Ma Emma, Malvin, Zseraldina névnap van.
Fiók
Jelszó:
Legnépszerűbb
Tisztelt Bódis Gábor!
Engedje meg, hogy röviden válaszoljak a Napló 28. számában közölt vezércikkének néhány mondatára. >
Pornó anziksz
Nem is sejted, Szilvia, mostanában mennyit ábrándozok a fenekedről. Pedig tizenegynaponta kimondottan ezért vonulok a guggolva >
Egy levél a szabadkai szökőkútról - a szökőkútért
A szabadkai főtéren lévő (zöld) Zsolnay-szökőkutat 1985-ben avatták fel. A polgárok szívükbe zárták, és örömet leltek >
Csetnikek és usztasák
MÁSKÉNT EZ NEM TÖRTÉNHETETT! Azok után sem, hogy Belgrádból, illetve Zágrábból a vasárnap esti maksimiri polgárháborút előre >
Tanmesék felnőtteknek
Csak kevés embernek adatik meg a látnoki képesség, engem viszont igenis ilyen kivételes hajlammal áldott meg >
Két kezünket összetéve…
Három dologról szeretnék említést tenni, talán nyomot is hagyni, június harmadik vasárnapjának éjszakáján készült rövid >
Szárnyát vagy combját?
Az előző részben az olaszos ízek voltak az étlapon, gasztronómiai naplóm folytatásában a kicsi kínai falatkák >
It's toasted
Rengeteg katonatörténetet hallottam már, a legtöbb vicces kis sztori, kerülve a komoly dolgok ecsetelését. Inkább anekdoták >
Tisztelt Ágoston András!
Sokáig töprengtem, válaszoljak-e egyáltalán levelére, amelynek felszólító hangneme – őszintén megvallva – egy magunk mögött vélt >
Isten éltesse, Tanár úr!
Az egyetemen még szerencsém volt dr. Szeli István előadásait hallgatni. Soha nem jött készületlenül, soha nem >
Pásztornak, Végelnek egy a hangja
A megújulás ambíciójáról, a megújulás és az összefogás esélyéről beszélt Pásztor István a Vajdasági Magyar Szövetség >
Lelkierő és türelem
Újvidéken szálltunk fel a Belgrád-Bécs nemzetközi gyorsra. Egy hatüléses fülke, a szemközti oldalon két munkásformájú ember >
It's toasted
Agárdi Gábor
Rengeteg katonatörténetet hallottam már, a legtöbb vicces kis sztori, kerülve a komoly dolgok ecsetelését. Inkább anekdoták voltak ezek, megtörtént események karikatúraszerű mesébe szövései. Apám, ismerőseim is sokszor meséltek baka éveikről. „Amikor annak idején a Bélával... hetvenhárom tavaszán mikor Gyuri arcát alvás közben bekentük cipőfényezővel... délután a százados hazament aludni, és mivel én voltam a segédje, aláírtam magamnak is egy kimenőt, és kisurrantam... azok voltak a szép idők” – zárják soraikat a bakaévekre emlékezők. Ezek azért sem voltak harcias mesék, mert igazi háborúban nem volt egy barátom sem, mikor ők szolgáltak nem is álltunk hadban senkivel még akkor ott a hetvenes években.
A mai történet főszereplője László, akivel egy orvosi vizsgán ismerkedtem meg. Teljes nevét csupán azért nem írom le, mert megkért, hogy csak keresztnevén említsem, és én ezt tiszteletben tartom. Beszélgetésünkkor, az egészségház bejárata előtt cigizett, fújta a füstöt, mintha legalábbis tudta volna, hogy az orvos holnaptól eltiltja a bagótól.
– Nagyon nézegette a doki a leleteimet, de nincs nekem semmi bajom. Azért vagyok a bal tüdőmre gethás, mert felfáztam a háborúban.
Felfázott hát az ember, mit lehet tenni?! Közben vártam mikor kezd majd el mesélni élményeiről, katona éveiről, hiszen ez a mondat nem lóghat a levegőben, de nem mondott semmit. Az idézett mondatnál abba is hagyta, pöfékelt tovább. Egy megviselt kis fémdobozt szorongatott, gondolom a füstölő szálak voltak benne, maga a doboz pedig a háborús évekből, kilencvenegy tájáról maradhatott vissza. Érdekesnek találtam László személyét, kérdésemmel rögtön a dolgok közepébe vágtam, belekezdtem a beszélgetésbe.
– Hol szolgált?
– Koszovóban és Vukováron.
– Melyik volt a szörnyűbb?
– Vukovár – válaszolta László, kínos kedvességgel.
– Gondolom nem önszántából ment?
– Önkéntesen vittek. Hozták a behívót és... Nem kérdezték, hogy most én ehhez mit szólok, nem is volt beleszólásom. Menni kellett, és kész.
– Út a pokolba, lehetne a címe annak a könyvnek, amit majd egyszer kiad.
– Nem akartam soha leírni ezeket a dolgokat, nem is kérdezett erről még senki. Nem is meséltem volna senkinek, főleg a vukovári dolgokról. Utcákon fekvő hullák, könyörgő emberek, romos épületek. Minden olyan visszatetsző volt, az ironikus pedig mindebben, hogy egy szétlőtt kávéház teraszán szólt Oliver Dragojević Poeta c. szerzeménye. Ezt a dalt nagyon szerettem a háború előtt, azóta is sokszor hallgatom, de már nem úgy, mint régen, ez a dal nekem már nem az, ami fiatalon volt, sosem lesz az.
– A háború kiölte önből a dal szépségét, mert ez azért, egy gyönyörű muzsika?!
– Miután ismered a dalt, és gondolom az olvasók is, idézve szövegét, “már nem bánhatom meg amit tettem, nincs visszaút.” Szóval nem egészen a dal szépsége halt meg bennem, mint inkább ráébresztett dolgokra.
– Nem akart menni, muszáj volt teljesíteni a parancsot, nem volt más választása. Akkor mit kellene megbánnia?
– Úgy éreztem, hogy gyilkossá válok, mert lőttem, lőttünk, ha veszélyt éreztünk, és a golyó az öl. Az aknák, amit leraktunk, embereket öltek meg, elképzelni sem tudod mennyi aknát raktunk le, szórtunk szét. Ha most ma az akkori parancsnokom azt mondaná, hogy egy békebarát misszió keretén belül megyünk felszedni az aknákat, nem tudnám, hogy hol mindenhol vannak. Rengeteg van. És akár a beszélgetés pillanatában is ráléphet valaki. Erről beszélek.
– Megjárta mindkét poklot, és most itt van, cigizik egy szabadkai épület bejáratánál.
– Persze, hogy itt vagyok. Sokan mondják, hogy a katonák halni mennek a háborúba, sokan közülünk nem is élték túl, de én úgy mentem oda, hogy majd egyszer visszatérek. Egy ágyú lőtte templom romos kupolája alatt, egy Krisztus szobor letört darabját szorongatva imádkoztam. Giccses volt, mint egy filmben. Igazából, nem voltam soha hithű keresztény, de akkor, ott, mégis elmondtam pár imát, csak azért, mert azt gondoltam, hogy isten legalább most megsegít, amikor tényleg itt a baj.
– Ezek szerint a hit...
– … meg a cigaretta. Ha nem lett volna, akkor bizonyára beleőrülök az egészbe. A kis dobozkámban, még most is benne vannak a sorba rendezett Lucky Strike szálak, mint akkor. Eleinte szívtam, mert a Lucky az olyan háborús cigi, filmekben a katonák is ezt szívják.
– A dohány nem ölte meg, szóval erősebb lett tőle.
– Igen. Az egyetlen igaz barátom volt a nehéz pillanatokban. Amikor volt nálam legalább három szál, gazdagnak, úrnak éreztem magam, mert kettőt elszívhattam, és volt egy, amit sokszor odaadtam valakinek, akinél már nem volt egy szál sem.
– Nem utálta meg?
– Nem, mivel a ciginek köszönhetem, hogy nem haltam meg, lelket öntött belém. Nem hiába szerencsés találat a márka neve. Azóta akárhányszor rágyújtok, eszembe jut Vukovár. Minden szívásnál felvillan pár régi emlék, pár szörnyű pillanatkép.
– Akkor miért nem dobja el?
– Élvezem is a füstölést, de ugyanakkor undorodom is tőle, ez az én hitványságom.
– Nem haragszik meg, hogyha most elkérem egy pillanatra azt a dobozkát, amit a kezében szorongat?
– Tessék csak.
– Ez a háborúból maradt vissza?
– A második világháborúból, nem a kilencvenes évekből. Nagyapám egyik idézőjelben vett amerikai bajtársa, barátja egy vadászpilóta ajándékozta neki még nagyon régen. Azóta én használom. De most már menjünk lassan, tíz óra, vége az orvos szünetének.
A megsárgult piros feliratot végigsimítottam, beleszagoltam a dobozba, hátha érezni még az amerikai légierő illatát, majd visszaszolgáltattam a dobozt, és megköszöntem a beszélgetést. Mintha órákon át tartott volna, pedig csak húsz perc volt az egész. Mellettünk egy tucat cigaretta csikk, nem is vettem észre milyen sokat szívott el emlékezései közben. Néha kicsit megremegett hangon mesélt, de amint szívott egy slukkot, csak úgy dőltek belőle a történetek. Azóta nem találkoztunk.
Aki nem volt háborúban, az amerikai filmekből tudja, hogy a katonák mindig füstölnek. Legalábbis sokan teszik. László is ezt tette, ahogy a nagyapja és az amerikai vadászpilóta barát a második világháborúból. Nem buzdítok senkit erre a káros szokásra, de a beszélgetés óta tudom, lehet ez Amerika, vagy egy vadászgépben való repülés Berlin felett vagy Vukovár, a lényeg az, hogy: „It's toasted”.
Kommentek
Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.
Komment írásához be kell jelentkeznie.
Legfrissebb
Egy illúzió múltja
Végel László nemzedéki művet írt. A szónak itt és nála van még ereje, értelme. Hallatlanul gazdag >
Miskolczi: Semmibe veszik a polgárok kegyeletteljes végbúcsú iránti igényét
„Az aláírók nem ellenségei a hatalomnak, csupán szeretnék megmenteni a temetkezés Szabadkán kialakított hagyományait.” Basity Gréta >
Reagálás A szakma becsülete című írásra
Klemm József: „Ami pedig a tükröt illeti: jómagam nem csak a tükörbe tudok tiszta lelkiismerettel nézni, >
A város hangulatának megörzése nem kérdés
„Ez az interjú a Magyar Szóban Varjú Márta főszerkesztő döntése alapján nem jelenhetett meg.” Tómó Margaréta (Magyar >
Vargabetű
„Mi több: lesz-e egyáltalán olyan párttárs, aki majd kiáll mellette?“ Szabó Angéla (Bozóki Antal blogja): >
Az eurómilliós botránylista
„Milyen elvárások, miféle gazdasági szempontok szerint alakult a kiválasztott cégek rangsorolása.“ Szabó Angéla (Veszprém Kukac): >
Építkezés- és párbeszédkísérlet – illetve ennek veszélye
A párt, annak vezetése és az MNT egyfajta „instant” értelmiségi bázisra szeretne szert tenni. Vataščin Péter (Családi >
Ne ítélkezzünk előre!
Ugyanakkor úgy látjuk, néhány érv szólhat az „igen” mellett is. Második Nyilvánosság: >
Nem rosszak, csak naívak
Természetesen aki elfogadta a meghívást annak sok sikert és eredményes munkát kívánok. Szőke Attila facebook bejegyzése: >
A "biodekor" listáról
„Az egyetem autonóm felsőoktatási intézmény, amely kizárja a pártok beavatkozását.“ Vajdaság Ma: >
Kár a bélyegért!
„Kik lesznek azok, akik még hisznek nekik?“ Bozóki Antal: >
Terrorhangulat a Szabadkai Zeneiskolában?
"A tanárok kilencven százaléka az igazgatónő leváltása mellett szavazna, ha titkos szavazást tartanánk." Tómó Margaréta (Magyar Szó): >