Ma György, Fidél, Debóra névnap van.
Fiók
Jelszó:
Legnépszerűbb
20 logó, amelyen csak mi, magyarok röhögünk
A Fika cafe egy svéd kávézó- és gyorsétteremlánc. A fika szó svédül kávét jelent. >
Vajdasági magyar-magyar szótár
Remélhetőleg segítségével jobban megértjük egymást. >
Kínai fogamzásgátló
Trkala gyűjtéséből: Kínai fogamzásgátló tabletta magyar nyelvű tájékoztatója. Az OGYI úgy visszavágta, mint a kertajtót. A fogalmazványt eredeti >
Kézikönyv nőknek 1955-ből
1955-ben kézikönyvet nyomtattak nőknek, amit háztartástannak neveztek. Néhány tanács következik a kézikönyvből: >
“Hálát adunk, hogy Erdély Romániához tartozik”
„Ordítani Kárpátia koncerteken és hullarészegen üvölteni, dögölj meg büdös zsidó.” Ille István ( Kanadai Magyar Hírlap): >
Rendőrségi jegyzőkönyvekből
Szebenitől. Egyszóval hiteles. >
A legjobb motor a világon
István barátunk (a pocsolya túloldaláról) néhány szerkezet működését hasonlította össze: >
Beatles (összes)
Valaki nem kis erőfeszítéssel összegyűjtötte a bogarak összes dalát, amit egyik kedves látogatónk küldött csokorba szedve. Íme, >
Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek
És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >
Apám tyúkja
A Rádiókabaré felvétele. >
A rikkancs ismét jelenti (18.)
Megőrültem. Ezt már kezdem felfogni, de lehet, hogy csak hülyülök. Tizenöt éve nem engedem Sára lányomnak >
A zsemle ára
Ma már semmi szükség sincsen se villanyórára, se gázórára! Miért? Mert ezek a mérőórák eredetileg azt >
Salzburgi benyomások
Ég veled, Európa!
Mi, a kultúra emberei egy forrásból táplálkoztunk – Bach és Goethe, Beethoven és Shakespeare a mienk is – ezért nem veszítettük el a reményt. Ma azonban nekünk, az orosz kultúra embereinek, annak a kisebbségnek, melyhez tartozom, csak annyi maradt, hogy kimondja: „Ég veled, Európa!” Ljudmila Ulickaja (Novaya Gazeta):
Salzburg, ez a varázslatos kis szelence a turisták részére ideális hely. Mintha megállt volna itt az idő – az ember képzelete hozzáálmodja a régi nosztalgikus, gyönyörű világot, amely nincs többé. A Salzach folyó, mely zöldben játszik, a hegy kőmetszete, a tetején álló vár, néhány kolostor és a dóm, az egyetem –ugyanazok, mint réges-régen.
Mítoszváros, fantomváros, képzeletváros. A helyiek egyenruhákat hordanak – portásokét, pincérekét, szobalányokét, s köztük feltünedezik egy-két szakácssüveg. Beúszik a képbe néhány Mozartnak öltözött kéregető szintetikus parókában, kis hegedűkkel, néhány jelmez nélküli koldus, helyi cigányok, Kelet-Európából menekültek… Csak ők azok, akik a mára emlékeztetnek.
Egy olyan taxis hozott be a reptérről, akinek angolsága és külseje megrettentett, emiatt borravalót sem mertem adni neki. A pompás ódon „Sacher” szállodában helyeztek el, melytől az énféle pór entellektüel lélekben idegenkedik – az állott pénzszagtól, az ósdi pompától, az osztrák-magyar birodalomtól, az arisztokrácia és a burzsoázia titkos és idejétmúlt szerelmeitől. A volt birodalom már a küszöbtől felismerhető volt, s Mozart „Don Giovanni” operájának bemutatójával ért véget. E két esemény között, aznap reggel volt a fesztivál megnyitója.
Témája az első világháború százéves évfordulója volt, annak feldolgozatlan tapasztalatai. Erről szeretnék beszélni mindenekelőtt. Készülvén erre az ünnepi eseményre, megkérdeztem régi német barátnőimet és kollégáimat, Hanna-Maria Braungardt fordítót és Christina Links szerkesztőt, hogy ne vigyek-e esetleg magammal olvasnivalót, csak hogy ne öljön meg az unalom? Ők jól tudják, hogy nekem a hivatalos beszédektől egyszerre támad migrénem, allergiám és depresszióm. Udvariasságból nem vittem magammal könyvet. A rendezvény azzal kezdődött, hogy eljátszották az osztrák himnuszt. Én is, mint minden résztvevő, felálltam. Azt gondoltam, hogy mily jó nektek, osztrákoknak, hogy a himnuszotok zenéje Mozarttól származik, annak szövegét pedig egy tisztességes ember írta1947-ben – Paula von Preradović.
Elfogott kissé az irigység: a mi orosz himnuszunkat már régen szégyelljük. Alekszandrov zenéjére írta szövege első variánsát Szergej Mihalkov udvari költő 1944-ben. Erős szavakkal volt tele: „Sztálin arra nevelt minket, hogy hűek legyünk a néphez, munkára s hőstettre ihletett”… Amikor Sztálin tetteit leleplezték, ugyanaz a Mihalkov javított a szövegen – Sztálin helyére a „párt” került. Találják ki melyik. 1955-től 1970-ig énekeltünk a pártról. 1971-től 1991-ig szöveg nélkül adták elő a himnuszt, Alekszandrov meztelen, üde zenéje ébresztette a rádióban az egész országot reggel hatkor. Majd fordult a világ, s 2000-től bevezettek egy újból javított szöveget: még mindig ugyan az a Mihalkov, a profik profija nyálazta meg ügyes ceruzáját, s cserélt néhány szót másikra: a „párt” szót a nagybetűs – mint nálunk, ebben a újpravoszláv országban szokás – az „Isten” szóra cserélte, ezért aztán megint van himnuszunk. A zeneszerző is és a szövegíró is jobb létre szenderült már, ezért nem könnyű kitalálni, ki fog belejavítani a szövegbe a következő fordulatkor. Mellesleg országunk olyan nagy köröket és éles cikkcakkokat ír le fejlődése során, hogy – Sztálinhoz visszatérve – feltehető a himnuszfrissítés szükségessége hamarosan.
Amíg ezen gondolkodtam, két nagyszerű színész olvasott fel párbeszédeket Karl Kraus Az emberiség utolsó napjai című fura, nyolcszáz oldalas művéből, az emberiség halálának egyik próféciájából, amely 1915 és 1919 között született… Mi történhetett a világgal, ha ezek a százéves próféciák jutnak eszébe? Meghallgattam Ausztria vezetőinek beszédeit – Salzburg tartomány főnökéjét, a kulturális miniszterét, az államelnökét, és egyre nőtt a megdöbbenésem, amely az európai országok állampolgárai számára tökéletesen érthetetlen: ezek kulturált, képzett emberek által elmondott beszédek voltak, s sokkal inkább hasonlítottak egyetemi professzorok beszédeire, mint pártfunkcionáriusokéra, amikhez mi születésünktől fogva hozzászoktunk.
A kultúrának és a politikának a kölcsönhatásáról volt szó, a világ lehetséges haláláról, a történelem két momentumának összevetéséről – a háború előttinek, a 20. század kezdetének, s a mostaninak, a 21. század elejének. Az összes fellépő így vagy úgy érintette a nép lelkesedésének és a háború zajos helyeslésének témáját, a századelő európai intelligenciájának körében megjelenő gyér tiltakozást. S ami a fő – a társadalom nacionalista hangulatának soha nem látott erejét. E két történelmi pillanat összevetése nyilvánvalóvá teszi azok hasonlóságát: a nacionalizmus hasonló erősödése a különböző országokban, a „patriotizmus” fogalmának felhasználása, a nemzet különlegességével és feljebbvalóságával kapcsolatos érzések gerjesztése…
Én, aki Oroszországban élek, mindezt különösen élesen érzékelem. Nem foglalkozom politikával, de ha megkérdeznek, kimondom, amit gondolok. Pontosan ezért soroltak be az „ötödik hadoszlopba”, s vádolnak azzal, hogy gyűlölöm az országomat. Butaság lenne és haszontalanság igyekeznem cáfolni a vádakat. Nincs bennem semmi gyűlölet, csak szégyen van és tehetetlenség. Oroszország politikája ma – öngyilkos és veszélyes, s elsősorban magára Oroszországra, de elindítója lehet a harmadik világháborúnak is, ami lényegében már folyik. A csecsenföldi, grúziai s most ukrajnai lokális háborúk lényegében annak előjátékai. Utóiratot mindehhez meg valószínűleg nem lesz már, aki írjon.
Pontosan ezen a napon – hallgatva az osztrák vezetők beszédeit – vetődött fel bennem régi gondolatmenetem az állam természetéről, mint rákos daganatéról. A demokráciának vannak veszélyes oldalai, ugyanakkor ez az egyetlen mechanizmus, amelyik képes felvenni a harcot ezzel a bármelyik országra jellemző betegséggel. Vannak szigorúan behatárolt kötelezettségek, melyeket a társadalom delegál az államnak, a kormánynak, azoknak az embereknek, akik a hatalomban vannak. Az állam a természeténél fogva hajlamos megőrizni önmagát – hatalmas erőfeszítéseket tesz, hogy örökös legyen és leválthatatlan. Az állam áttétekkel terjed át azokra a területekre, melyek nincsenek a fennhatósága alatt, a kultúrába, alárendelve azt az érdekeinek, az emberek magánszférájába, próbálván manipulálni a tudatukat. Minél magasabb a demokrácia szintje, annál nagyobb az állam feletti társadalmi ellenőrzés. Manapság, amikor a totális tömegtájékoztató eszközök segítségével létrejött a nagy népi tömegek mozgatásának erőteljes mechanizmusa, az állam igyekszik ellenőrzése alá vonni és magáévá tenni az egész sajtót. Pontosan ez történt nálunk. Ebben áll a demokrácia fő veszélye – egy autoriter rendszer körülményei közt könnyen válik „irányíthatóvá”…
Az osztrák politikusok pontosan arról beszéltek, ami engem leginkább foglalkoztat: a politika és kultúra viszonyáról. Christopher Clarck ausztrál történész előadása volt a legpontosabb és legmegalapozottabb. Ő a szerzője az Alvajárók - hogyan ment bele Európa a háborúba című mélyenszántó műnek, mely pompás analízisét adja a háború előtti Európának. Az az elragadtatás és lelkesültség, amely még Európa legkiemelkedőbb entellektüeljeit is elfogta az első világháború kitörése idején, csakis egyet mutat, hogy még a legfejlettebb intellektus is veszít a zsigeri agresszióval szemben, mely az ember-állatban lelhető fel, s könnyen belekerül a nacionalizmus, népe különlegességének és rendkívüliségének hálójába. Még Sigmund Freudot is elvakította ennek a képzelt nagyságnak a ragyogása. Az az ember, aki néhány évvel a háború előtt így írt: „A civilizáció ára – a bűntudat és elégedetlenség, melyet az emberek ősi ösztöneik miatt éreznek, mert képtelenek uralkodni felettük”. A háború kitörése után lelkesülten írja: „Sohasem éreztem még magam oly mértékben osztráknak, mint most”. Volt ideje elgondolkodni: az első világháborúban elvesztette két fiát, a második pedig arra kényszerítette, hogy elhagyja imádott Ausztriáját… Abban az időben Freud elragadtatásában osztozott Thomas Mann, Musil, Hofmannsthal, akik a háborútól a burzsoáktól és a stagnálástól való megtisztulást várta. Így árulták el a kultúra emberei rendeltetésüket, azt, hogy mindig a politika ellensúlyaként működjenek, nem törődve saját erkölcsi irányultságukkal. Ma nem a háború és béke közt kell választani, hanem a háború és az emberiség teljes megsemmisítése között. Ma a világ nem fehérekre és feketékre oszlik, zsidókra és arabokra, muzulmánokra és keresztényekre, műveltekre és tudatlanokra, hanem azokra, akik értik ezt, s azokra, akik ennek értését megtagadják.
A civilizáció zsákutcába került: az ember természetébe ültetett agressziót nem szelídítették meg a tudományos teljesítmények, a felvilágosodás, a tudás, a művészetek. Úgy tűnt, hogy a kultúra képes megszelídíteni az önmegsemmisítés öngyilkos szenvedélyét, csakhogy félek, erre már nem maradt ideje az emberiségnek… Önmagában a civilizáció, annak kiemelkedő műszaki eredményei semmi mást sem jelentenek, mint lehetőséget a gyors és teljes kölcsönös megsemmisítésre. Nem lehet immár a misztikus gonosz erőkre áthárítani a bűnt, az Ördögre és annak szolgálóira – a nagy rendező Szakurov Faust című, nemrég bemutatott filmjében az embernek új diagnózist állít fel, amelyről Goethe még nem tudott. Az emberi lélek mélyén élő gonosz nagyobb mindennél, mint amivel a keresztény vallástudomány az Ördögöt felruházta.
Az emberiség legyőzte az Ördögöt a gonoszság koncentrálásában, s nincs többé szüksége a gonosz infernális természetének koncepciójára, mivel elég neki, amivel maga rendelkezik. Ausztria kulturális minisztere, Josef Ostermayer emlékeztetett azokra, akik felemelték szavukat az első világháború ellen – Stefan Zweig, Oskar Kokoschka, Bertha von Suttner. Ez egy jelentéktelen kisebbség volt, és senki sem képes megmondani, hogyan alakult volna Európa fejlődése, ha akkor ezt a nézőpontot képviseli az értelmiség többsége.
A Salzburgi Fesztivál megnyitójának programja folytatódik. Richard Strauss zenéje hallik, Anton Webern dalai. A zene folytatja az élet és halál küzdelmének témáját. Ma már nincs a művészetnek más témája. Az est végén Ausztria elnöke, Heinz Fischer hatalmas jelentőségű szavakat mondott: „Ma nincs a kultúrának és politikának ilyetén szembeállítása. A kultúra emberei gyakran fellépnek a politika, a neonácizmus ellen. A kultúra és politika olyanok, mint a sokéves házaspár: veszekednek, konfrontálódnak, de egymás nélkül képtelenek élniük; nagyon fontos, hogy a művészek megőrizzék a valósághoz való kritikai hozzáállásukat”. Az osztrák elnök száján keresztül a politika – emlékezetem szerint – most először apellál a kultúrára. Lehet, hogy már túl későn.
Amit még mondani akarok: én Oroszországban élek. Zsidó származású, keresztény neveltetésű orosz író vagyok. Az én országom ma háborút hirdetett a kultúra ellen, háborút a humanizmus értékei, a személyi szabadság, az emberi jogok ellen, melyeket a civilizáció formált ki történelme egész folyamán. Az én országom agresszív tudatlanságban, nacionalizmusban és birodalmisági mániában betegedett meg. Szégyellem a parlamentünket, mely agresszíven faragatlan, szégyellem a kormányunkat, mely agresszív és nem kompetens, az ország vezetőit, ezeket a játék-szupermenekat, az erő és ravaszság híveit. Szégyellem magunkat, a népet, mely elvesztette erkölcsi iránytűjét.
Oroszországban a kultúra kegyetlen vereséget szenvedett, s mi, a kultúra emberei nem tudjuk megváltoztatni államunk öngyilkos politikáját. Országunk intellektuális közössége kettészakadt: ismét – mint a századelőn – a háború ellen csak egy kisebbség tiltakozik. Az én országom a világot minden nappal közelebb viszi egy új háborúhoz, militarizmusunk már élesre fente körmeit Csecsenföldön és Grúziában, most a Krímben és Ukrajnában gyakorlatozik. Ég veled Európa, félek, hogy nekünk sohasem sikerül az európai népek családjának részévé válni. A mi hatalmas kultúránk, Tolsztoj és Csehov, Csajkovszkij és Sosztakovics, festőink, artistáink, filozófusaink, tudósaink – képtelenek voltak visszarettenteni a kommunista eszme vallásos fanatikusait a múltban, s az esztelenül kapzsikat a jelenben.
Mi, a kultúra emberei egy forrásból táplálkoztunk – Bach és Goethe, Beethoven és Shakespeare a mienk is – ezért nem veszítettük el a reményt. Ma azonban nekünk, az orosz kultúra embereinek, annak a kisebbségnek, melyhez tartozom, csak annyi maradt, hogy kimondja: „Ég veled, Európa!”
2014. augusztus 26.
Kommentek
Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.
Komment írásához be kell jelentkeznie.
Legfrissebb
Veszélyes lehet-e ez az ember Orbán számára?
Nemigen fordul elő, hogy valaki veszélyessé válik Orbán Viktor számára, de most valami megmozdult az országban, >
(ÁMOK)FUTÓ A „KITAPOSOTT ÚTON”
Pásztor Bálint a Szerb Haladó Párttal, a Szerb Fogadalomtevők Pártjával és a Szerb Radikális Párttal szövetkezésben >
A szélsőjobb át akarja venni Európát és Meloni mutatja hozzá az utat
Ezt írja Rómából a New York Timesban David Broder, aki nemrégiben könyvet jelentetett meg a mai >
Fake news és post-truth!
Szerinem ez a két szintagma korunk legveszélyesebb kórja. Sokan ebből arra következtetnek, hogy semmi mellett sem >
Orbán illúziói a nagyságról
Orbán hiú reményei összeomlottak. A miniszterelnök azt remélte, hogy egy nacionalista, bevándorlás-ellenes, Putyin-párti ellenforradalmat vezethet Európa >
A fegyverek dörögnek, mi pedig bulizunk
Igaz, a remény csak azokat hagyhatja cserben, akiknek voltak reményeik, illúzióik vagy utópiáik. Az értelmiségi filiszter távol >
Káoszba fulladt a brüsszeli szélsőjobbos konferencia
A New York Times szerint örül az európai jobboldal, mert brüsszeli tanácskozásukat törölni próbálták. Pedig a >
A Guardian arra szólítja fel Iránt, illetve Izraelt, hogy lépjenek vissza a szakadék széléről
Ellentétük ugyanis nyílt háborúval fenyeget. A világ persze nem tudja, mit szabadítanak el a megtorló akciók, >
A demagóg lojalitás jutalma
Az EP-képviselői jelölése alkalmából Vicsek a Magyar Szó nevű véemeszes napilapnak elmondta, hogy az Európai Parlamentben >
Nagy siker lett volna az iráni légitámadás elhárítása?
Roger Boyes, a Times diplomáciai szerkesztője azt elfogadja, hogy újrakeverték a geopolitikai kártyákat. Immár Teherán közvetlenül >
A világ a háború szélén áll
Izraelnek nincs más választása: válaszolnia kell az Iránból indított támadásra – küldi elemzését Izraelből a Daily >
A Közel-Kelet egy olyan, nagy háború küszöbén áll, amelyet senki sem akar
Erre mutat rá David Ignatius, a Washington Post biztonságpolitikai szakírója. A Biden-kormányzat felhasznál minden lehetséges diplomáciai >