Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

MiNapló Irodalmi Napló Itthon/Otthon KülNapló TegNapló Délvidékum BulvárNapló Tapló

Fiók

Legnépszerűbb

Vajdasági magyar-magyar szótár

Remélhetőleg segítségével jobban megértjük egymást. >

“Hálát adunk, hogy Erdély Romániához tartozik”

„Ordítani Kárpátia koncerteken és hullarészegen üvölteni, dögölj meg büdös zsidó.” Ille István ( Kanadai Magyar Hírlap): >

A rikkancs ismét jelenti (18.)

Megőrültem. Ezt már kezdem felfogni, de lehet, hogy csak hülyülök. Tizenöt éve nem engedem Sára lányomnak >

A rikkancs ismét jelenti (22.)

Simor Márton a becsületes neve. 1975-ben született. Szegedi szobrász és tanár. Mivel vallom, hogy az emberiség >

A rikkancs ismét jelenti (12.)

Zsozsó! Őt szinte mindenki így ismeri. Zentai lány, asszony, akinek vadregényes élete valahol mostanság tisztult le. >

A rikkancs ismét jelenti (20.)

Mondhatnám azt is, gyerekkori pajtások vagyunk, de ez nem igaz, hisz Robi egy tízessel fiatalabb, és >

A rikkancs ismét jelenti (21.)

Ifjúság Mikor Kolumbusz a zsivajgó partra lépetts követték társai, az ittas tengerészek,szagos szél támadt s lábához hullt >

A rikkancs ismét jelenti (1.)

Valamelyik nap a múlt héten megcsörren a telefonom, és Árpád közli velem, hogy 19-év után újra >

Újra itt a Napló! - hozzászólások

A Napló újraindulása alkalmából megjelent cikkhez több hozzászólás érkezett. Meggyőződésünk, hogy egyes vélemények tájékozatlanságnól fakadnak. Megpróbáltuk közölni >

A rikkancs ismét jelenti (13.)

Magamnak ezeket a kérdéseket írtam fel. Olyan emlékeztetőnek, miután vasárnap délután rám csörgött: >

Madárdal

Jó magyarnak lenni. Tudom ezt már rég óta, de most szombaton valahogy különösen jó volt, sok >

A rikkancs ismét jelenti (8.)

Ma egy könyvről szeretnék szólni. Ez a gondolat már vagy fél éve érik bennem, de most, >

A kegyelmi botrány óta tartó hanyatlás abszurd, ezért fontos példája vagy állomása Hatvanpuszta. Még csak nem is az uradalom maga, nem is az úrhatnámság, ahogyan egy műemléki védelem alatt álló hajdani épületegyüttest szétvertek és a család birtokává tettek, ahogyan azt Hadházy Ákos bemutatta. Hanem az, ahogyan Orbán Viktor képtelen kezelni ezt az abszurd helyzetet. Nem is arra gondolok, hogy megpróbálja gazdasági épületrendszernek eltekerni ezt a birodalmat, mert ez „csupán” abszurd, láttunk ilyet többet az elmúlt években, és nem csak Orbántól. Hanem a zebrák. Itt omlott be nyelvileg, képileg, történelmileg, szimbolikusan Orbán tribalista önkényuralma. Ahogyan megpróbáltak viccet csinálni ebből a szegény állatból, ahogyan leigazolták Győzikét, ez már több volt, mint a teljesen reménytelen digitális hadsereg felállítása. Kardos András (Élet és Irodalom):

1) Amikor Orbán Viktor 1993-ban Szárszón azzal vágott vissza György Péternek, aki a székházeladás ügyeiről kérdezte, hogy válasz helyett sértetten terelt egyet, talán még maga sem gondolta, hogy a következő harminc év új korszakát alapította meg. Nem gondolta, de tette. Addig a pillanatig úgy vélhettük, a Jalta utáni világrenden csupán annyi módosulás történt, hogy a kétpólusú világrend egypólusúvá vált, és a kihívás immár a liberális demokrácia kibővítése és átalakítása, hiszen a szocialista láger országai nem fogják automatikusan „utolérni Ausztriát”. De Fukuyama agyonismételt tézise akkor még igaznak tűnt: a liberális demokrácia mind a szabadság értékének leginkább megfelelő, a polgári demokráciát több száz éve kialakított, bár javítandó formáját, mind a „történelem vége” ideológiai és egyben hegeliánus történetfilozófiájának beteljesedését fogja majd megvalósítani. A második világháború nyomán kialakult „ideológiai alapozottságú világrend”, ekkor még úgy tűnt, csakis szakaszolható, de nem írható felül. És bár erős túlzás mindezt a videón fennmaradt szárszói felkérdezéshez kötni (Orbánnak már akkor sem volt olyan világméretű szerepe, mint amekkorát – tévesen – oly sokan ma is tulajdonítanak neki), mégis a mi kis helyi, magyar sorsunkban jól példázza a fordulatot: ugyanis itt jön rá arra Orbán, hogy ha sikeres akar lenni, akkor az értékeket és világlátásokat centrumba helyezett politika csinálása helyett új korszakot kell nyitni: a nép, a választók vélelmezhető igényeinek, akaratának, lelkiállapotának, hagyományainak megfelelő rugalmas és végtelenül cinikus politikát kell csinálni, azaz úgy kell tenned, mintha kiszolgálnád a néplelket, valójában azonban a hatalmat és az uralmat kell lehetőleg örökre megszerezned a népedtől. Ennek egy föltétele van: értékvezéreltség helyett hatalomvezéreltség álljon a középpontban. Ideológiát és világnézetet pedig cserélgess úgy, hogy a néped észre ne vegye, ne is törődjön vele, hiszen te vagy az ő boldogulásának, reményeinek, sorsa jobbra fordulásának kizárólagos letéteményese. Ennek fejében néped imádni fog, sőt rajongani érted, miáltal egy idő múlva azt teszel, amit csak akarsz: lesz vagyonod, klientúrád, tőled függő fogadott politikai családod, alant pedig hűséges választóid rajongó tekintete és mindenkori szavazata a hatalmad végső biztosítéka.

 

Mindebből következett, hogy Orbán már az első kormányzása alatt nem csupán átsétált a jobboldalra, otthagyván liberális múltját, hanem megkezdte az „egész pályás letámadás” kiépítését, de mivel nem volt kétharmada, nem szabadult még úgy el, mint 2010 után. Ahhoz, hogy a későbbieket megértsük, az akkori időkből egyetlen mozzanatot emelek ki. Ez pedig a 2002-es választás előtt a kokárda kisajátítása. Emlékszünk rá: március 15-e után azok hagyták magukon a kokárdát a választásokig, akik már akkor Orbán híveiként elfogadták, hogy csakis azok tartoznak a nemzethez, akikFidesz-szavazóként tovább hordják a kokárdát, ezzel megkezdődött az a folyamat, amelyet a választási vereség után már egyenesben fogalmazott meg Orbán: „A haza nem lehet ellenzékben.” Miről van itt szó? A kokárda, 1848-as forradalmunk jelképe eredendően az egész magyar nemzet forradalmi múltjának szimbóluma. Na már most. Ha egy politikai párt arra kéri híveit, hogy a szokással ellentétben március 15. után is viseljék e nemzeti szimbólumot, méghozzá a legértékesebb hagyományunk egyik szimbólumát, akkor ezzel elindítanak egy mérgező, ám egyelőre a nép tudatalattijában megképződő folyamatot: azok az igazi magyarok, akik tovább hordják a kokárdát, ezzel egy közösségképző gesztust tesznek, mely számukra örömteli, a többiek számára pedig kirekesztés érzetét kelti a nemzetből, másrészt félelmet kelt, hiszen rajtad van a bélyeg: nem viselsz kokárdát, nem vagy jó magyar. Ez a „fordított sárga csillag”. ’44-ben a zsidókat bélyegezték meg a sárga csillaggal, tehát azzal, hogy te nem vagy magyar, most pedig azzal, hogy nem hordod a szimbólumot. Más kérdés, hogy ez mire volt elég. Itt még vereséget szenved a Fidesz, de Orbán két forduló közötti két beszédén már felsejlik a jövő: félelem és kirekesztés egyfelől, összetartás és feltétlen hit elvárása másfelől. Innen számítható a 2010 utáni önkényuralom megalapozása és a folyamatnak magának a tudatosítása, majd az eszközrendszer kiépítése.

 

*

 

2) A 2010 után kiépülő rendszert joggal hívja a szakirodalom patronális autokráciának, ezen belül pedig maffiaállamnak. Ennek kifejtése mára már felesleges, ám kiindulópontként le kell szögeznünk, Orbán önkényuralma azon alapul, hogy kétharmadokkal piramishatalmat hozott létre, melynek tetején az egyeduralkodó, az autokrata, a rendszer Sámánja áll. Alatta pedig a törzs vagy a fogadott család szolgálja és gyakorolja a hatalmat erős függésben a keresztapától. Orbán rendszerének szerkezete egy új törzsi világ, a neotribalizmus világát mutatja, melyet egyfelől a saját világ, a saját törzs, a legnagyobb szekta összetartó ereje, másfelől a tribus, a törzs saját nyelve tart össze. E kettős pilléren a hatalom kizárólagos birtoklására felépített „nagy szekta”, illetve ennek populista, spektakuláris nyelve a rendszer összetartó abroncsa. Ha megvizsgáljuk, érteni fogjuk egyrészt, hogy relatíve hosszú ideig miért tud fennmaradni ez a sajátos önkényuralom, másrészt az is világossá válik, miért kell elbuknia, holott a maga „törzsi időszámításában” örökre tervezett hatalmi szerkezetről beszélünk, mert mint minden törzsi világ, kiiktatja a történelmi időt, legalábbis intenciója szerint.

 

Hogy jól értsük, miről beszélek, idézem Szilágyi Ákos remek tanulmányát a tribalizmusról: „Külön kell szólnunk a modern nemzet (társadalom és állam) tribalizálásáról, amely lényegében a középosztályt alkotó társadalmi csoportok – anyagi forrásokért, elosztási javakért, privilégiumokért folytatott – harcának és egyben önzésének a szimbolikus kifejeződése a politikai képek és hívószavak síkján. Ez esetben a középosztály egyik vagy másik meghatározó csoportja pőre anyagi érdekét a nemzeti lét törzsiesített jelképeivel és hívószavaival fedi el. Ennek az érdeknek »áldozza be« mintegy a nemzetet, amikor politikai jelentését – bárha csupán a mediatizált szimbolikus tartalmak szintjén – törzsi értelemben leszűkíti, és amikor a politikai pártok és szurkolótáboraik a hatalomért folyó szokványos és elég unalmas versengését lélegzetelállító, felkavaró, színes törzsi háborúskodássá formálja át. A törzsiesített nemzet nem az értelem racionális konstrukciója, és nem is a »közös ihlet« vagy a »kollektív képzelet« alkotása, hanem olyan fantazma, amely a mediatizált élménytérben mozgásba hozott képek és képileg szimulált események hatására izgalmi állapotba jött, felzaklatott, nekigerjedt, hisztérizált nézőközönségben képződik meg, de amilyen könnyen és gyorsan megképződik, éppoly könnyen foszlik is szét az izgalmi állapot elmúltával.”

 

A modern tribalizmus lényege tehát, hogy egy hatalmi csoport (párt) rájön arra, hogy ha redukálja a nemzetet, a hagyományt, az érdem világát az őt követő tömegre, akkor az ily módon megalkotott törzs vagy szekta voltaképpen egyetlen alapvető feladat előtt áll: meg kell győznie valamilyen többséget arról, hogy ők kiválasztottjai, méltó képviselői és haszonélvezői a Vezér akaratának, vagyis egy olyan szektát kell megalapítania, mely gazdaságilag és szellemileg, hagyományban és identitásban, érdekeltségben és biztonságban tartja a híveket, ugyanakkor felmutatja az ellenséget, kívül és belül, azaz felmutatja a szektavezér, hogy ő védi meg a törzs tagjait, gyermekeit mind gazdasági, mind lelki, mind biztonsági értelemben. Magyarán: a Szilágyi által leírt neotribalizmus elsősorban a nemzeti identitás kisajátításával, a jólét ígéretével és az ellenség elleni harc győzedelmes megvívásának ismételgetésével olyan populista nyelvi univerzumot épít ki, mely elfedi a valóságos hatalmi és vagyoni viszonyokat, viszont fogadott családjával érdekeltté teszi a középrétegeket is a hatalom szolgálatában, hiszen pusztán oligarchákkal ez nem megy, sőt még a további tömegeknek, az alsó középnek is ígér azonosulást és némi munka árán szerzett alamizsnát meg örök védelmet. Ez már egy olyan hatalmi szerkezet, amely a többségi szekta elvére építve bízhat abban, hogy egy egész korszakon át kizárja a hatalomból a kiszorultakat, fenntartva persze az „ellenzéki lét látszatát”, amely nem más, mint piciny törzsek halmaza, amelyek a neotribalista világ peremén megtűrve, de nyelvtől, hagyománytól, legitimitástól megfosztva kóvályognak.

 

Aligha szorul bizonyításra, hogy felfelé menő korszakában az ilyen önkényuralom sikerrel használja ki, hogy a törvényeket, a személyi kinevezéseket, sőt az egész állami intézményrendszert a saját képére for­mál­ja, ezzel párhuzamosan a szimbo­li­kus térben is nagy sikereket arat, elég, ha most csak arra gondolunk, hogy Orbán a kokárda után szép las­san az egész nemzeti hagyományt ki­igényelte magának, ügyesen hasz­nál­va persze a határon túli magyarok maga mögé állítását, mintegy ve­lük is növelve a törzs, a szekta nagy­ságát, még fokozva is a teljes oda­adást és rajongást önmaga iránt.

 

Hogy mennyire mélyen belenyúlik a történelem mozgásába és hatalmi tereibe egy ilyen „centrális erőtér” létrehozása, ehhez meg kell néznünk magának a nyelvnek a valóságos szerepét, mert enélkül sem a felívelést, sem a „romlás virágait”, a hanyatlást nem fogjuk érteni. A következő hosszú idézet George Steinertől való: „Magam is hajlok arra, hogy a nyelvről szóló általános kijelentések sosem lehetnek tökéletesen bizonyíthatók. Igazságuk legfeljebb pillanatnyi s átmeneti egyensúlyon alapszik. Minden olyan kijelentés, ha egyáltalában méltó komoly figyelemre, valójában kérdést rejt magában. Mint a halálról szóló kijelentések, melyek grammatikai és egyben ontológiai párhuzamosságot is mutatnak a nyelvről szólókkal. A nyelv és a halál az a két területe a jelentésnek vagy a kognitív állandóknak, ahol a grammatika és az ontológia kölcsönös meghatározottságban van egymással. (…) A középkori Kabbala szerint Isten úgy teremtette Ádámot, hogy az ’igazság’ jelentésű emeth szó volt a homlokára írva. Ebben pedig benne foglaltatott az emberi faj egyedisége, és arra való képessége, hogy beszéljen Teremtőjével és önmagával. Ha azonban elhagyjuk a szókezdő alefet, mely egyes kabbalisták szerint magában foglalja Isten titkos Neve és a világteremtő ige egész rejtélyét, akkor annak, ami marad belőle – a methnek – a jelentése (:) ’halott’. A legtöbb, ami nyelvről vagy halálról megfogalmazható, olyasféle igazság lehet csak, amely bizonyos értelemben mindig épp kicsúszik a kezünk közül.”

 

*

 

Mindjárt ki kell derülnie, hogyan kerül a Kabbala és a héber nyelv két szava a politika szektásodásához, ezen belül az orbáni önkényuralom világának értelmezéséhez. A törzs vagy a szekta nyelvhasználata az utóbbi évtizedekben saját öntudata szerint az emeth, azaz az igazság szavait használja, az a tény pedig, hogy az emeth a hatalom, tehát a legnagyobb szekta hatalmi legitimációjává válhatott, éppen azért lehetséges, mert a központi törzs kizárólagos módon használja a nyelvet, azaz saját hatalmi érdekei szerint; hol fenyegetés, hol reménykeltés, hol a Vezér (vélt) karizmája okán egyre szélesebb tömegeket nyer meg magának, ugyanis a szavai mögött meghúzódik a fenyegetés, az igazsággal szemben a „halál” horizontja, mely nem feltétlenül az ölést jelenti az ellenségre nézve, hanem a „nyerő élet” hatalmi igazságából való kitaszítottságot. Mindez egyrészt kicsi, zárt szektákba kényszeríti a nép maradékát, ám a nyelv uralása folytán ezen szekták csak dadogni tudnak, magyarán a hatalom nyelve az éppen-lét vagy a nemlét határára sodorja őket. Alapvető ebben a tribalista létben, hogy az érték, mely az „ideológiai politikai korszak” vezérkategóriája volt, az elvarázsolt ködbe helyezi a szavak jelentését, a mon­datokat pedig, a hatalom va­lódi természetét a spektakuláris

 

nyelvi kommunikációs cirkuszba burkolja. Ennek kétféle hatása van: a törzsön, a szektán belül a „jó élet”, a „biztonság”, a „védelem” kereteit jelenti ki, míg a kirekesztettek számára a „vereség”, a „bizonytalanság”, a „veszélyeztetettség” állapotát közvetíti. Az a bizonyos alef ezen kiszorultak számára valóban elveszett, vagy folyamatosan fennáll annak az érzete, hogy be vagyunk zárva a kizárásba. Nem vagyunk tagjai a nemzetnek, vagy magányban, vagy kicsiny, nyelv nélküli szektában vagyunk, és az időnkénti reményt az önkényuralom mindenféle szimbólum segedelmével részben fenntartja, részben megsemmisíti. Nagyon jól látható példái vannak ennek a folyamatnak az elmúlt másfél évtized hatalmi technikáiból, mely időszakot a „centrális erőtér” nevű hatalmas szekta valóságos középpontja, a Sámán és környezete vezényelte le. Itt is kétféle szférában mozgunk. Egyfelől Orbán olyan nyelvet képvisel, amely mintegy a szimbolikájában sugározza az összetartozást a „mieinknek” s a kizárást az „ellenségnek”. Ehhez ugye meg kellett „bolondítani” a nyelvet. Gondoljunk csak a NENYI, a NER nyelvére, gondoljunk a Nemzeti Trafik őrületére, az Alaptörvény asztalára és sok minden másra, tehát arra, hogy Orbán egyfelől nyelvileg elvarázsolta rajongóit, mintegy minden egyes hívő homlokára tette a kezét, ahogyan az már „szektáéknál” szokás. És a hívők egyre hívőbbek lettek, annál inkább, mert a másik oldalon, szintén a nyelvben, megjelent az ellenség. Mindegy is, éppen ki volt az, Junker, Soros, Brüsszel, Zelenszkij, Gyurcsány, ezek eseti kérdések. A lényeg: a centrális erőtér mint középponti, hatalmi törzs állandó harcban áll a nemzet, a magyarság ellenségeivel. A hatalmi téboly nyelve alkalmas volt arra, hogy a szavak mágiája kiemelje az időből a szekta híveit, akik szép lassan azt érezték, hogy Orbán szónoklataival, Békemenetével felemeli őket a történelem – fölé.

 

Az elvarázsolt nyelvet párhuzamosan kísérte az intézményrendszer részben elvarázsolt, részben keményen harcias kisajátítása. Nem kell végigmondani. Miközben szétverték az oktatás és a tudomány „liberálkommunista” rendszerét, felépítették mellé és helyére a saját intézményrendszerüket az MMA-tól a Közszolgálati Egyetemig. A harcias átalakításra jó példa a TEK. Ezenközben mindenhova a saját emberek, bebetonozott, a centrumtól függő csinovnyikok kerültek, a lényeg az volt, hogy a fékek és ellensúlyok oly módon szűnjenek meg, hogy azt nem a Holdról, de az űrből is látni lehessen. (Elég Orbán a magyar űrhajóshoz szóló kérdésére gondolnunk, hogy látja-é föntről a háborút.) Utolsóként említem, mert ez már a leszálló ág, a törzs varázstalanodásának is jele egyben: gondoljuk végig a Szuverenitásvédelmi Hivatal kafkai konstrukcióját. Hagyjuk most el, hogy ez az egész szuverenista–globalista, nemzeti–liberális stb. stb. ellentétbe csomagolt kategóriaorgia még a tribalista nyelv berendezkedésének és uralmának felfelé menő szakaszában született. Most az a lényeg, hogy létrehoztak egy kafkai hatóságot, amelynek jogköre, mint Kafka regényeiben a kastélynak és a pernek, semmi más, mint hogy valóság nélküli valóságos rettegést sugalljon, listákkal, levelekkel, vizsgálatokkal, fenyegetésekkel. Az egész Pszeu­do Hivatal annak a reményében született, hogy ugyan téglák hullanak ki a törzs erősnek vélt bástyája falából, de az eszköztár csak annyiban újul meg, hogy már nem tudja fenntartani azt a spektákulumot, hogy legyőzhetetlen, összes új eszköze, a digitális rohamosztagoktól a vég nélküli osztogatásig, már nem képes elkábítani a népet: ők, a centrális erőtér nevű szekta epicentruma fél, és félelmük, a valós idő, tehát a vég lehetősége átsugárzik az autokrácia egyre inkább üvegesedő falán.

 

*

 

„Mi nem akarunk a világpolgárság részei lenni, mi magyarok akarunk maradni. Mi nem akarunk multikulturális társadalmat, hanem magyar kultúrát akarunk. Mi nem akarunk bevándorlóország lenni, hanem magyar ország akarunk maradni” – Orbán Viktor, Tusnádfürdő, 2018.

 

Minden világos. Orbán a nyelvi or­gia tribunalista csúcskategóriáját, a nem­zet, sőt a magyar nemzet nyelvi ontológiáját varázsolja a centrum­ba. Ellenségünk a multikulturális ellenvilág, hiszen a centrális erőtér egyenlő a magyar nemzettel. Ennél többet nem kell mondani, hiszen a neo­tribalista önkényuralom központi kategóriája nem más, mint a nemzet, értve ezen a saját szektát. És az a tény, hogy Orbán 2018-ban, tehát a harmadik kétharmad után is itt tartott, a legfontosabb bizonyítéka annak, hogy legyőzhetetlenségét a nyelvi varázslat központi elemében, a magyarság szuverenitásának agresszív képviseletében látja, hiszen ezzel győztek egymás után háromszor.

 

Kénytelen vagyok idézni egy Orbán-hívő Face-kommentjét, mert látnunk kell, hogy a szekta tagjai miként fogadják el immár évtizedek óta karizmatikus Sámánként Orbánt: „Ha a szívós munkabírását tekintjük: Orbán 1 gigász. Ha a politikai kreativitását tekintjük: Orbán 1 géniusz. Ha mint nemzetösszetartót tekintjük: Orbán 1 Garibaldi. Ha karizmáját, látnoki képességét tekintjük: Orbán 1 guru. Ha a békéért való bölcs kiállását tekintjük: Orbán 1 Ghandi.” Néhány napos ez az idézet, de pontosan mutatja az autonómia és demokrácia, azaz a szabadság és az érték korszakának messze nem problémátlan világát felváltó tribalista önkényuralom világát. Orbánnak, csakúgy mint minden diktátornak, a maga sajátos útján kellett elérnie a feltétlen rajongás hívő szektáját. Mint látjuk, ez megtörtént.

 

Mint azt a Steiner-idézet jól mutatta, az emeth, az igazság magában hordja az alef elvesztésének, a végnek a jelentéslehetőségét. Míg a héberben ennek komoly etimológiája és érvénye van, addig a magyarban, szemben a két héber szóval, ahol a gyökerek azonosak, csak a véletlen játssza velünk morálfilozófiai játékát. Ugyanis a magyar „igazság” szavunk bizony magában hordja a „gazság” szavunkat, akkor is, ha az „i” mint a különbség jelzete nem a nyelvtörténet, nem a történelem, hanem a véletlen játékának tűnik.

 

A kegyelmi botrány óta tartó hanyatlás abszurd, ezért fontos példája vagy állomása Hatvanpuszta. Még csak nem is az uradalom maga, nem is az úrhatnámság, ahogyan egy műemléki védelem alatt álló hajdani épületegyüttest szétvertek és a család birtokává tettek, ahogyan azt Hadházy Ákos bemutatta. Hanem az, ahogyan Orbán Viktor képtelen kezelni ezt az abszurd helyzetet. Nem is arra gondolok, hogy megpróbálja gazdasági épületrendszernek eltekerni ezt a birodalmat, mert ez „csupán” abszurd, láttunk ilyet többet az elmúlt években, és nem csak Orbántól.

 

Hanem a zebrák. Itt omlott be nyelvileg, képileg, történelmileg, szimbolikusan Orbán tribalista önkényuralma. Ahogyan megpróbáltak viccet csinálni ebből a szegény állatból, ahogyan leigazolták Győzikét, ez már több volt, mint a teljesen reménytelen digitális hadsereg felállítása.

 

Kafka mondotta: „A nyelv nem közvetít, hanem elválaszt.”

 

 

 

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

Orbán: Nem félek elfogadni a választási vereséget

A felmérések azt mutatják, hogy Orbán - aki közel 20 évig, és az elmúlt 15 évben >

Montenegró, a sántító éllovas az EU felé vezető úton

Montenegro azt reméli, hogy jövőre befejezheti a felvételi tárgyalásokat és utána 3 éven belül felveszik az >

A Guardian véleménye Európának a szélsőjobboldal elleni tűzfaláról: egyre nagyobb javításra szorul

A Guardian szerkesztősége úgy gondolja, hogy sürgősen meg kell reparálni Európában a szélsőjobb ellen felhúzott tűzfalat, >

Tizenöt év után

Nem néztem, mert Rónai érdektelen, az összes műsora érdektelen, üres alibizás, szemfényvesztés, és az ATV is >

Orbán Viktor háborúellenes roadshow-ba kezd, miközben Magyarország a 2026-os választásokra készül

Magyarországon magasabb fokozatba kapcsol a kampány, Orbán háborúellenes roadshow-ba kezd, Ukrajnát állítja a Fidesz-hadjárat középpontjába, mivel >

„A BBC-ről azt mondhat Trump, amit csak akar. De Epstein? Az az egyetlen sebezhetősége.”

Nehéz helyzetben van a BBC, mert túl tisztességes ahhoz, hogy egyenlő feltételekkel tudjon megvívni Trumppal, utóbbi >

Ukrajna korábban a Nyugat védőbástyája volt, mostanra viszont már Putyin ugródeszkája

Így vélekedik Sylvie Kauffmann, a Le Monde volt főszerkesztő, aki azon tanakodik, vajon kész-e a háborúra >

Mit jelent Mamdani diadala?

Mamdani személye és az eddig nyilvánosságra hozott programjai jelentős kockázatokat is hordoznak a Demokrata Párt számára: >

A Guardian véleménye a Magyarországnak adott különleges Trump-bánásmódról: jöjjön a következő választás

Magyar Péter igyekszik elkerülni, hogy radikális változásokat ígérjen Ukrajna-politikában, inkább belföldi kérdésekre összpontosít, miközben azt hangsúlyozza, >

Vajon meg tudja-e menteni Trump Orbánt

Paul Lendvai azt latolgatjaa Der Standardban, vajon meg tudja-e menteni Trump Orbánt, aki a politikai túlélésért >

Jobb életre várva

Ma még nyomokban nyugati országnak mondhatjuk magunkat, de egy áprilisban győztes Orbán gondoskodna róla, hogy nyugatiságunkból >

Orbán arra számít, hogy Argentínához hasonlóan Trump őt is megmenti majd a választási kudarctól

Vagyis ez már a 2. alkalom lenne, hogy Washington kihúzza a csávából egyik jobboldali partnerét - >

1990-2009 © Napló. | Impresszum | Tartalomjegyzék | Médiaajánlat | Szerzői jogok | Kapcsolat |