2024. március 28. csütörtök
Ma Gedeon, Johanna névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

20 logó, amelyen csak mi, magyarok röhögünk

A Fika cafe egy svéd kávézó- és gyorsétteremlánc. A fika szó svédül kávét jelent. >

Tovább

Vajdasági magyar-magyar szótár

Remélhetőleg segítségével jobban megértjük egymást. >

Tovább

Kínai fogamzásgátló

Trkala gyűjtéséből: Kínai fogamzásgátló tabletta magyar nyelvű tájékoztatója. Az OGYI úgy visszavágta, mint a kertajtót. A fogalmazványt eredeti >

Tovább

Kézikönyv nőknek 1955-ből

1955-ben kézikönyvet nyomtattak nőknek, amit háztartástannak neveztek. Néhány tanács következik a kézikönyvből: >

Tovább

“Hálát adunk, hogy Erdély Romániához tartozik”

„Ordítani Kárpátia koncerteken és hullarészegen üvölteni, dögölj meg büdös zsidó.” Ille István ( Kanadai Magyar Hírlap): >

Tovább

Rendőrségi jegyzőkönyvekből

Szebenitől. Egyszóval hiteles. >

Tovább

A legjobb motor a világon

István barátunk (a pocsolya túloldaláról) néhány szerkezet működését hasonlította össze: >

Tovább

Beatles (összes)

Valaki nem kis erőfeszítéssel összegyűjtötte a bogarak összes dalát, amit egyik kedves látogatónk küldött csokorba szedve. Íme, >

Tovább

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

Apám tyúkja

A Rádiókabaré felvétele. >

Tovább

A rikkancs ismét jelenti (18.)

Megőrültem. Ezt már kezdem felfogni, de lehet, hogy csak hülyülök. Tizenöt éve nem engedem Sára lányomnak >

Tovább

A zsemle ára

Ma már semmi szükség sincsen se villanyórára, se gázórára! Miért? Mert ezek a mérőórák eredetileg azt >

Tovább

Elért a háború

Tolnai Ottó
Tolnai Ottó
Elért a háború

Két évtizede járok a Futaki úton haza a városból, s fordulok le a járványkórháznál a Telepre. Mielőtt átvágnék az úton, mielőtt a zebrára lépnék, két évtizede szinte mindennap felpillan­tok.

Odaát, a túloldalon nyitott, kitárulkozó ud­varra látni: egy nagy, különös galambdúcra. Két évtizede nézem, szinte naponta ezt a különös vagy tán még inkább abszurdnak nevezhető építményt. Azért mondom abszurdnak, mert nem lakják galambok. Sosem is száll rá egyet­len galamb, veréb sem, pedig hát a verebek nem válogatósak, mindenféle bolond lyukba, résbe befészkelnek. Ha galambok turbékolná­nak a túlméretezett, ideálissá képezett beton-gombán, ha galambok sürgölődnének-forgolódnának a lőrésnyi kis ablakokon, el lenne intézve a dolog: a ga­lambdúc galambdúc lenne. Az idilli otthonosság szimbó­luma. De így nyitott, izgató kérdés marad. Először min­dig azért pillantok az irányá­ba, hátha végre mégis rá talált szállni egy galamb, egy kimerült repülő vagy túlhajszolt postás, hátha bevackolt mégis egy ázott, koszos vadócpár, vagy valami eltévedt, halálfáradt eg­zotikus vándormadár fedezi fel, vándormadár, amelyet az öbölháború űzött felénk. De nem, még véletlenül sem. Mire másodszor pillantok fel rá, már mániákusan, motyogok magamban: Maginot… És megborzadok. Az elhagyott, a túlméretezett erődítmények, bunkerek magányát érzem. Sokfajta magány, űr, kietlenség létezik. De az elhagyott, kiégett bunkerek, erődítmé­nyek magánya, kietlensége, űrje tán a legbor­zasztóbb. Emlékszem, gyerekkoromban még a feltört kriptákban sem féltem annyira, mint az elhagyott bunkerekben…

Így valahogy baktattam hazafelé ma is, így morfondíroztam, ezek a feltételes reflexek mű­ködtek bennem, mint az elmúlt két évtized folyamán szinte naponta. Majd leléptem a zeb­rára, le, mint két évtizede szinte mindennap.

A zebrámra.

És akkor egy civilkék kamion erős vasrúddal varangyzöld páncélkocsit vontatott el előttem. És a varangyszín tákolmány valahogy tehetetlen volt, sajnálatra méltóan gyámoltalan. Felénk nem voltak komoly háborúk, de azért gyerekko­romban én is bujkáltam kilőtt, kiégett tankban. És a kilőtt, kiégett, elhagyott tank belseje pon­tosan olyan, mint az elhagyott bunker belseje.

A semmi formái, borzalmas edényei.

Lecövekeltem a zebrán, legyökereztem. El­ért a háború. Nem mertem a betondúcra pillantani. Meg voltam győződve: fegyverek feke­te-lila csövei lesnek, céloznak a résein – ame­lyéket én, a naiv, az elmúlt évtizedekben erővel a galambok angyali kijáratának akartam tudni. Mint valami csapás ért a felismerés, vagy ponto­sabb lennék, ha azt mondanám, úgy ért, akárha eltaposott volna az a harckocsi: a háború az, amikor bunkerré lesz még a galambdúc is. Gyáván futottam hazáig a vakvágányon.

Sokszor volt az elmúlt két évtized folyamán olyan érzésem – éppen azokban a napokban költöztem ide, amikor eltiltottak a Symposiontól – hogy beszorultam ide, erre a valóssá lett metaforára, vakvágányra. Én, akinek a nyitott­ság volt az egyetlen formája. De most ez a vágány még vakabbnak tűnt, mint valaha.

Csak most emlékeztem, hajnalban, félálom­ban mintha hallottam volna, hogy már itt, a Dunánál is lőnek, harcolnak. De ez csak egy homályos hír volt a hírek, információk rengete­gében. Lőnek a hídnál, Palánkánál, Iloknál.

Rég nem jártam arrafelé. Šidre szoktam volt menni leginkább, Šumanović-képeket nézni, vagy barátomhoz a bijeljinai galériába, akitől kitömött hollómat kaptam. Egyik utolsó utam alkalmával kiültünk a fantasztikus iloki teraszra, a Duna fölé. Tavasz volt. Rajtunk kívül még egy tíz-húsz főnyi szokatlanul kompakt társaság tar­tózkodott a teraszon. Valaki harmonikázott kö­zöttük. Azért mondtam olyan sután, hogy tartózkodtak, mert nem ültek, táncoltak. Jóllehet valami furcsa tánc volt az, nem tudtam hirtelen hová helyezni. De nem is foglalkoztatott, nem szenteltem neki figyelmet, mert a Dunát néz­tem. Néztem nagyon a verőfényben. A ragyo­gás, a klorofil intenzitása már nem volt fokozha­tó. Vannak ilyen pillanatok. Ha fokozódik, ki­csordul önmagából, ki minden egyes fűszál, vízcsepp, ki a mindenség. Akkor fordultam a különös társaság felé. Egyre szilajabbul táncol­tak, noha a zene nem gyorsult fel, nem lett hangosabb. Akárha a ragyogás, a gyönyör felfo­kozottságára, ritmusára, belső zuhogására tán­coltak volna. Elmúlt már bizonyos idő, amikor észrevettem: vakok. Ott ültem mozdulatlan. És ők ropták a táncot, egymásba kapaszkodva, súlyosan, mint egy némafilmben. Azazhogy nem is a hang hiányzott, hanem inkább a kép. A szó szoros értelmében beszakadt az égbolto­zat, úgy zuhogott ránk a fény. Közben a film, a filmjük mind sötétebb lett, mindinkább fekete-fehér. Néztem helyettük a Dunát. Tíz-húsz em­ber mohó szemével. Jobb, hogy nem látják, gondoltam, elviselhetetlen.

Orromban a harckocsi tömény – tonnás bűzével, nagy pánikban nyomozok, mi is történt Iloknál. Rálőttek a tankokra, tankok kilőttek egy töltényekkel teli rendőrautót, és az – embe­restől? – porrá égett, ellobbant szinte. Nincs kizárva, éppen azon a bizonyos teraszon.

Igen, lelki szemeim csökönyösen ragaszkod­nak ahhoz a teraszhoz, ahhoz a látványhoz… A vakok ragyogó – elviselhetetlen dumájához. Csak lassan, nagyon lassan alakul a kép valami apokaliptikus tolongássá, tánccá.

Kórógy, hallom az újabb híreket, ostromgyűrűben. A front valamiféleképpen arra is, erre is terjeszkedik.

Penavin tanárnő – éppen most ünnepelte 70. születésnapját –, mintha csak megérezte volna, hogy azzal a kis Árpád-kori településsel valami baj fog történni. Megszállottan kutatta, dolgozta fel, egész kis könyvtárat tett közzé róla. Olyasmi dolog volt ez, mintha valaki több köny­vet publikált volna Pompeiről a Vezúv kitörése előtti pillanatban. A pesti rádió újságírója azt mondja – nem akarok hinni a fülemnek –, hogy Kórógy egy kis szlavóniai falu, amelyről eddig semmit sem tudtunk…

Ülök a vécén, édes félálomban. És hirtelen úgy érzem – sosem tapasztaltam borzalmasabb érzést – a saját fejemre piszkolnék. Átrepülnek.

Udvarunk klorofilbarlangjába hasas helikop­ter les be; hallom, a nők sikítozva kapkodják magukra a bugyit. A telefonra pillantok, kinél tiltakozzak? Megsértették a légteremet! Áttör­ték a hangfalam! De aztán lecsendesedek. És különben is, jobb, ha hallgatok, lapulok. Még katonaköteles vagyok. A fiam meg még inkább, hisz egy éve sincs, hogy leszerelt. Kosovóban szolgált, így én – Jugoszlávia térségeinek nagy szerelmese! – is megismerhettem Ferizájt. Ha­talmas lőszerraktárat őrzött – és mint mesélte, első éjszaka megdöbbenve látta: nagy szentjánosbogarak közelednek, mint valami szik­rázó gyújtózsinór, köröznek a hegybe ágyazott raktár körül. Arrafelé kétszer akkorák a szentjánosbogarak, mint fe­lénk. Aztán én is összefogdos­tam azokból a szikrázó-pa­rázsló bogarakból egy egész gyufásdobozzal, és hoztam haza költői műhelyembe – a tiszta költészet műhelyébe…

Csodálkozva kell tapasztalnom, éjszakánként Ady háborús, azaz hát háborúellenes írásait böngészem, újfent visszatérek Távol a csata­tértől című jegyzetfűzéréhez.

„A vád – mondja Ady – az, hogy én csak esténként jelenek meg a Világ szerkesztőségé­ben, de egyébként mint gyáva dalia bujkálok a katonaság elöl.”

Állok a zebrán, amely akár a kisgyerekeknek, nekem is igazi zebra. Az állatkertekben mindig szerettem megsimogatni selyemszőr-csíkos há­tukat.

Állok zebrámon.

Lám, mint valami bűntény színhelyére, ismét visszatértem. Vagy zebrám védelmezésére szán­tam el magam? Csak most látom, az éjszaka durván felvágták hátát a tankok. Szemben a galambdúcnak álcázott bunker…

Aki csak vakokat lát, csak vakok helyett néz, maga is megvakul végül.

Jöjjön, karol belém szomszédom a zebrán, jöjjön, eltapossák, mint a macskát. El, mint a zebrát – ezt az angyali rabruhás lényt, motyo­gom magamban. És közben arra gondolok, milyen szép idők is voltak azok, amikor éjsza­kánként olyan szerzőket olvasgattam, mint S. Jay Gould, s tudósi pózban tűnődtem vele hogyan lesz a zebracsík? Micsoda egy zebra, ha egyáltalán valami? Igen, egy várat­lan pillanatban azt vettem észre, pontosan arra a csíkosruhájú fegyencre kezdek emlékeztetni, aki a börtönudvaron egy zebrán lovagol, hiszen az ilyen s hasonló lektűrök helyett mindinkább szótárakban és lexikonokban kutatok – olyan fogalmak jelentését tisztázandó, amelyekre, azt hittem, sosem is lesz szükségem, amelyekkel, azt hittem, sosem is fog meggyűlni a bajom, mint: lojalitás, dezertálás et cetera. Ugyanis minden jel arra mutat, az ember nem változik orrszarvúvá, menthetetlenül zebrává változik.

1991. július 17.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

Oroszország fokozza az előkészületeket, mert nagy offenzívára készül

Ukrajnának készülnie kell. Jön a tavasz és ez jó abból a szempontból, hogy nem járnak olyan >

Tovább

Végül a lábunkra esik

Katarina Barley, az Európai parlament német szociáldemokrata alelnöke és egy osztrák Balkán-szakértő a Frankfurter Rundschauban úgy >

Tovább

Ibiza Magyarországon: A titkos felvétel bajba hozza Orbán rendszerét

A Der Standardkommentárja úgy ítéli meg, hogy ami jelenleg Magyarországon a titkos felvétel ügyében zajlik, az >

Tovább

Aki tanú akar lenni, pokolba kell annak menni

Ráadásul vannak tévedések, amelyek csak a mai szemmel nézve tűnnek tévedéseknek, holnap esetleg kiderül, pontosak voltak. >

Tovább

Deli Andor, a megtollasodott pártkatona

Már most el lehet mondani, hogy Deli Andor vajdasági fideszes/vémeszes EP képviselő tíz évig ott volt >

Tovább

„Bolsonaro magyar éjszakái”

A Frankfurter Allgemeine Zeitung ezt az ironikusan a  címet adta a brazil elnök háromnapos titkos kiruccanásáról szóló >

Tovább

Orbánnak új ellensége van, aki egy felvételt lobogtat a felső szintű korrupcióról

Magyar Péter igazi tüske a kormány körme alatt, miközben volt felesége kiszállt a közéletből. A szenzációs >

Tovább

A képmutatók és Ukrajna

Paul Lendvai ellentétbe állítja, hogy a múlt héten pont akkor gyűltek össze az uniós államok vezetői >

Tovább

A megújult Iszlám Állam emberei őrjöngtek Moszkvában…

… de Putyin Ukrajnára fogja a tömeggyilkosságot, hogy elterelje a figyelmet saját biztonságpolitikájának fiaskójáról. Ugyanakkor arra >

Tovább

Mindenütt átutazó

Felidéztem egyik régi írását, amelyben arról számolt be, hogy Budapesten sem érzi magát se jobban, sem >

Tovább

Az orosz elnök Ukrajnán akarja leverni a moszkvai támadást

Hiába jelentette be az Iszlám Állam, hogy emberei öltek meg több mint száz fiatalt abban az >

Tovább

Pásztor-kultusz építés

Pásztor István kitalált és érdemtelen személyi kultuszának építése, emlékművek emelése, kirakatünnepségek rendezése, alapítvány alapítása és díjosztogatás >

Tovább