Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

MiNapló Irodalmi Napló Itthon/Otthon KülNapló TegNapló Délvidékum BulvárNapló Tapló

Fiók

Legnépszerűbb

Vajdasági magyar-magyar szótár

Remélhetőleg segítségével jobban megértjük egymást. >

“Hálát adunk, hogy Erdély Romániához tartozik”

„Ordítani Kárpátia koncerteken és hullarészegen üvölteni, dögölj meg büdös zsidó.” Ille István ( Kanadai Magyar Hírlap): >

A rikkancs ismét jelenti (18.)

Megőrültem. Ezt már kezdem felfogni, de lehet, hogy csak hülyülök. Tizenöt éve nem engedem Sára lányomnak >

A rikkancs ismét jelenti (22.)

Simor Márton a becsületes neve. 1975-ben született. Szegedi szobrász és tanár. Mivel vallom, hogy az emberiség >

A rikkancs ismét jelenti (12.)

Zsozsó! Őt szinte mindenki így ismeri. Zentai lány, asszony, akinek vadregényes élete valahol mostanság tisztult le. >

A rikkancs ismét jelenti (21.)

Ifjúság Mikor Kolumbusz a zsivajgó partra lépetts követték társai, az ittas tengerészek,szagos szél támadt s lábához hullt >

A rikkancs ismét jelenti (20.)

Mondhatnám azt is, gyerekkori pajtások vagyunk, de ez nem igaz, hisz Robi egy tízessel fiatalabb, és >

A rikkancs ismét jelenti (1.)

Valamelyik nap a múlt héten megcsörren a telefonom, és Árpád közli velem, hogy 19-év után újra >

Újra itt a Napló! - hozzászólások

A Napló újraindulása alkalmából megjelent cikkhez több hozzászólás érkezett. Meggyőződésünk, hogy egyes vélemények tájékozatlanságnól fakadnak. Megpróbáltuk közölni >

A rikkancs ismét jelenti (13.)

Magamnak ezeket a kérdéseket írtam fel. Olyan emlékeztetőnek, miután vasárnap délután rám csörgött: >

Madárdal

Jó magyarnak lenni. Tudom ezt már rég óta, de most szombaton valahogy különösen jó volt, sok >

A rikkancs ismét jelenti (8.)

Ma egy könyvről szeretnék szólni. Ez a gondolat már vagy fél éve érik bennem, de most, >

Egy tekintetben azonban, úgy látszik, a történelem nem ismétli magát. Ez pedig az, hogy a mai kormány mintha olvasná a történelmet, egy dologra figyel: nem ad okot mindent elsöprő társadalmi és politikai ellenállásra. Volt már egy-két eset, amikor közel állt ahhoz, hogy egy ilyen akció meginduljon vele szemben, de a veszélyt mindig megérezte, és ha azt látta, hogy ezzel elszabadítaná a folyamatokat, a legnagyobb lelki nyugalommal elállt terveitől. Az ellenzék pedig? Miközben nem hisz a történelemben, talán nem is tudja, de mostanra hézagmentesen belehelyezkedett a magyar történelembe. Ösztönösen ráérzett, hogy sok egyéb lehetősége, mint az ellenállás, nincs. Ennek köszönhető, hogy látható módon ellenállási ideológiát és stratégiát épít már egy ideje. S hogy ez mire lesz elég? Két példánkból láttuk: miniszterelnököt és kormányt is lehet buktatni, ha az ellenállás elsöprő. De az igazi kérdés még ekkor is az, hogy mi lesz utána. A mai magyar ellenzéknek, ha tényleg tanulni akar a történelemből, akkor nemcsak az ellenállási hagyományt kell felélesztenie, hanem elemeznie kell a sikeres ellenállást követő, már nem annyira sikeres folytatást is. Csizmadia Ervin (Élet és irodalom):

Nem túl nagy felismerés, hogy a jelenlegi magyar politikában nem tud kiérlelődni egy életképes ellenzéki alternatíva. Miközben azonban ez közhely, roppant meglepő, hogy azok, akiknek a dolguk lenne kitalálni, mégis miként jöhetne létre egy kormányképes ellenzéki opció, régóta adósak ezzel. De máris fogjuk vissza magunkat, és ne legyünk egyoldalúak. Nem biztos, hogy a mai ellenzék képviselői nem értik a szakmájukat. Könnyen lehet, hogy nálunk szinte lehetetlen kormányellenzéki alternatívát adni. Hogy ez az állítás egyáltalán nem áll messze a valóságtól, azt éppen a modern magyar politika másfél évszázada mutatja, amelyben szinte sosem találunk kormányképes ellenzéket. Lehet, hogy a megoldás nem is a „hagyományos” ellenzékiség útján keresendő? Lehet, hogy ellenzékhiányos rendszerekben a társadalmi ellenállás a nyerő opció?

 

Ellenzékiség és váltógazdálkodás

 

Ha a magyar politikatörténetre tekintünk, azt látjuk, hogy két, a maitól teljesen eltérő ideológiai karakterű rendszerben sem fejlődött ki kormányzásképes ellenzék. A dualizmus korszakában Tisza Kálmánnak sem volt kormányképes ellenzéke tizenöt éves miniszterelnöksége (1875–1890) alatt, és ez volt a helyzet a két háború között, Bethlen István kormányzása (1921–1931) idején is. A többi magyar miniszterelnököt nem említem, mert bár az ő működésük során (1890 és 1918, valamint 1931 és 1944 között) ingatagabbak voltak a kormánytöbbségek,  kardinális változás akkor sem következett be.

Sajnos a magyar politikai hagyományban nem találunk semmit, amiből a mai ellenzék erőt meríthetne. Mindig sok kis ellenzéki párt ágál a terepen, olykor ezek összefognak, máskor szétválnak, szidják a rendszert, de leváltani szinte sosem képesek. S hogy ez a múlt miért érdekes? Nem azért, mert a múltat nem lehet egyszer meghaladni. Hanem azért, mert ennek a hosszú hagyománynak mégiscsak van jelzésértéke. A váltógazdaság rendszereken átívelő hiánya olyan tradíció, amivel foglalkozni kell. Már csak azért is, mert itt van a gyökere annak, hogy a magyar parlamentarizmus nem olyan, mint a nyugati. A régmúlt voltaképpen egy mintázatot örökít át, és ezt a mintázatot élik ma is a magyar ellenzéki pártok. De mielőtt erről a magyar mintázatról beszélnénk, lássunk először egy nyugati mintát. Legyen ez Hollandia.

Hollandiában a XIX. század végétől kialakult az a képlet, hogy a pártok között bármiféle koalíciók elképzelhetők. Tudjuk persze, hogy a holland társadalom ebben az időben nagyon megosztott volt, de éppen ezt felismerve találták ki azt a modellt, hogy „mindenki mindenkivel”, azaz nincs olyan képlet, ami ne férne bele a demokráciába. A történelmi mintázatnak máig ható érvényessége van, hiszen Hollandia ma is ebből él. Évszázados távlatban megtanulta, hogy a pártok – szinte minden kombinációban – képesek együttműködni egymással.

A magyar párttörténelem azonban, sajnos, semmi ilyesmit nem produkál. Szó sem volt itt „bárki bárkivel” képletről, már csak azért sem, mert – mint már utaltam rá – nem is voltak kormányváltások. Ha pedig ilyenek nem voltak, ki se lehetett próbálni a különböző alternatívákat. Kárhoztathatjuk persze a mai „autokráciát”, és meg lehetünk győződve arról, hogy ha nincs orbánizmus, mindez nem lenne, de emellett nem árt észrevennünk: az orbánizmus azért jöhetett létre, mert ez a magyar párttörténelem legerősebb mintázata, és ha egyszer visszatért a történelem (márpedig úgy tudjuk: visszatért), akkor nem csak úgy általában tért vissza. 

Bármennyire jó lenne is, ha nálunk is élhetne a „holland modell”, erre sem régebben, sem ma nincsenek jelek. A holland fejlődésben – mint láttuk – sok párt van, és azok megegyezésképesek. Magyarországon ellenben mindig van egy nagy párt, amely egyszerűen „nem tud” kikerülni a hatalomból. Az ellenzék csinálhat bármit, nem tudja kimozdítani. De még ennyivel se tudjuk le ezt a helyzetet! Csábító lenne a magyar párthagyományt a „nagy kormánypárt” – „sok kis kormányképtelen ellenzéki párt” képletben összegezni. Valahol persze ez igaz, de mégsem a teljes igazság.

Ha ugyanis felkavarjuk ezt a történelmet, előbukkan egy érdekes réteg: a magyar politikában ugyanis ennek a helyzetnek a feloldására az ellenzéknek volt egy parlamenten kívüli, mondhatni: extra eszköze, s ez az ellenállás. Nemcsak arról szól tehát a magyar politikatörténet, hogy a sok pártra szétszabdalt ellenzékek soha nem tudnak hatalomra kerülni, hanem arról is, hogy ezt a helyzetet egyetlen módon tudják a maguk javára fordítani, ha társadalmi ellenállást szerveznek, és/vagy a tőlük részben függetlenül létrejövő ellenállásba beleállnak. 

 

A magyar ellenállási hagyomány

 

Erről a – nevezzük így – stratégiáról vajmi keveset tudunk. Talán csak a „passzív rezisztencia” fogalmát idézhetjük fel halványuló emlékeinkből, amely a Deák Ferenc vezette magyar szabadelvű elit stratégiája volt 1849-től egészen az 1860-as évek elejéig. Ez nagyjából a létező hatalmi térből való teljes kivonulást jelentette, vagy másképpen azt, hogy a levert szabadságharc után a liberális elit úgy ítélte meg, nem szabad részt vennie az új hatalmi intézményekben. Ez azonban egy rendkívüli időszak egyedi stratégiája volt, amely már az 1860-as évek közepétől felfüggesztődött, és átadta helyét egy aktívabb rendszerépítő stratégiának. 1867-ben aztán meg is születik a kiegyezés, és ettől kezdődően az ellenállás lekerül a napirendről. De talán mégsem. 

Az bizonyos, hogy a passzív rezisztencia többé nem fegyver: az alkotmányos rend helyreállása után nincs értelme továbbra is fegyverként használni. Elvégre egy reálpolitikai megegyezés született, egy olyan kompromisszum, ami mindenkinek jó. Az utókor legalábbis így értékeli a dualizmus évtizedeit. Érdemes azonban felfigyelni arra, hogy ezekben az értékelésekben a legritkább esetben esik szó pártpolitikáról. A dualizmus „jóságát” a gazdasági fellendüléssel és a „boldog békeidőkkel” szoktuk összefüggésbe hozni. Az utókort szinte egyáltalán nem érdekli, hogy ez a „jóság” milyen pártpolitikai körülmények között következett be. Az elmúlt évtizedekben „pártpolitikátlanítottuk” ezt az időszakot, ezáltal viszont lemondtunk arról, hogy az esetleges tanulságait feldolgozzuk. Márpedig a dualizmus pártpolitikai arénája temérdek tanulsággal szolgál, például arra, miért nem egy „holland típusú” pártfejlődés jött létre. Egyértelmű, hogy ez az a korszak, amelyben máig hatóan kialakulnak az egyensúlytalan pártviszonyok, és ezek eredményeképpen a magyar politika ugyancsak máig ható eszköze: az ellenállás.

A dolog ott válik izgalmassá, amikor a mai ellenzéki szereplők által egyre többször szorgalmazott ellenállás gondolatát belehelyezzük ebbe a történeti kontextusba. De vajon amikor a mai ellenzéki korifeusok az ellenállás stratégiájához kívánnak fordulni, tudják-e, hogy egy ilyen stratégia csak az Orbán-rendszerrel szemben minősíthető újnak, történelmi értelemben korántsem. A „boldog békeidők” típusú megközelítés régóta elfedi ezt a dimenziót, holott éppen az lenne a lényeg, hogy felfedezzük végre a magyar politikának ezt a máig ívelő hagyományát. Ez a hagyomány pedig az, hogy az ellenzék már akkor is kormányképességi deficittel küzdött, és mivel normál parlamenti úton nem tudott hatalomra kerülni, „rátalált” az ellenállás stratégiájára.

De csak fokozatosan lesz a fentebb már röviden érintett passzív rezisztenciából aktív ellenállás. Elvégre 1867-ben Magyarország alkotmányos ország lett. Újra működnek pártok, újra van élénk közélet. Sokáig úgy látszik, hogy minden a helyén van, de a pártpolitika bebizonyítja, hogy még sincs. A kormánypártból „örök” kormánypárt, az ellenzékből „örök” ellenzék lesz. Az ellenállás stratégiája innen eredeztethető. Hogy az ellenzék nem tudja megmutatni, kormányzó erőként mire képes.

Két példát fogok felidézni ebből a korszakból. Mindkettő a politikai és társadalmi ellenállásról szól. Az egyikben ez az ellenállás elvezet a regnáló miniszterelnök bukásához; a másikban pedig az egész pártrendszer (s benne a kormányzó párt) bukásához. 

 

Ellenállás és miniszterelnök-buktatás

 

Talán csak a korszakkal mélyebben foglalkozók tudják, hogy a tizenöt évig (1875–1890) sikerrel kormányzó és megdönthetetlennek tűnő Tisza Kálmán kormányzásának végét egy addig ismeretlen horderejű ellenállási mozgalom hozta el. A belpolitikát vaskézzel uraló generális akár tovább is maradhatott volna, ha a vele szemben már addig felhalmozódó ellenzéki pártpolitikai indulatok nem kapnak támogatást egy elsöprő erejű társadalmi ellenállástól. Addig ugyanis Tisza mozdíthatatlannak tűnt. Egy kortárs így foglalja össze a tizenöt év tanulságait: „Az ellenzék rendkívüli erőfeszítéseket tett e férfiú megbuktatására, de mindig véres fővel kellett visszavonulnia.” De hozzáteszi: „azonban 1889-ben a véderőjavaslat fellázította ez államférfi ellen az egész országot”.

Szóval az történt, hogy 1889-ben, kormányzása tizennegyedik évében Tisza Kálmán kormánya beterjesztette a véderőjavaslatot, ami tulajdonképpen senkinek nem (még a kormánypárt egy részének sem) tetszett. De ez nem csak egy átlagos nemtetszés volt, itt lényegében egy emberként mozdult meg ellenzék és közvélemény. Olyannyira óriási volt a felháborodás, hogy a javaslat parlamenti vitájának egy pontján az ellenzék akkori legnagyobb hatású szónoka, Apponyi Albert így fogalmazott: „[E]nnek az országnak a politikai élete normális körülmények közé többé nem juthat mindaddig, míg a miniszterelnök úr foglalja el ezt a helyet. A hatalmat fenntarthatják a miniszterelnök úr kezében, ez kétségtelen; de egyet vissza nem adhatnak neki, mert az elveszett örökre: a tekintélyt.”

De ez még mindig csak a parlament. Kellett még valami, s hogy mi, arra szintén a kortárs tér ki: „Egyes rendelkezései e javaslatnak mélyen belenyúltak a családi életbe és felizgatták a szülők szenvedélyeit; másrészt az annyira féltett nemzeti nyelv veszélyezettsége miatt perhorreskálta azt a nemzet túlnyomó része; egy harmadik kifogás pedig magának a parlament jogkörének, az újoncmegszavazási jognak megcsorbítási kísérletét vetette szemére a törvényjavaslatnak. Mind a három ellenvetés mélyen lehatott a nemzet minden rétegébe.”

És akkor lássuk még a következményeket is. Mert azok sem akármilyenek. Megmozdul az utca.  „A képviselőházat formaszerű ostrom alatt tartották heteken, hónapokon keresztül. A képviselők, kik a kormányt támogatták, utcai támadásoknak voltak kitéve és magát a miniszterelnököt életveszély fenyegette nyílt utcán, saját kocsijában, mellyel az ülésből hazatérőben volt. A tömeg kezeiből csak a lovasrendőrök voltak képesek őt kiszabadítani.” Azt is hozzáteszi még a kortárs, hogy a tömegek „vad indulatának” a rendőrség nem volt képes ellenállni, ezért a katonaságot is be kellett vetni.

S talán nem is kell tovább részletezni. Adva van Magyarország hatalmas tekintélyű miniszerelnöke, aki addig minden átmeneti vihart túlélt és örökkévalónak tűnt. S egyszer csak az örökkévalóságból gyors bukás lesz. A konkrét törvény vitáját még túléli Tisza, de – ahogy Apponyi megjósolta – nem sokáig marad kormányfői székében, s 1890. március 15-én (micsoda szimbolikus dátum!) megbukik. Az ellenzék tehát nem kormányt, hanem miniszterelnököt buktat. Szó sincs ekkor még arról, hogy a bukott miniszterelnök magával rántaná a pártját. Ellenkezőleg: az uralkodó új miniszterelnököt nevez ki, aki ugyancsak a kormányzó párt tagja. Ha nincs is váltógazdálkodás, a társadalmi ellenállásnak van eredménye. A váltógazdaság majd csak a második esetben következik be.

 

Ellenállás és kormánybuktatás

 

Addig azonban további tizenöt év telik el. Ha azt gondoltuk volna a fentiekből, hogy egy ilyen méretű társadalmi ellenállás hosszú távon hat, tévednénk. Az ellenállás mint utolsó mentsvár visszahatott a pártpolitikai folyamatokra, megszabadította az országot gyűlölt miniszterelnökétől, de ezzel az ellenállás el is érte a határait. 1890 és 1905 között újabb tizenöt évig nincs változás a kormányzó pártot illetően, amely továbbra is a Szabadelvű Párt. Van egy-két változás az ellenzéki térfélen, de az alapvető viszonyok megmaradnak. Legalábbis formálisan. Az ellenzék megint esélytelen a győzelemre, a kormány megint minden választást behúz. De a politikai közhangulat egyre kaotikusabb. Bár az ellenzék gyenge kormányképességet mutat, de az 1890-es történet után a kormánypárt soha többé nem tud Tisza Kálmánhoz hasonló (hosszú időn át leválthatatlan) kormányfőt produkálni. Ettől kezdődően miniszterelnökei jönnek és mennek. Egyre inkább kidomborodnak továbbá a kormánypárton belüli törésvonalak, merthogy az egymással erősen rivalizáló csoportok többé nem tudják biztosítani kifelé a kormánypárt (Tisza idején meglévő) egységét. Tisza Kálmán fia, Tisza István áll az egyik kormánypárti frakció élén, Széll Kálmán a másikén. Őket nagyjából mint tüzet és vizet képzeljük el. Kis túlzással: ha az egyik jön, a másik megy. Ilyen belső szabdaltsággal kell kormányoznia a kormányzó pártnak, és nem csoda, ha a társadalmi harag megint nőttön-nő. A gyúanyag (ahogy 1889-ben) ismét egy parlamenti aktus lesz: a kormánypárt a házszabályok szigorítását szeretné keresztülvinni, amit az úgynevezett „zsebkendő-szavazással” el is ér, 1904 novemberében. Az ellenzéki reakció erre még látványosabb, mint Apponyi beszéde 1889-ben. Most az ellenzék összetöri a parlament bútorzatát. Parlamentet működtetni ettől kezdve nem lehet. A társadalmi közhangulat forrponton, s nagyon sokan azt érzik: most végre el lehet kapni a harminc éve uralkodó kormánypártot. És a csoda bekövetkezik: az 1905 januárjában megtartott választást a kormánypárt csúfosan elveszíti, az ellenzék pedig fölényesen megnyeri. A magyar társadalom többsége tehát látványosan a parlamenti rendbontók mellé áll, és nemes egyszerűséggel elzavarja a megunt-megutált kormánypártot. De itt még nincs ellenállás, vagy legfeljebb csak egy kicsi. Ellenállássá a helyzet akkor fokozódik, amikor a megnyert választás után az ellenzéki koalíció (amely legalább 4-5 pártból állt) nem tud kormányt alakítani. Nem azért nem tud, mert képtelen megegyezésre jutni, hanem azért, mert az uralkodó nem engedi meg neki.

Igazából ekkor indul a totális politikai és társadalmi ellenállás, amely voltaképpen egy évig tart. Ezalatt – bár a király létrehoz egy úgymond parlamenten kívüli kormányt – a parlamentarizmus szünetel, a megyék nem fizetnek adót, a társadalom legtöbb szegmense lázad. A permanens lázadásnak pedig meglesz az az eredménye, hogy 1906-ban végre az ellenzék (hosszas háttéralkuk nyomán) hatalomra kerül. Normális, parlamentáris eszközökkel nem sikerült volna neki, a totális ellenállás azonban megtette hatását. A szinte teljesen lebénított bürokrácia és intézményi rendszer egyszerűen nem bírta ki tovább az ex lex állapotot. Az ellenzék pedig elkezdett kormányozni, és körülbelül három évig tette ezt. Három év után aztán megint visszarendeződött minden, de ez már egy másik történet.

 

Az ellenállási stratégia határai és tanulságai

 

Onnan indultunk, hogy Magyarországon a váltógazdasági hagyományok roppant gyengék. Az 1989–90-es rendszerváltás magától értetődő módon hozta létre a demokráciát és a parlamentáris többpártrendszert, valamint – ehhez kapcsolódóan – a váltógazdaságot. Ez a váltógazdaság azonban nem a magyar történelem hagyományából, hanem a rendszerváltás logikájából következett. Ebből az is adódik, hogy amint a rendszerváltás mézeshetei elmúltak, és össznépi tapasztalattá vált a történelem visszatérése, azonnal megjelentek a régi mintázatok. Ez azt jelenti, hogy – ezúttal a Fidesz képében – fokozatosan kiépült egy hosszú uralkodásra hajlamos párt, és vele szemben föltorlódott egy, a régiekre sokban emlékeztető kormányképtelen ellenzéki sokpártrendszer. Attól kezdődően pedig, hogy ez az új dichotómia kialakult, megjelent a múlt abban a tekintetben is, hogy a hosszasan uralkodó pártot a közönség hatalomtól távol levő része elkezdte gyűlölni. A gyűlölet az időben előrehaladva egyre fokozódott, és Orbán Viktor körülbelül hasonló gyűlölet tárgyává vált, mint anno Tisza Kálmán. A mai ellenzékre ma is írhatná Tisza kortársa a fentebb idézett mondatot: „Az ellenzék rendkívüli erőfeszítéseket tett e férfiú megbuktatására, de mindig véres fővel kellett visszavonulnia.” Pontosan így van.

Egy tekintetben azonban, úgy látszik, a történelem nem ismétli magát. Ez pedig az, hogy a mai kormány mintha olvasná a történelmet, egy dologra figyel: nem ad okot mindent elsöprő társadalmi és politikai ellenállásra. Volt már egy-két eset, amikor közel állt ahhoz, hogy egy ilyen akció meginduljon vele szemben, de a veszélyt mindig megérezte, és ha azt látta, hogy ezzel elszabadítaná a folyamatokat, a legnagyobb lelki nyugalommal elállt terveitől.

Az ellenzék pedig? Miközben nem hisz a történelemben, talán nem is tudja, de mostanra hézagmentesen belehelyezkedett a magyar történelembe. Ösztönösen ráérzett, hogy sok egyéb lehetősége, mint az ellenállás, nincs. Ennek köszönhető, hogy látható módon ellenállási ideológiát és stratégiát épít már egy ideje.

S hogy ez mire lesz elég? Két példánkból láttuk: miniszterelnököt és kormányt is lehet buktatni, ha az ellenállás elsöprő. De az igazi kérdés még ekkor is az, hogy mi lesz utána. A mai magyar ellenzéknek, ha tényleg tanulni akar a történelemből, akkor nemcsak az ellenállási hagyományt kell felélesztenie, hanem elemeznie kell a sikeres ellenállást követő, már nem annyira sikeres folytatást is.

 

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

Káoszba fulladt a brüsszeli szélsőjobbos konferencia

A New York Times szerint örül az európai jobboldal, mert brüsszeli tanácskozásukat törölni próbálták. Pedig a >

A Guardian arra szólítja fel Iránt, illetve Izraelt, hogy lépjenek vissza a szakadék széléről

Ellentétük ugyanis nyílt háborúval fenyeget. A világ persze nem tudja, mit szabadítanak el a megtorló akciók, >

Nagy siker lett volna az iráni légitámadás elhárítása?

Roger Boyes, a Times diplomáciai szerkesztője azt elfogadja, hogy újrakeverték a geopolitikai kártyákat. Immár Teherán közvetlenül >

A világ a háború szélén áll

Izraelnek nincs más választása: válaszolnia kell az Iránból indított támadásra – küldi elemzését Izraelből a Daily >

A Közel-Kelet egy olyan, nagy háború küszöbén áll, amelyet senki sem akar

Erre mutat rá David Ignatius, a Washington Post biztonságpolitikai szakírója. A Biden-kormányzat felhasznál minden lehetséges diplomáciai >

Az ember, aki kihívja Orbán Viktort

A kormány elbizonytalanodása kézzel fogható. A kegyelmi ügy keményen eltalálta Orbánékat, annál is inkább, mert a >

Mi történik, ha Ukrajna veszít?

Ha Oroszország el tudja foglalni egész Ukrajnát, akkor több, mint ezer kilométerrel nőne meg a közös >

A bennfentes, aki kihívja Orbán Viktort

Magyar Péter személyében egy korábbi bennfentes hívja ki Orbán Viktort – mindössze két hónap alatt az >

Az orosz atomfenyegetés miatt nem jönnek a német cirkálórakéták

Kijevben, egy titkos helyen nyilatkozott a német jobboldali Die Welt munkatársának, miközben országa az invázió kezdete >

Anti-Orbán jelenségnek…

… nevezi Paul Lendvai Magyar Péter felbukkanását. Az újdonsült politikus úgy jelent meg a színen, mint >

Megmukkant a magyar ellenzék, ám ez egyelőre csak olyan, mint egy távoli villámlás

Erre mutat rá kommentárjában a Neue Kronen Zeitungban  Kurt Seinitz, aki annak idején elsőnek vette észre a >

A remény mint drog

Nem az az ellenség, aki diagnosztizálja a daganatot (ami társadalmi szempontból az öntudattalanság, a közöny, valamint >

1990-2009 © Napló. | Impresszum | Tartalomjegyzék | Médiaajánlat | Szerzői jogok | Kapcsolat |