jó ideig gyakorla­tilag ingyen dolgoztak.)

Csordás Mihály állítólagos jelszava – „Fia­talítani kell a szerkesztőséget!” – látszólag persze nem csupán szépen, hanem etikusan hangzó is. Legalábbis akkor, ha tudjuk: az elmúlt évtizedben (a kulturális halálvárásunk tudatában is röhejt fakasztó módon) a Híd, az Üzenet és a Létünk élén többnyire öreg­emberek álltak. Nem nehéz bebizonyítani: elsősorban azért, hogy ne érvényesülhessen olyan ember, aki a kultúra súlyos betegsége okainak a feltárását szorgalmazta volna; aki tehát a művelődést az emberi lét alapjaként, nem pedig járulékaként kezdte volna. „Csak­hogy” – mondaná az én kedves barátom, Dévavári Zoltán – „a biológiai fiatalság még nem jelent szellemi ifjúságot is. Illés Endre nyolcvanéves korában is könyvet szerkesz­tett…” Igen, könyvet, válaszolnám én erre. Csakhogy ő egyrészt (s ezt most hallottam Tokajon, az írótáborban) a 68-as fiatalok (az ifjú egyéniségek) szemét egy antológiával akarta kiszúrni, másrészt pedig egészen más könyvek kiadásával, mint folyóirat szerkeszté­sével foglalkozni. Az utóbbi dinamikusabb, „életközelibb” munkát és életformát föltételez. Különösen Szabadkán, ahol a körülmények miatt egyébként is másképpen kell majd csinálni az Üzenetet, mint például Szegeden a Tiszatájt, vagy Kecskeméten a Forrást. Nálunk, a kisebbségi sors és a háborús félelem okozta bénultság miatt elébe kell menni a kéziratnak, ahelyett, hogy várnánk rá. Abban térve el Szentelekytől, hogy minél nagyobb tapintattal, de azért a szerző szemé­be nézve kellene őszinte véleményt nyilváníta­nunk.

Kérem a barátaimat és nyugtatom az ellenségeimet: ne örüljenek, illetve ne rémül­jenek meg, az én kezem ugyanis nem moz­dul tetszhalott folyóiratunk kormányrúdja felé. Csupán azt akarom: ne süllyedjen el a ha­jónk. Mindazonáltal nem a szerénység beszél belőlem. Ellenkezőleg. Ti. ha rám bízatna az Üzenet, akkor a sajátos elfoglaltság miatt csak ritkán mondhatnám közvetlenül a ma­gamét. Sőt, olyasmit is közölnöm kellene (olykor kínos szerkesztői megjegyzés kíséreté­ben), amivel csak részben, kivételes esetben viszont egyáltalán nem értek egyet. Nekem viszont olyan, eddig többnyire előadhatatlan mondanivalóim vannak, amelyeket főleg ta­nulmányok, esszék formájában kell közölnöm az érdeklődőkkel.

Pillanatnyilag alig akad valaki Szabadkán, aki ne érné be a nemzeti (és emberi) érdek minimumának hangoztatásával (ami valóban alapvetően fontos). Ám, mivel a mi gazdasági nyomorunk előreláthatólag legalább egy évti­zedig eltart, a kulturális érdekek minimumá­nak hangadói bele is kényelmesedhetnek szerepükbe: hiszen nem részesülnek oly ma­gas személyi jövedelemben, s a nagyszerb lélektani erőszakról is sokat tudnak ahhoz, hogy legalább egy kicsit ne érezzék magukat mártíroknak, s ez, nem engedve túl mélyre a gondolatokat, egy ideig jól kondicionálja a lelkiismeretet.

Én ezzel szemben átütni igyekszem a tu­datkérget. S azt mondom, nem elég, ha magát magyarnak tartónak, magyar iskolába járónak marad meg ifjúságunk. A magyarrá válás és emberré válás ugyanis csak akkor lehetnek szinonimák, ha nyelvileg-fogalmilag hiteles írásművek állnak az eleddig teljesen kiszolgáltatott tanár rendelkezésére az erköl­csi és esztétikai nevelésben. Tankönyveink több szempontból rosszak, a hetilapok, kultu­rális mellékletek célja nem sokban haladhatja túl a tájékoztatást. Az újvidéki Híd mostaná­ban változtatott arculatán, de ne legyünk naivak: a folyóiratunkat (s a többi újvidéki sajtóterméket, valamint a rádió és a televízió művelődési műsorait) olyan vidéken készítik, ahol a magyarok jóval kevesebben vannak a többségieknél, ugyanakkor a velük szembeni gyanakvás s a rájuk nehezedő nyomás, a történelmi múltból kifolyólag is, hihetetlenül nagy. Ma már jóval többről van itt szó, mint arról a kenyérkötöttségről, amely a nyolcva­nas években is megvolt. Ezektől az embe­rektől nem a tehetségük, hanem a helyzetük miatt nem várhatunk kultúrát. Egzisztenciális érdekük akkor is látszólagos egyetértést pa­rancsol rájuk, ha szenvedélyesen utálják egy­mást. Ők általában túlhangsúlyozzák a tá­junkra vonatkozó békeigényüket, akaratlanul is a status quohoz igazodva, holott nálunk, a magyarság mentalitásának, fegyvertelenségének megfelelően, a nagyobb véres konfliktu­sok egyszerűen lehetetlenek. Túl kevesen va­gyunk ahhoz, hogy kulturális szuverenitásun­kat követelve Kis-Jugoszlávia vagy Nagy-Szer­bia drasztikus tettekkel igyekezzen belénk foj­tani a szót. Különösen most, amikor egyre hangosabban korog a gyomra valóságosabb falatok után – s a világ szeme is rajtunk.

A jugoszláviai magyar kultúra eddigi meg­oldatlansága a félig leszakított fejnek a tudat­hasadásában gyökerezik. Nem hiszem, hogy Észak- és Dél-Bácska sorsélménye, léttapasz­talata – a pillanatnyi nyomáskülönbségtől eltekintve – lényegesen különbözne egymástól (hiszen végső soron a kisebbségi körülmé­nyekbe szorult különböző nemzetek is gyak­ran egészen közel állnak egymáshoz viselke­désükben és lélektani reakciójukban egya­ránt). Viszont annál Inkább eltérnek a le­hetőségeik, azt is tudva persze, hogy Szabad­ka és a Tisza mente vörös posztó a délről terjeszkedni vágyó erőszak előtt. Ha ugyanis a kulturális célok meghatározásakor a meg­történt eseményekből, nem pedig a félelem látomásaiból indulunk ki, akkor máris egyér­telmű: a félelem fölszíni vizeiben halászok helyett a kulturális radikalizmusnak az eszmé­nyére kell figyelnünk. Ez ugyanis lényegében, nem számítva a manipuláló politika híveinek érveit, minden nemzet érdekének megfelel. Egyszerűen kénytelenek vagyunk remélni: az okosan büszke szerb szégyenli az itteni magyar kultúra elkorcsosodását, a nemzettest egészéről való leszakítottságának nyomorúságos következményeit.

Beszélhetünk mi kulturális radikalizmusról, az Üzenet folyóirat föltámadásáról, ha nincs pénz – mondhatná a földön két lábon álló. Én ennek (akinek előbb azt mondanám: ne csak közvetlenül maga elé, hanem fölfelé Is nézzen) azt válaszolnám, hogy először is egyelőre még sokkal kevésbé fontos dolgok­ra is költenek pénzt nálunk, azután pedig, ha másként nem megy, akkor egy ideig magyar­országi alapítványokhoz fordulhatunk. A 7 Nap belátható időn belül nyilván képtelen visszafizetni az Üzenettől eltulajdonított pénzt, a bírósági igazságtételből viszont legföljebb erkölcsi haszon lehet. Ez azonban akkor sem ér sokat, ha olyan embert vonnánk is felelősségre, aki a módszereket nemigen válo­gatta meg, hogy közügy szolgálatával palás­tolja az egyéni, illetve a csoportérdeket. (Arra a beszélgetésre célzok, amely augusztusban a polgármester és Szabadka művelődési ve­zetői között folyt le.)

Hogy az Üzenet ne csak ezt, hanem a látszólag másik végletet, az éterikus semmitmondást, a mímelt magasabb rendű kultúrát (az újvidéki központú betegséget) is elkerül­hesse, amellett, hogy továbbra is a volt szerkesztő kezében maradna a lap, fiatal, a bolsevik érában nem kompromittálódott szerkesztőbizottságot kellene választani. Koránt­sem olyan céllal, amilyennel Csordás Mihály kereste a fiatal, de tapasztalatlan (és le­hetőleg tehetségtelen) irodalmárt az Üzenet élére, hogy a posztbolsevista irányítás zavar­talan maradjon. Azt hiszem, Dévavári Zoltán rugalmas szemléletű ember, s alig várja a bizonyítási lehetőséget: ha eddig is többnyire elfogadható volt az Üzenet, akkor cenzúra és öncenzúra nélkül még sokkal különb lehet. Én hiszek az ő hitének, ám nem vagyok biztos benne, hogy a régóta kialakult kapcso­latai nem fogják-e legalább valamennyire kor­látozni a tevékenységét. Ilyen mentegetőzésre kényszerítve őt „Tudom, hogy nem ér semmit a kézirat, de régóta itt áll, s nem merek már találkozni…” Azután: több – és főleg fiatalabb – szem többet lát. Céloztam már rá, de megismétlem: az én orrom a bomló emberhús bűzét érezné azon az Üzenet-szá­mon, amelyet úgy szerkesztenének, ahogyan az békebeli körülmények között normálisnak tekinthető. A mi harcunk ugyanis (nyelvünkért, kultúránkért – messzemenően humanis­ta módszerekkel) csak most kezdődik. Ha valaki arra spekulál, hogy elég, ha tíz vagy ötven év múlva (immár csak az északi hatá­ron túl) megtalálják a nevét a folyóirat fejlé­cén, azt nem lehet eléggé kiröhögni.

Éveim száma szerint én is eléggé messze vagyok már az ifjúságtól, úgyhogy, ami most jön, az egy kicsit önfigyelmeztetés is. Mintegy másfél évtizeddel ezelőtt a Kilátóban az elv­társak fejére idéztem Szirmai Károly látomá­sos zsenialitásának ezt a szimbolikus kitételét: „S a hatalmas termekben, ahol valaha népek sorsát intézték, komor szótlanságban ültek a vének, s koponyakupákból embervért ittak, eljövendő nemzedékek vérét.” Ma már min­den értelmesebb ember tudja: valóban így volt, az öregek tényleg az utódaik vérét itták (meg). Más kérdés, hogy mennyiben voltak ennek tudatában. Jóhiszemű szolgalelkűséggel vagy cinikus önzéssel tékozolták-e el a jövőt.

Legyenek bűneik kisebbek vagy nagyob­bak: a bosszúról föltétlenül le kell monda­nunk. Nem nagylelkűségből, hanem a jó értelemben vett önzés érdekében. Az álkultú­ra leleplezése nélkül nem léphetünk tovább, ám az indulatokat és a személyeskedést az igazi emberi tartás, az életminimumként föl­fogott erkölcsi felsőbbrendűség érdekében kell megfékeznünk. A tárgyilagosságnak és az általános emberinek az igénye nélkül csak kívülről támogatott provinciális klikkeket épít­gethetünk. Nem választhatjuk el egymástól a magyarság és európaiság fogalmát, mint ahogy azt az egyik kiváló írónk a közelmúlt­ban – nagy megdöbbenésemre – cselekedte. Lehet, hogy pillanatnyi pártos érdekeknek ez megfelel, hiszen elnyomott népünknek jólesik mindenkitől különbnek tudni azt, amit hosszú évtizedeken át másodrendűként élt át a min­dennapi élet robotjában. Nekünk azonban tudnunk és tudatnunk kell azt, hogy a Kápát-medencének e tizenöt milliónyi néptömege vállalt európaisága által válhatott a szó mai értelmében vett magyarrá. Természetesen nem tölthet el bennünket kisebbrendűségi érzéssel, hogy kultúránk rengeteg idegen ha­tást asszimilálva lett és lesz egyre inkább maivá. Azért nem kell szorongnunk, mert a kultúrtörténeti bizonyítékok szerint a magyar­ság legalább annyit adott a hozzá közelebb vagy tőle távolabb élő népeknek, mint amennyit tőlük kapott. S ha azt is számítjuk, amit erőszakkal vettek el tőle, akkor jóval többet adott.

Szóval ezt az európaiság-igényt kellene tudatosítania az Üzenet c. folyóiratnak. Nem csupán a város művelődéstörténetének a kor­társ európai folyamatokkal való egységben tartatására gondolok, hanem annak az irodal­mi alkotóerőnek a támogatására, amely úgy érzékeli a mai vidékünkre jellemző életténye­ket, hogy azok esetleg egy másik földrész nem magyar olvasója számára is élvezetesek legyenek. A mi körülményeink között termé­szetesen – a kritikáé kellene, hogy legyen a főszerep. Az iskolákban különböző okok miatt befejezetlen nevelői munka kiteljesítése ugyanis elsőrangú föladat. Az értékek tudatosításával kellene segíteni az embereknek, akiknek az eddigi életében az anyagiakon volt a fő hangsúly, s most nyomorként élik át a korábban birtokoltak hiányát, ugyanakkor az Üzenet­nek, a magyarbirodalom hagyományainak megfelelően, a szociális érzékenységnek is hangot kellene adnia.

Ami a szerb és horvát kultúrával való kapcsolatot illeti: ennek kulcsjellegét meg kellene szüntetni. A legjobb művek átültetését ezután a politikai kényszerűségtől teljesen függetlenül kellene végezni. Ám nem alkalmi műfordítóknak, hanem ihletett mestereknek mesterjelölteknek, akik esetleg olyan tanul­mányokat is tudnának írni tevékenységükről, amilyenek föltűnően hiányoznak irodalmunk­ból. Nem mondom, hogy nincsenek jó, sőt kitűnő műfordításaink ám az a tény önma­gában is sokatmondó, hogy Csuka Zoltán monumentális műfordítói tevékenységének értékelésére még senki sem vállalkozott, ho­lott nagy eredményei és kétségtelen hibái igen fontos tanulságot jelenthetnek az átülte­tés művészetét vállalóknak.

A főleg iskolákból, egyetemről érkező visszajelzéseket az eddiginél fokozottabban kellene figyelembe venni. Mindennél fontosabb lenne, hogy – a minőség elvéből nem engedve – minél többen olvassák az Üzene­tet. Az esztétikai és erkölcsi nevelésnek ezt a színvonalas orgánumát, amelyet Dévavári Zoltánnak abban a tudatban kellene szerkesz­tenie, hogy a politikai felelősség nem őt, hanem a szerkesztőbizottságát, illetve annak egyik vagy másik tagját terheli. Mert ismét előfordulhat az, ami az elmúlt évekre volt jellemző, s a szerkesztő a nem is mindig teljesen tudatos politikai aggályait „esztétikai” érvek köntösébe öltözteti. S úgy kerülünk csöbörből vödörbe, hogy nem is tudjuk, illet­ve nem akarjuk tudni. Tehát a szorongás és a megalkuvás, nem pedig a reális és életfon­tosságú kultúrigény diktálja sorainkat, s az öregek tovább kortyolják azt a még megmaradt kevés vért…

Bárhogyan is alakuljon tájunk történelme, az Üzenet munkatársainak a magyar kultúra egységének tényéből, vagy legalábbis ennek céljából kellene kiindulnia. Abban máris föl­tétlenül bizonyosoknak kell lennünk, hogy a külön vajdasági irodalom „értékrendszer­ének” egyszer s mindenkorra befellegzett. Senki rövidlátón önző hatalmi érdekei, pozíció­védelemmel eltakart gátlásai nem hitethetik el többé a gyanútlan emberekkel, hogy számunk­ra szellemileg Szeged nincs annyira közel, mint Újvidék. A más ajkúakkal való együttlé­tünket csak a legteljesebb őszinteséggel vál­lalhatjuk és – szolgálhatjuk. Szolgálhatjuk, ha ez a szó egészen mást jelent, mint az előző évtizedekben. Úgy gondolom, ez a minimu­ma annak, hogy végre egyszer már kultúrembereknek tarthassuk magunkat. Túl a bioló­giai létünk föltételei miatti aggályokon, túl az önmagunkat eddig áltató kisebb-nagyobb ha­zugságokon.

Egyelőre az anyagi nyomor nem álproblé­ma, hanem reális valóság. Ám a válság erkölcsiekben és szellemiekben is nyilvánvaló. Éppen ezért az utóbbiak megjavítását sem szabad elhanyagolni. Hátha jelentősen járul­hatnának hozzá életgyakorlatunk megoldásá­hoz, az anyagi romlás megállításához.

1992. szeptember 23.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

Egy illúzió múltja

Végel László nemzedéki művet írt. A szónak itt és nála van még ereje, értelme. Hallatlanul gazdag >

Tovább

Miskolczi: Semmibe veszik a polgárok kegyeletteljes végbúcsú iránti igényét

„Az aláírók nem ellenségei a hatalomnak, csupán szeretnék megmenteni a temetkezés Szabadkán kialakított hagyományait.” Basity Gréta >

Tovább

Reagálás A szakma becsülete című írásra

Klemm József: „Ami pedig a tükröt illeti: jómagam nem csak a tükörbe tudok tiszta lelkiismerettel nézni, >

Tovább

A város hangulatának megörzése nem kérdés

„Ez az interjú a Magyar Szóban Varjú Márta főszerkesztő döntése alapján nem jelenhetett meg.” Tómó Margaréta (Magyar >

Tovább

Vargabetű

„Mi több: lesz-e egyáltalán olyan párttárs, aki majd kiáll mellette?“ Szabó Angéla (Bozóki Antal blogja): >

Tovább

Az eurómilliós botránylista

„Milyen elvárások, miféle gazdasági szempontok szerint alakult a kiválasztott cégek rangsorolása.“ Szabó Angéla (Veszprém Kukac): >

Tovább

Építkezés- és párbeszédkísérlet – illetve ennek veszélye

A párt, annak vezetése és az MNT egyfajta „instant” értelmiségi bázisra szeretne szert tenni. Vataščin Péter (Családi >

Tovább

Ne ítélkezzünk előre!

Ugyanakkor úgy látjuk, néhány érv szólhat az „igen” mellett is. Második Nyilvánosság: >

Tovább

Nem rosszak, csak naívak

Természetesen aki elfogadta a meghívást annak sok sikert és eredményes munkát kívánok. Szőke Attila facebook bejegyzése: >

Tovább

A "biodekor" listáról

„Az egyetem autonóm felsőoktatási intézmény, amely kizárja a pártok beavatkozását.“ Vajdaság Ma: >

Tovább

Kár a bélyegért!

„Kik lesznek azok, akik még hisznek nekik?“ Bozóki Antal: >

Tovább

Terrorhangulat a Szabadkai Zeneiskolában?

"A tanárok kilencven százaléka az igazgatónő leváltása mellett szavazna, ha titkos szavazást tartanánk." Tómó Margaréta (Magyar Szó): >

Tovább