A rikkancs ismét jelenti (68.)

Név: Francisco, írta: 2013. szeptember 13. 22:41:05

Milyen jó, hogy ismét belepillantottam. Rajtam kívül a legjobb szakértő hozzászólásaival bővült az ügy körbejárása... Olvassátok, véleményezzétek... Még pislákol a remény...

Név: Francisco, írta: 2012. január 6. 21:08:20

Ma végre megnéztem az angol tanfelügyelet 2011 őszi inspekciójáról beszámoló jelentést. A beszámoló végén meglepve találtam az alábbi levelet. A jelentés egyébként a tanítás minőségét jónak találta és egyébként mindent kiválónak. És Summerhill nem is akar ennél jobbnak lenni. Mikor fognak magyar felügyelők a "magyar summerhill-be kiszállva ilyesmiket írni?


A jelentés elérhető a : http://www.ofsted.gov.uk/inspection-reports/find-inspection-report/provider/ELS/124870 oldalról is, de csatoltam a pdf-et.


Ez a levél az iskolának szól, a szülőknek, a gondviselőknek, akik kérjük osszák ezt meg gyerekeikkel. A levél leírja a legfőbb dolgokat, amit a tanfelügyeleti jelentés megállapított.




Kedves Summerhilliek:




Mi valóban élveztük a legutóbbi látogatásunkat az iskolában. Köszönjük, hogy melegen fogadtatok bennünket. Találkoztunk veletek csoportosan, meglátogattunk órákat, megnéztük munkáitokat. Mindenkivel, akivel beszéltünk elmondta, hogy jól érzi magát, hogy boldog és biztonságban érzi magát. Az egész tanfelügyelő bizottság teljesen egyetért azzal, amit mondtatok neki. A vizsgálat azt találta, hogy az iskola jó oktatást ad nektek kiváló részterületekkel és a bentlakás körülményei is kiválóak. Különösen kiemelkedő jellemzők a következők:




Milyen jól kijöttök egymással és micsoda nagyszerűen folynak az iskolagyűlések
A mód, ahogy ti választotok hogy mit csináltok az órákon és az iskola körül
Ahogyan tanáraitok segítenek felfedezni dolgokat nektek az órák alatt
A ti viselkedésetek az órákon, az iskola körül, és háló és tanuló helyeiteken
Ahogy az iskola biztonságot és boldogságot ad nektek és felkészít az életre.
Beszéltünk Zoe-val és a ti tanáraitokkal arról, hogy hogyan látják a ti fejlődéseteket amikor tevékenykedtek. Egyetértettünk, hogy gondolkodhattok és beszélgethettek arról, hogy miként dolgoztatok különféle dolgokban és miként változtatok azalatt míg az iskolában voltatok

Barátsággal

John Seal


Őfelsége tanfelügyelője
--------------------------------------


Péter Fóti tette közzé, mindannyiunk számára elérhetővé...

Név: Francisco, írta: 2011. február 25. 10:46:43

Napok óta esténként Mark Twain 1890-ből való németországi svájci útinaplóját hallgatjuk, ami nemcsak mulatságos, hanem nagyon érdekes is, mert leírja ezeket az országokat a 20 század poklai előtt. Ezt hallgatva jutott eszembe, hogy újra elővegyem Neill 1921-ben írt egy iskolamester külföldön c. könyvét, ami Mark Twain-hez hasonló stílusban írja le Neill utazásait az első világháború utáni német nyelvterületen. Itt találkozik Neill a Drezda melletti Hellrauban Christine Bauer-rel, egy helyi építész feleségével, aki egy iskolát vezet, ahol Euritmiát tanítanak. Innen kezdve az idézet, ami jól rímel arra, amit Edina idézett:


"Christine jött ma hozzám, és megkérdezte, hogy milyen terveim vannak. Mondtam neki, hogy Bécsbe készülök, hogy megnézzek ott egy kastélyt, amit 50 ezer koronáért lehet megvenni...ami 10 fontot jelent az én pénzemen. Ebben a kastélyban fogom felépíteni az én nemzetközi iskolámat.

?A kastély itt van? mondta ?miért nem csatlakozol hozzám és alakítod át a Delacroise iskolát egy nemzetközi iskolává??

Különös ezt mondani, de időt kellett kérjek arra, hogy ezt átgondoljam. Az iskola maga itt egy paradicsom. Nagy világos termei vannak, modern fűtése, egy nagyterem, ahol 600 ember elfér?micsoda nagyszerű oktató mozi lehetne! Tusoló, napfürdő, légfürdő, nagy játszóterek?igen ez egy ideális iskola. Mégis hezitálok. Itt csak személyiségem egy tizede vagyok a nyelv miatt. Az itteni tradíciók és szokások nem az én tradícióim és szokásaim: nem tudok hozzászokni ahhoz, hogy le kell vegyem a kalapom minden úriember és rendőr előtt.

Természetesen az igazi oka hezitálásomnak a nemzeti kérdés. Tanítani a legcsodálatosabb dolog a világon, de vajon el fogja ez velem feledtetni az érdekes munka Németországban a vágyakozást a Kirremur-Arlie utca szagát, vagy a Piccadilly Circus látványát este? Nem az otthon hívása erős. Másrészt otthon nincs mit csinálnom. Ott senki nem akarja, hogy egy iskolát nyissak Angliában vagy Skóciában; El kellett hagynom a legszabadabb iskolát Londonban, mert az nem volt elég szabad ahhoz, hogy toleráljon engem. Ugyanakkor egy kevés angol pénz, amim van itt Németországban egy gazdag emberré tesz, és néhány száz fontért itt fel tudok szerelni egy iskolát.

Az, hogy Németország egy ellenséges ország volt, nem érint engem. Soha nem gyűlöltem senkit az életben ?tudatosan nem, de valószínűleg a tudatalattimnak megvan a maga kis infernója a maga homályos családi történetével és más jóságos emberekkel kapcsolatban. A németek legalább olyan kedvesek, mint a skótok, és a gyerekek, mint minden gyerek ?angyalok.

Aludnom kell a problémára."

Három pont után a következő szakasz így kezdődik:

"Elhatároztam, hogy csatlakozom Christinához, és Otto máris úgy mutat be idegeneknek, mint Dr. Neill igazgató úr."

Így kezdődött tehát.

Péter

Név: Francisco, írta: 2011. február 13. 19:49:21

Nem lenne nehéz dolgunk! A Summerhill vallás és A.S. Neill az ö prófétája:

Ide másolom Neill 1926-ban megjelent a "Problémás gyerek" c. könyvének vallás című fejezetét. Neill ebben ír arról, hogy milyen lehetne egy vallás, aminek középpontjában nem a bűn, az ördög, a büntetés, a félelem, hanem a jó, a szeretet, az öröm, az önbecsülés állna!


RELIGION

The most neurotic children are those who have had a religious upbringing. It is the religious upbringing that gives to sex an exaggerated importance. Sex becomes the devil that will lead one away from heaven. The child uses sex as a means of sinning, and then immediately uses religion as a means of repentance.

Religious instruction is fatal to the child's psyche, for religions of all kinds accept the idea of original sin. All try to lead upwards all hate the flesh; all aspire to the spirit. And all religions give to the child a feeling of self-dissatisfaction. As a boy, in Scotland I was taught from my earliest years that I was in danger of hell fire. I have often found comfort in the thought that the hellfire religion is out-of-date. Last week, however, a boy of good English middle-class parentage came to school. Age nine. I write down my conversation with him.

"Who is God?"

"Don't know, but if you're good you go to heaven, and if you're bad you go to hell."

"And what sort of a place is hell?"

"All dark. The devil is the bad one."

"I see. And what sort of people go to hell?"

"Bad people, them that, swear and steal things and murder people."

When are we to waken up to the absurdity of teaching children stuff like that? When I asked the boy to describe God to me he said that he had no idea of God's appearance. But, he assured me, he loved God. Now know for a fact that a boy of nine does not really love anyone. Love to him means love shown to him by others. When he says that he loves a God whom he cannot describe and whom he never saw he is merely using a meaningless, conventional tag. The real truth is that he fears God. Religion to a child simply means fear. God is a mighty man with holes in his eyelids; He can see you wherever you are. To a child this often means that God can see what is being done under the bed-clothes. And to introduce fear, into a child's life is the worst of all crimes. For ever the child says Nay to life; for ever is he an inferior; for ever a coward. Religion makes cowards of us all.

To explain away religion, to say that it is "nothing but" such-and-such is to be fatuous. The fact that religion exists proves, that there is in man a force that seeks religion. All that anyone can dare to question is the merit of the forms religion takes. Christianity, thanks to St. Paul mostly, has taken the line of sheep and goats, heaven and hell. God became an object of fear.

The trouble is to know where religion ends and phantasy begins. The stern God who rewards you with harps or burns you with fire obviously belongs to phantasy and not to religion. He is the God that man made in his own image. He is the super-projection. Man, failing to attain to what his idealism prompted, projected what he called the "good" in himself, and placed the projection in the skies. So also did he personify his "evil" and place the personification in the depths of hell. God became a wish-fulfilment: Satan a fear fulfilment: Then good and evil became mixed up with pleasure and pain. What gave pleasure came to signify what was evil. Thus playing cards and theatres and dancing came to belong to the devil. To be religious was to be joyless. To-day the stiff "Sunday clothes" of provincial towns testify to the joylessness of religion. Sacred music is usually mournful in nature; the clergyman's intonation is monotonous and stilted. To be religious usually to be and to look miserable. It is an effort, a duty to go to church. The cinema is more attractive to youth and age; a fox trot more enticing than a prayer-meeting Only a few Salvation Army officers succeed, in looking as if they enjoyed their singing of hymns and shouting of prayers. The average clergyman is as dull as his attire.

As an organisation the church is feeble. It does nothing to stop wars; it does nothing to temper our barbarous criminal code; it never takes sides against the profiteer. The only explanation is that the church has outlived its religion. The men who built Cologne Cathedral had a religion that meant something to them, but the majority of churchgoers to-day lack spiritual inspiration and belief. The story of Christianity in recent years is a sad one. It wavered about Jonah, then about the miracles, then it allowed that hell was metaphorical. A religion that hesitates is lost. Christianity, or rather Paulianity has had its day. We are nearly all doubters in one way or another. We simply don't know what is beyond the grave. Some of us do not very much care.

The people who doubt the teachings of Christianity seem to have no hesitation in giving their children ideas and beliefs that adults question. How many mothers believe in a literal fiery hell, a golden heaven of harps, a stern God who divides the just from the unjust? How many? A few fanatics only.

Yet unbelieving mothers are in thousands warping their children's souls by dishing up the antiquated, primitive stories. No child should be taught religion. He should be left entirely free to make up his mind when he reaches years of choice. Religions are more eternal than are nations. A religion has a birth, youth, age, and death. The new generation cannot accept the old religion. When the new religion comes, it will refute the idea of man's being born of sin: It will praise God by making man happy, I recall a saying of Homer Lane, a great psychologist. Speaking of prayer he said: Suppose you were a door-keeper in Selfridges, and suppose that every day at a certain hour you went up to Gordon Selfridge's office and bowed before him and told him what a wonderful man he was. Selfridge would rightly reply: ?You jolly well go and show your appreciation of me by attending to your door-keeping.? That is the situation of the churchgoer. He spends so much time telling God how worshipful He is that he has no time to do God?s work in the world."

The new religion will recognise in St. Paul a dull killjoy, and it will return, to Jesus Christ, return with a new orientation and interest. For to the, new religion Christ's death will be of little moment. His life. will be of the greatest moment. The death to save sinners will have no meaning, for the new religion will refuse to believe in original sin. Man never fell; he never required salvation. But he required and requires love and charity and understanding.

Youth must rebel against our religion. Every day my newspaper tells me how dead our religion is. We flog, imprison, hang we starve the poor; we arm for war. We do all those things that Christ told us not to do. If we had been real followers of Christ we should, in 1914, have said to Germany: "Do your worst, and we shall turn thee other cheek. We should have won the war ultimately -- say in the year 2,000. I am not arguing that we ought to have acted thus, but I am showing that as Christians we are humbugs and hypocrites. You cannot serve God and Mammon, or, to be modern, you cannot go to church on Sunday and practice bayonet-fighting on Monday night. I know of no blasphemy so vile as that of the various churches, which, during a war, contend that the Almighty is on this or that side. God cannot be Love and at the same time the patroniser of a gas attack. God is exploited by modern religions.

The new religion will refuse to use the antithesis: Body and Spirit. It will recognise that the Flesh is not sinful. It will know that a Sunday morning spent in swimming is more holy than one spent in singing hymns. It will find God on the meadows and not in the skies. The Devil will be dead and his death recognised. For there is no Devil. There is one God. "Thou shalt have 'no, other Gods before me." What we call the Devil is God changed by interference from outside. Harold Jones, the fifteen-year-old boy who murdered two girls, was doing what a false religion had taught him to do killing the sex that tempted him. True, his religion told him to kill the sex desires in himself, but he projected the temptation and killed objective sex, with a knife. He hid one body in an attic, symbolically carried his dead sex to heaven. The natural, good thing, sex interest became, under moral teachings, the Devil. I believe that all murder could be traced to a good motive -- if we had sympathetic eyes to see. Our criminal code to-day is a clear proof that our religion is dead. Christ invited those without sin among them to cast the first stone. Christ understood all and could forgive all. We have not the will to understand. Prison and the gallows are so easy to use. To spank is much easier than to understand. And we cite our religion as an excuse for our stupidity. Religion has its good and bad. Religion's heaven becomes parental praise; its hell parental punishment. God the father: father the god. No wonder that every little boy makes his father his God. Religion to-day is a gigantic Father-Complex. Christ was only a son, and in consequence the stern fatherly Paul elbowed Him out of the way. The new religion must go back to the Son. The Father belongs to yesterday, but the Son belongs to to-morrow. We must return to Jesus, the Man of Love and Charity. Modern psychology is making towards the Son, for it is showing daily that, the Father idea is iniquitous. The criminal code belongs to the Father: the new sympathetic understanding of the criminal belongs to the Son. Salvation is being, preached more effectively by the young medical doctors than by the young clergymen.

I suddenly think that medicine has always been nearer to Christlikeness than has been the Church. Medicine never condemns or judges. The poor syphilitic patient is not told by the doctor to repent: he is told to use ointments. The man with delirium tremens is never lectured about his past life. The law and the church look to the past for precedents. They change but little. The curing of disease is always seeking new methods. Long after we are all dead the law will be made by the doctors of body and soul.

I appear to have wandered considerably from the subject of the difficult child, but the whole problem of religion is the most vital one for parents and educators. If we want to keep the children healthy in soul we must guard against giving them any values whatever of good and bad, right and wrong. Every child has God in him. Our attempts to mould the child will turn the God into a devil. Children come to my school little devils, hating the world, destructive, unmannerly, lying, thieving, bad-tempered. In six months they are happy, healthy children who do no evil. And I am no genius; I am merely a man who refuses to guide the steps of children. I let them form their own values, and the values are invariably good and social. The religion that makes men good also makes men bad, but the religion known as Freedom makes all men good, for it destroys the conflict that makes men devils. To-day morality is nine parts repression. To-morrow morality- will be expression of the God in each of us.

Christianity is a religion of extraversion. God is outwith the human soul. Man cannot stand alone, and a Christ becomes necessary, a Christ on whom man can throw his evil self. Thus the converted man prays to Christ to shield him from temptation; he casts his burden on the Lord. It is likely that the new religion will teach that man must bear his own burden, that Christ is within, not without. Instead of asking Christ to save him from his Crippen, the new youth will boldly face his own Crippen. The Christian represses his Crippen: the new youth will acknowledge his Crippen. For a Crippen is always Christ repressed, and the Devil is only God disguised. Christianity believes in the Holy Trinity; but the new religion will believe in the Holy Unity. To face one's naked soul is to find a new religion, a religion that compels responsibility. To sin and be forgiven is easy, but to sin and bear the burden alone is difficult. The new generation will not believe in sin, but it will, have the more difficult task of acting without hope of external exoneration. "Men like Gods," says Wells. Rather Men who are Gods. The new religion will require courage, much courage. Romanism, by allowing the individual to cast his cares on Mother Church, prevents the growth of courage It encourages weakness; it fortifies the least admirable trait of man the irresponsibility that distinguishes any unit of a large crowd. When man discovers that God is not in the skies but on the earth, discovers that God is in the man, then he must acquire courage, for his judge is in himself. It will be an individual not a crowd religion. No Mother Church will offer a haven of refuge and repentance. Man will have to make himself Captain of his soul. To-day man cannot be Captain of his soul, for he knows only the surface layers, of his soul. A young man once came to me for help. He was a street-corner preacher of Salvation, but his life was made wretched by an uncontrollable impulse to indulge in a disgusting perversion. His religion was real and his desire to be a pervert was real. He was two men in one. He could not be master of his soul because he did not recognise his soul. I sent him to as skilled psycho-analyst and never heard of him again. I can only guess that analysis forced him to recognise his perversion as a good thing in disguise. I hasten to add that I do not think for a moment that psycho-analysis will -give man a new religion, will lead him to be captain of his soul. It will pave the way only. Much more significant is the drift of the universal unconscious. The outcrop of the new psychology of the unconscious coincides with a general movement, of the universal uncon scious, rather is one expression of that movement. To-day the movement in its infancy challenges old values rather than creates new values; to-morrow the movement will begin to build up anew. To-day the melting-pot is full of education, religion, economics, morals. In Europe the new youth is seeking for a new education, a new religion, new economics, new morals. What is significant is that youth is examining itself. It does not pray for new things, for betterments; it throws the responsibility on to man. "God's in his Heaven. All's right with the world." But because God has been in his heaven all has been wrong with the world. Better to cry: "God's on his Earth. All's right with the world." Fundamentally the Great War came because man did not understand his own being. Most human movements are blind gropings. Our national crowd cannot answer the question: "Why could we spend seven millions a day on war and we cannot spend that in a year on education?" Humanity suffers from a gigantic inferiority complex. It can think but it cannot will. The conventional answer to a difficult question -- "God knows "-- expresses the inferiority complex of mankind. If the world is to be saved from blindness we must recognise that we are gods. This we can do only through self-knowledge, for only self-knowledge will rid us of the fear of self that is expressed as inferiority. Self-knowledge is the precursor of the new religion. Christianity flourishes because man will not, cannot face his unconscious. Christianity makes the unconscious the devil and warns man to flee from its temptations. Make the unconscious conscious and Christianity has no function. Christ can never be destroyed; his life will always be of the greatest value in any new religion. Christ entered the tomb in order to live again. Man must enter the tomb of introversion, of self-examination, in order to live again.

I recall discussing revues with a clergyman. He told me that he fled from the erotic appeal of a revue chorus to Jesus Christ. With Christ's help he lived a clean; life. "But," he said, ?temptation is a grand thing; it is by overcoming that we form character.

My answer to him was that his overcoming was only repression. The fact that his erotic desires persisted showed that he had not overcome them. I disagree with this idea that we form character by overcoming. We form character by facing things, by acknowledging things. To be erotically excited by a Beauty Chorus is quite unnatural. In a healthy man sexual desire would spring up only when he loved. More knowledge of self would have cured my clergyman friend of his too strong interest in chorus girls. Because his God was outside himself, the man could not cure himself. He put the responsibility on, Christ, not thinking that Christ would almost certainly have approved of chorus girls. To be good is not to overcome temptation: to be good is to have no temptation. And we shall have no temptation when we learn, to approve of all things. The Beauty Chorus was a temptation to the clergyman because he was afraid of his own sex desires. If he could have faced his desires and approved of them. there would have been no further temptation for him in a theatre. Only by approving do we overcome -- which is only another way of saying that love casteth out fear.

"He prayeth best who loveth best all things both great and small." Coleridge, the poet, thus expressed the new religion. He may have meant objective things, but his words apply to subjective things also. In the new religion man will pray best when he loves best all things great and small in himself.

Név: Francisco, írta: 2011. február 13. 19:46:34

Children Learn What They Live

If children live with criticism, they learn to condemn.
If children live with hostility, they learn to fight.
If children live with fear, they learn to be apprehensive.
If children live with pity, they learn to feel sorry for themselves.
If children live with ridicule, they learn to feel shy.
If children live with jealousy, they learn to feel envy.
If children live with shame, they learn to feel guilty.
If children live with encouragement, they learn confidence.
If children live with tolerance, they learn patience.
If children live with praise, they learn appreciation.
If children live with acceptance, they learn to love.
If children live with approval, they learn to like themselves.
If children live with recognition, they learn it is good to have a
goal.
If children live with sharing, they learn generosity.
If children live with honesty, they learn truthfulness.
If children live with fairness, they learn justice.
If children live with kindness and consideration, they learn respect.
If children live with security, they learn to have faith in themselves
and in those about them.
If children live with friendliness, they learn the world is a nice
place in which to live.
Dorothy Law Nolte

Név: Francisco, írta: 2010. december 30. 20:38:29

?Gyermekeitek nem a ti gyermekeitek. Ők az élet önmaga iránti vágyakozásának
fiai és leányai. Általatok érkeznek, de nem belőletek. És bár veletek vannak, nem birtokaitok. Adhattok nékik szeretetet, de gondolataitokat nem adhatjátok. Mert nekik saját gondolataik vannak. Testüknek adhattok otthont, de lelküknek nem. Mert az ő lelkük a holnap házában lakik, ahová ti nem látogathattok el, még álmaitokban sem. Próbálhattok olyanná lenni, mint ők, de ne próbáljátok őket olyanná tenni, mint ti vagytok. Mert az élet sem visszafelé nem halad, sem meg nem reked a tegnapban. Ti vagytok az íj, melyről gyermekeitek eleven nyílként röppennek el. Az íjász látja a célt a végtelenség útján, és ő feszít meg benneteket minden erejével, hogy nyilai sebesen és messzire szálljanak. Legyen az íjász kezének hajlítása a ti örömetek forrása: Mert ő egyként szereti a repülő nyilat és az íjat, amely mozdulatlan.? (Kahlil Gibran)

Név: Francisco, írta: 2010. december 30. 18:27:43

Köszönöm a fordításrészletet. Szomorúan, de már nem meglepve olvasom, hogy "A "Summerhill" koncepció ?eladására? 1960 után került sor." Sajnos, de minden élettapasztalatom arra, utal, hogy ezzel megkezdődött egy jó kezdeményezés haláltusája. Amikor az anyagi haszon elve megkezdi bomlasztó munkáját, akkor egyre kevesebb tere marad az elhivatottságnak, a szakmai hozzáértésnek. Aki ezt a fajta haszonelvűséget profi szinten végzi, kizárt, hogy az élet alapvető dolgaival, esszenciális kérdéseivel tisztában legyen. Már pedig ennek értése és művelése nélkül cseberből vödörbe kerülünk. Ezt a helyzetet tovább nehezíti az a tény, hogy bárki hamarabb lehet profi a haszonelvűség kérdésében, mint az élet esszenciális kérdéseiben. Ez utóbbihoz csak fáradtságos, önfeláldozó munka árán lehet hozzájutni. Vállalatvezető pedig már az előző rendszerben is lehetett bárki, aki elvégzett egy pártiskolát.

Gyorsíthatja e haláltusát, ha a politika keze közé kerül az ügy. Hála istennek, még semmi jele nincs ennek a mai magyar politikai életben. Még éretlen a gyümölcs, csak elsorvadna, vagy ami rosszabb, kényszeréretté válna, ha idő előtt leszakítanánk. Miért tartom rosszabbnak a kényszerérett gyümölcsöt? Mert semmilyen tekintetben nem olyan, mint az érett, viszont van valamink, ami megosztja az embereket. Azaz lehet hivatkozni arra, hogy na én megmondtam, hogy ez rossz lesz, a másik mondhatja megnyugodhatunk, elértünk valamit, ne keressünk tovább. Ha elsorvad és semmink sincs, akkor legalább mindenki vágyakozhat valami jobb után.



Ennek a kezdődő haláltusának az egyik megnyilvánulása, hogy Neill kísérletét ?a tekintélyellenes nevelés? dicsőítésére próbálták magyarázni, azaz elkezdődött a deformálása, elferdítése. Nyilvánvalóan nem értették meg a neill-i üzenet esszenciáját, hanem a tudásuk, képességük és főképpen a vágyaik, az elérni kívánt önös céljaik szerint magyarázták, értelmezték Summerhillt. Így teljesen érthető az ?egyesek dicsőítettek, míg mások pedagógiai horrornak tartottak? táborok kialakulása és összecsapása, amelyben szükségszerűen meghal a lényeg. Ezzel kapcsolatban felhívnám a figyelmet egy nagyon fontos tényre. Ez a tény a vitában részt vevő emberek gondolkodásmódjának jellegzetessége. Az elvek végletes abszolutizálása. A totális tekintélyelutasítás és a tekintély megkérdőjelezhetetlenség két véglete. Vagy fekete, vagy fehér. Nincs átmenet. Pedig az életben nincsenek végletek. Mindig arányok vannak. Összefüggések, viszonylagosságok. Nyilvánvalóan a tekintély kérdésében sem lehetnek végletek. Józan ésszel lehet látni, hogy vannak és lesznek tekintélyek, mert szükség van rájuk, természetes tekintélyek. Egyszerűen azért, mert többet tudnak, érdemes bízni bennük. Ilyen a szülő, az orvos, a tanító, a mester stb. Az igazi tekintély a tudása, a képességei, az embersége okán tekintély. Nem abszolút. Kitartó munkával bárki válhat tekintéllyé, s nemhogy válhat, hanem akár akarata ellenére is annak fogják tartani és önként fognak az emberek hozzá fordulni segítségül a problémáik megoldásában. Kivétel nélkül minden többet tudó, igazi mester tekintély a jelenleg még kevesebbet tudó, nem olyan ügyes számára. Később, a tanulás, fejlődés révén ez még meg is fordulhat.



Írod:

"Ehhez kellenek olyan emberek, akik Neill-el együtt vallják, hogy az élet fontosabb, mint a tanulás!"

Szerintem ahogy Neill nem volt tekintélyellenes, azaz nem állította szembe egymással a tekintélyelvűséget és a tekintélynélküliséget, mint követendő célt, ugyanúgy nem állította szembe egymással az életet és a tanulást a fontosság kérdésében. Annál sokkal nagyobb volt az életértése. Ugyanis az élet maga a tanulás. Tanulás, képességek, tulajdonságok fejlesztése, azaz fejlődés, folyamatos alkalmazkodás, a helytállás az újabb és újabb, maga az élet által adott feladatok megoldásában. Csak a haszonelvűség prófétái és mesterei hirdetik azt, hogy a pénz munka nélkül pénzt és a pénz jólétet terem. Az ostobák meg bedőlnek nekik.

A gyerek a születése első pillanatától kezdve járja az élet útját. Újabb és újabb megoldandó kérdésekkel találja szembe magát és kezdetben ösztönösen, aztán egyre tudatosabban megoldja azokat. Eközben előhozza magából mindazokat a készségeket, tudást, egyéniséget, amely már a születése pillanatában lappangott benne. A csecsemő ugyan egy fiatal személyiség de egy öreg egyéniség! Ezt értette meg Neill. Tudta, hogy nincs eredendő bűn. A csecsemő még nem rossz. Az emberek, a körülmények teszik azzá. Tudta, hogy ha békében, félelemmentes, azaz szeretetteljes közegben nevelkedhetnek, akkor nem válnak torzókká. Stabil értékrenddel, önhatározott egyéniséggé formálják saját magukat és nem egy bizonytalan, elveket pufogtató, bizonytalansággal más néven félelemmel teli személyiséggé formálják mindazok, akik saját képükre akarják formálni őket.



Írod:

"amely bizonyítani akarja, hogy a gyerekek képesek önmagukat kormányozni"

Azt akarja bizonyítani, hogy a gyerekek képesek oda fejlődni, hogy kormányozzák a kis társadalmukat. Ezt azért még a gyerekeknek is tanulniuk kell. Még ebben a társadalomban is kialakulnak a tekintélyi viszonyok. Ezek viszont már nem az erőszakra épülnek!! Ennek a hogyanját találta, próbálta és a jelenleg ismert legteljesebb körben bizonyította Neill. Ne feledjük, hogy ennek az ellenkezőjére is vannak érvek. Lásd például A legyek ura című könyvet. Főképpen értsük meg, hogy min alapszanak ezek az érvek, mivel ezek az érvek hosszú évtizedek alapján fogalmazódtak meg, kristályosodtak ki. Hol a tévedés? A tévedés az ok-okozati viszony felcserélésében van. Azaz, ahogy a közmondás is mondja, ?ki korpa közé kerül, megeszik a disznók?, a saját képünkre formáljuk a gyerekeket. Ebből következően igaz amit Gordon ír. Ha hiszünk abban a világszemléletben, amely szerint az ember eredendő bűnnel születik, akkor ennek kiirtására felkészülendő saját magunk plántáljuk bele az amúgy teljesen jóságos és befogadó gyermek személyiségébe a saját képünket. Ezt követően megelégedetten nyugtázhatjuk, hogy valóban bűnben született, így szükség van a megváltásra, a bűn elleni harcra stb. Ezt ismerte fel Neill és így hagyta a gyerekeket olyanná válni, amilyenné a lappangó egyéniségük meghatározta. És láss csodát. Nem lettek bűnözők. Nem jött elő belőlük az ördög. Nem kellett kiűzni. Mert nem is volt bennük.

A tanítás művészete éppen abban rejlik, hogy megtaláljuk azt a folyamatosan változó határt, amely a helyes példa mutatása és a saját képemre formálás között van. Ehhez elengedhetetlen a tanító folyamatos fejlődése annak érdekében, hogy az élete, az életmódja legyen a jó példa, egyre igazabb, teljesebb példa, és képes legyen a tanítás körülményeit úgy formálni, hogy a gyerek a saját maga útján találhassa meg mindazt, amire a példa, példák alapján igény tart.



Írod:

"Úgy tűnik nekem, hogy közölünk sokan a listán is erre fele keressük azt, amit István úgy fogalmazott: a rossz és a majdnem jó mellett az igazi jót."

Igen, a listán mindannyian keresünk. Nem nyugodtunk bele, hogy így van jól. Érezzük, hogy mi a rossz és mi lenne a jó. Még csak érezzük, hogy tennünk kell és nem látjuk tisztán, pontosabban többé kevésbé homályosan látjuk a megoldást. A megoldást viszont nem érezni, de látni kell. Ez egy kritikus fázis. El kell jutni a tisztán látáshoz. Ehhez viszont olyanná kell válnunk, mintha Summerhillben nevelkedtünk volna. Eltávolítani minden olyant, amelyet akár tudtunkon kívül is, ránk erőltettek. Felülemelkedni a félelmeinken, kétségeinken, előítéleteinket. Talán ez utóbbi észrevétele, meglátása a legnehezebb. Ez a változás szükségszerűen továbbgyűrűzik. Egyre jobban, egyre tisztábban fogjuk látni a megoldást is. Keressük és ne elégedjünk meg felületes ismeretekkel az esszenciákat illetően sem. Csak ez ad stabil alapot azokra a beszélgetésekre, ?magvetésekre?, amelyek a még kevésbé látókkal folytathatunk. Különben a szembenállást erősítjük, ami nem csak az eredményességünket teszi lehetetlenné, de kétségessé teszi azt is, hogy egyáltalán helyesen értelmeztük, illetve éljük a summerhilli szellemiséget. A listát erre az ismeretkeresésre alkalmasnak tartom.



Barátsággal, Sándor

Név: Francisco, írta: 2010. december 26. 14:10:23

Az iskola eszméje ? ha nem is a mai bürokratikus formában - az egyike a leghatalmasabb társadalmi felfedezéseknek, amivel rendelkezünk. Az iskola legmélyebb szükségletünkön alapul, és motivációt ad, amelyet nem tudunk letagadni, még ha akarnánk se. A tanítás a felnőttek kevés természetes funkciójának egyike. Nem adhatjuk fel, ha a gyerekekkel szemben állunk. Ezt az igényünket a fiatalok, akik öröklik világunkat ? elfogadják. Elképzeléseiket saját egyéniségükről, büszkeségüket, igényeiket jogaikra abból építik fel, amit mi kínálunk nekik, sőt ebből képezik ideáljaikat is. Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy ezek a dolgok olyan erőtlenek lennének, hogy mi a képzést erőszakra kellene alapozzuk, ennek minden káros következményével. (George Dennison: The Lives of Children 1969)

Név: Francisco, írta: 2010. november 9. 19:57:36

Ahogyan ismét egyre mélyebben ásom bele magam Summerhill szellemiségébe, mindig akad néhány újabb gondolat, melyeket érdemes megosztani másokkal, akik kellő érdeklődést mutatnak a téma iránt. Itt van még néhány link:
http://hu.wikipedia.org/wiki/Zo%C3%AB_Readhead

http://www.foti-peter.hu/zoe2010.html

Név: Francisco, írta: 2010. november 1. 12:05:41

Szia Feri!

Ha nem csal az emlékezetem, te hívtad fel a figyelmünket valamelyik órán, hogy megjelent a "Slobodna deca Samerhila" és hogy meg lehet rendelni. Akkor meg is rendeltem, meg is érkezett és el is olvastam .Azóta is elő-elő kerül, belelapozok, böngészek benne, keresgélem az "irányt" a gyermeknevelésben :-)  amely számomra a legnehezebb munka, mivel az eredmény az nem látszódik azonnal. Könnyű egy ítéletet, végzést meghozni, megindokolni, a fellebbezés joga is adva van, a másodfok pedig egyezhet vagy kijavíthat , de a nevelés ettől sokkal komplikáltabb. A nevelés csak egyszer van és vagy jól csinálom vagy nem. Persze, jól akarom csinálni :-)
Szóval, ez a Summerhill dolog nagyon jó és köszi, hogy a Rikkancs által ismét egy picit foglalkoztam és foglalkozni fogok vele.


Puszi,
Bea

Név: Francisco, írta: 2010. október 31. 14:59:32

Egy mondatban nagyon nehéz a teljes igazságot kimondani!

Végre megtaláltam magyarul azt a hosszabb idézetet, amiben Holt ezt a mondatot mondja! (Külön köszönet Makkos Anikónak, aki ezt fordította).

"A gyerekek nemcsak kiválóak a tanulásban; sokkal jobbak benne, mint mi. Tanárként sok időmbe tellett, mire erre rájöttem. Találékony és leleményes tanár voltam, ügyesen gondoltam ki óravázlatokat, bemutatókat, motiváló eszközöket és mindenféle abrakadabrát. És csak nagyon lassan és fájdalmasan ? higgyék el, valóban fájdalmasan ? tanultam meg, hogy amikor elkezdtem kevesebbet tanítani, a gyerekek elkezdtek többet tanulni.




Öt és hét szó közötti terjedelemben össze tudom foglalni, mit tanultam meg végül tanárként. A hétszavas verzió: a tanulás nem nevezhető a tanítás eredményének. Az ötszavas változat: a tanítás nem okoz tanulást. Ahogy már korábban is említettem, a szervezett oktatás arra a feltételezésre épül, hogy a gyerekek csak akkor, csak azt és csak azért tanulnak, mert mi tanítjuk őket. Ez nem igaz. Mindez majdhogynem száz százalékig hamis.

A tanulók érik el a tanulást. A tanulók hozzák létre a tanulást. Erről azért feledkeztek meg, mert a tanulás tevékenysége termékké vált, amit ?oktatás?-nak hívnak. Ugyanúgy, ahogy az egészségről való gondoskodás tevékenysége és tudománya az ?orvosi utasítás? termékévé vált, vagy ahogy a világ iránti érdeklődés a ?tudomány? terméke lett, ami egy olyan specialitás, amit feltételezhetően csak azok az emberek végeznek, akiknek több milliárd dolláros bonyolult berendezéseik vannak. De az egészség nem termék, és a tudománnyal mindannyian naponta foglalkozunk. Valójában a tudomány szó szinonimája a tanulás szónak.  




Mit csinálunk, amikor elérjük, létrehozzuk a tanulást? Nos, megfigyelünk, nézünk, hallgatunk. Megérintünk, megkóstolunk, megszagolunk, kezelünk, és néha mérünk és számolunk. És amikor kíváncsiak vagyunk, azt mondjuk: ?Miért ilyen?? vagy ?Miért így?? vagy ?Ez okozta azt?? vagy ?Mi okozta ezt?? vagy ?Elő tudjuk idézni, hogy más, vagy jobb legyen?? vagy ?El tudjuk tüntetni a mexikói babbogarat a babról?? vagy ?Tudunk több gyümölcsöt termeszteni?? vagy ?Meg tudjuk javítani a mosógépet?? vagy bármi hasonlót. Aztán kitalálunk elméleteket, amiket a tudósok hipotéziseknek neveznek; ráérzünk dolgokra, és azt mondjuk: ?Nos, lehet, hogy ez ezért van.? vagy ?Talán ez azért van.? vagy ?Lehet, hogy ha ezt teszem, akkor ez fog történni.? Azután teszteljük ezeket az elméleteket vagy ezeket a hipotéziseket.




Tesztelhetjük őket egyszerűen úgy, hogy megkérdezünk olyan embereket, akikről azt gondoljuk, hogy többet tudnak nálunk, vagy tesztelhetjük őket további megfigyeléssel. Azt mondhatjuk: ?Nos, én nem igazán tudom, hogy mi ez  a dolog, de ha tovább szemlélem, rájövök.? Vagy lehet, hogy valamiféle eltervezett kísérletet hajtunk végre ? ?Nos, kipróbálom, hogy ha ezt a babra teszem, akkor történik-e valami a babbogarakkal.? Így ezekből, különféle módokon, rájövünk, hogy a megérzésünk nem volt olyan jó, vagy esetleg hogy egészen jó volt, azután folytatjuk, még tovább figyelünk és töprengünk. Még többet kérdezünk, még több elméletet gyártunk és teszteljük őket.

Ez a folyamat hozza létre a tanulást, és mi mindannyian ezt tesszük. Ez nem csak híres műszaki intézetek (Massachusetts Institute of Technology, Rensselaer Polytechnic) polgárainak a tevékenysége. Mi is ezt tesszük. És éppen ezt teszik a gyerekek is. Keményen dolgoznak ezen a folyamaton minden ébren töltött órájukban. Amikor éppen nem esznek vagy alszanak, akkor tudást hoznak létre. Megfigyelnek, gondolkodnak, töprengenek, elméleteket gyártanak, tesztelnek, kísérleteznek ? megállás nélkül ?, és sokkal jobban csinálják, mint mi.  Az az ötlet, már maga az ötlet is, hogy mi meg tudjuk tanítani a kisgyerekeket arra, hogy hogyan kell tanulni, végképp abszurddá vált számomra.

John Holt: Learning all the time 160-161"

Név: Francisco, írta: 2010. október 29. 9:56:36

Gyönyörű az idézet: hagy toldjam meg egy Dennison idézettel, ami szemben Abe Kóbó igazságával valami pozitívet ad: (bocsánat, hogy angolul)

"The work of the teacher is like that of the artist it is a shaping of something that is given, and no serious artist will say in advance that he knows what will be given. Dewey would certainly approve the suggestions made by Paul Goodman and Elliott Shapiro that group therapy be central to the training of primary teachers. The teacher's instrument is himself. Group therapy puts us in touch with Ourselves. It clarifies emotions and reduces the blind spots in behavior. We cannot pass from the mechanical conceptions of method to the living reality of technique except by passing through ourselves.

Let me describe three of the deeper reasons why Dewey's thought is so hard to translate into action. It requires, first that the educator be modest toward experience, modest toward the endless opening-outward and going-onward of life, for this going-onward is the experience of the young. Precisely this fact of life, however, evokes anxiety, sorrow, regret, and envy in the hearts of adults. It is not easy to give oneself wholeheartedly to the flow of life that leaves one, literally, in the dust. If we often scant the differences between the young and ourselves, and prefer the old way, the old prerogatives, the old necessities, it is because, at bottom, we are turning away at all times from the fact of death. Yet just this is what modesty toward experience means: a reconciled awareness of death. It is a difficult spiritual task; and it lies right at the heart of the educational function.

To be open to experience means, too, that we cannot repeat past successes with past techniques. We cannot organize the educational event in advance. Certainly we can plan and prepare, but we cannot organize it until we are in it and the students themselves have brought their unique contributions. And so there is a point beyond which our tendency to organize becomes inimical to experience, inimical to teaching. Much that belongs to teaching precisely as a profession is therefore inimical to teaching. Yet just this tendency to organize and to elevate the gratifications of the profession--the status of expertise, the pleasures of jargon, the pride of method--is composed largely of two thing, both inescapably human and hard to transcend: anxiety and vanity. Here again, a difficult spiritual task."

Innen vettem:
http://www.foti-peter.hu/Lives%20of%20Children%20Final.doc

Péter

Név: Francisco, írta: 2010. október 28. 22:59:38

"És nem is csoda,hiszen a pedagógusok az irigység spóráitól állandóan fertőzött,különleges életmódot folytatnak... Évről évre, mint folyó vize hömpölyög el mellettük a sok iskolás gyerek, és tovatűnnek, a tanárok viszont,mélyre ásott kő módjára, ott maradnak az áradás medrében. Másoknak folyton reményről beszélnek, ők maguk még álmukban sem mernek reménykedni. Felesleges kacatnak érzik magukat, és vagy önkínzó magányba süppednek vagy puristákká válnak, másokat gyötörnek örökös gyanakvásukkal, vádolnak eredetieskedéssel. Olyannyira vágyakoznak a cselekvés szabadságára, hogy óhatatlanul meggyűlölik a szabad cselekvést."
Abe Kóbó A homok asszonya Európa Zsebkönyvek 1972 55.old.

Végre megtaláltam!!! Az egyik legjobb kritika, amit valaha olvastam e témában.