Ma Amália, Bekény névnap van.
Fiók
Jelszó:
Legnépszerűbb
Vajdasági magyar-magyar szótár
Remélhetőleg segítségével jobban megértjük egymást. >
“Hálát adunk, hogy Erdély Romániához tartozik”
„Ordítani Kárpátia koncerteken és hullarészegen üvölteni, dögölj meg büdös zsidó.” Ille István ( Kanadai Magyar Hírlap): >
A rikkancs ismét jelenti (18.)
Megőrültem. Ezt már kezdem felfogni, de lehet, hogy csak hülyülök. Tizenöt éve nem engedem Sára lányomnak >
A rikkancs ismét jelenti (22.)
Simor Márton a becsületes neve. 1975-ben született. Szegedi szobrász és tanár. Mivel vallom, hogy az emberiség >
A rikkancs ismét jelenti (12.)
Zsozsó! Őt szinte mindenki így ismeri. Zentai lány, asszony, akinek vadregényes élete valahol mostanság tisztult le. >
A rikkancs ismét jelenti (20.)
Mondhatnám azt is, gyerekkori pajtások vagyunk, de ez nem igaz, hisz Robi egy tízessel fiatalabb, és >
A rikkancs ismét jelenti (21.)
Ifjúság Mikor Kolumbusz a zsivajgó partra lépetts követték társai, az ittas tengerészek,szagos szél támadt s lábához hullt >
A rikkancs ismét jelenti (1.)
Valamelyik nap a múlt héten megcsörren a telefonom, és Árpád közli velem, hogy 19-év után újra >
Újra itt a Napló! - hozzászólások
A Napló újraindulása alkalmából megjelent cikkhez több hozzászólás érkezett. Meggyőződésünk, hogy egyes vélemények tájékozatlanságnól fakadnak. Megpróbáltuk közölni >
A rikkancs ismét jelenti (13.)
Magamnak ezeket a kérdéseket írtam fel. Olyan emlékeztetőnek, miután vasárnap délután rám csörgött: >
Madárdal
Jó magyarnak lenni. Tudom ezt már rég óta, de most szombaton valahogy különösen jó volt, sok >
A rikkancs ismét jelenti (8.)
Ma egy könyvről szeretnék szólni. Ez a gondolat már vagy fél éve érik bennem, de most, >
Napi ajánló
A (nem) kihirdetett gyász napjai
Mindezt annak mély tudatában tette, hogy valójában bűnözőről van szó, ám az epikus formula szerint a bűnözőből „a nép védelmezője” lett, akinek a nép „hűséggel és szeretettel tartozik”. Ezt az álláspontot nemcsak nehéz, hanem lehetetlen megérteni – ahogyan azt sem, ami a topčideri temetőben történt: az éneklést és a tapsot, azt a félelmetes radikális–progresszív Totentanzot, amely nem csupán Mladić bűneinek megítélését fordította a feje tetejére, hanem az élet és halál, az igazság és hazugság fogalmát is. És nem ez volt az első alkalom Szerbia történetében. Mintha ez az ország soha nem lépett volna ki a guszlázó éneklés és gondolkodás állapotából. Saša Ilić (Peščanik):
Ratko Mladić háborús bűnös augusztus 27-i hágai halálától egészen szeptember 7-i belgrádi állami temetéséig a távozó elnök, Aleksandar Vučić a Szerb Köztársaság foglyul ejtett intézményeivel összefogva ismét sikeresen megalázta a srebrenicai népirtás áldozatait, és újabb politikai feszültségeket gerjesztett a térségben, mindenekelőtt Bosznia-Hercegovinával való kapcsolatában. Ebben segítségére volt számos állami tisztségviselő, a politikusok második és harmadik vonala, a kulturális és értelmiségi elit egy része, a média, valamint mindazok, akik támogatták, hogy az elítélt háborús bűnös, Ratko Mladić állami temetési tiszteletadásban részesüljön.
Halálának napjától a topčideri temetőben tartott temetéséig Szerbia politikai vezetése – az elnöktől egészen a helyi hatalom önkormányzati képviselőiig – versenyt futott egymással a szimbolikus gesztusokban, hogy minél „ünnepélyesebben és méltóságteljesebben” búcsúztassák azt az embert, aki 1995 júliusában a srebrenicai térségben több mint nyolcezer bosnyák férfi és fiú tömeges kivégzését irányította.
Ratko Mladić életrajzával és háborús bűneivel kapcsolatban régóta nincsenek titkok, és az ország többsége pontosan tudja, ki volt ő, és mit követett el a boszniai háború idején. Akik nem emlékeznek, vagy később születtek, azoknak bőven volt idejük tájékozódni erről az időszakról. Csakhogy sem az iskolában, sem a közelmúlt történetírásának azokból a munkáiból, amelyek a történeti intézetekben, az újkori történelemmel foglalkozó tanszékeken vagy más, a Szerb Köztársaság védnöksége alatt működő intézményekben, levéltárakban és tudományos központokban születtek.
Vagyis hivatalos forrásként a hágai törvényszék, illetve a Humanitárius Jogi Alapítvány anyagai álltak rendelkezésükre, továbbá mindaz a dokumentáció, amely a szerbiai civil szektor évtizedes munkájának eredményeként jött létre – annak a civil szektornak a munkája, amely maga is keresztülment a dehumanizálás és démonizálás különböző szakaszain.
Még azt a kísérletet is már csírájában megakadályozták, hogy a Szerb Nemzeti Könyvtár keretében létrejöjjön a „Háborúk 1991–1999” központ, ahol a tudományos közösség hozzáférhetett volna az elmúlt háborúkra vonatkozó valamennyi rendelkezésre álló dokumentumhoz. Már magát az ötletet is hazaárulásnak minősítették (2012), világossá téve ezzel, hogy Szerbiában korlátozott hozzáférés van érvényben a kilencvenes évek háborúinak emlékezetéhez.
Ha azonban megnézzük a topčideri tömeges danse macabre-t, valamint a rendszerbarát média összehangolt működését a (nem) kihirdetett gyász napjai alatt, arra a következtetésre juthatunk, hogy a háborús múlthoz való ellenőrzött hozzáférés rendszere meghozta gyümölcsét. Ha ugyanis másképp lenne, akkor a közvéleményt elárasztották volna a legkülönfélébb szakmai csoportok, társadalmi közösségek, pártok, mozgalmak és egyének tiltakozó megszólalásai a népirtás morbid ünneplésének rituáléi ellen – annak a népirtásnak az ünneplése ellen, amelyet Ratko Mladić „a szerb nép nevében” szervezett meg és hajtott végre.
Most pedig ez a nép válaszolt a hívásra, többségében a Republika Srpskából, amelyet Dobrica Ćosić egykor „a legdrágább szerb győzelemnek” nevezett.
Ćosić a bosznia-hercegovinai háborúról kialakított saját változatát, a népirtás tagadását, és ebből következően Ratko Mladićnak, a Republika Srpska hadserege főparancsnokának szerepéről vallott nézeteit Boszniai háború című testamentumkötetében fejtette ki, amelyet 2012-ben a Službeni glasnik adott ki, akkor még a Demokrata Párt ellenőrzése alatt. Egyúttal ez volt a SANU-memorandum utolsó fejezete is, amelynek kidolgozását Ćosić az 1980-as évek közepén koordinálta.
Az elmúlt napokban Aleksandar Vučić a gyakorlatban is megvalósította Ćosić testamentumban rögzített akaratát: a bűnözőt, Mladićot – mint az „egyetlen szerb háborús győzelem” végrehajtóját – a legmagasabb állami tiszteletadással búcsúztatták.
Ráadásul biztosította a Szerb Pravoszláv Egyház részvételét is, amelynek pátriárkája, Porfirije – az egykori rocker és a háborúellenes költészet rajongója – olyan szörnyű szavakat mondott a gyászszertartáson, amelyek emlékezetesek maradnak. Szavait parafrazálva: „a szerb nép legnagyobb része” számára – de valójában mint erkölcsi mélypont.
Úgy vélem, Dobrica Ćosić elégedett lenne műveinek ezzel a végkifejletével és messzire ható eredményével, ezekkel az intellektusellenes firkálmányokkal. Valójában úgy működnek, mint a Szerb Köztársaság alkotmányának nem hivatalos módosítása, amely szabályozza az állam hivatalos viszonyát a boszniai háborúhoz, valamint annak valamennyi politikai, közigazgatási, jogi, oktatási és kulturális következményéhez.
Ebből az átok sújtotta zónából való bármilyen kilépés súlyosan megbüntetheti az egyént. És fordítva: az ebben a zónában való maradás komoly előnyöket biztosíthat, amelyeket ma Szerbia politikai elitje, valamint a történészi és irodalmi szakma egy része élvez.
Aleksandar Vučić radikális–progresszív rezsimjének esetleges bukása – amely a srebrenicai népirtás örökségének ápolásának garanciája – nem fogja megszüntetni az igazság felfüggesztését a múltról.
Aki figyelemmel kísérte az elmúlt napok médiáját, meggyőződhetett róla, hogy a közélet szereplőinek, íróknak és történészeknek nem kis része részt vett mind a halál utáni állami tiszteletadásban, mind pedig a Mladić-kultusz megszilárdításában.
Egyikük Aleksandar Raković történész, a Szerbiai Újkori Történeti Intézet igazgatótanácsának tagja, aki annak idején a jugoszláviai rocktörténetből doktorált, mára azonban a történetírás legbuzgóbb nemzeti aktivistájaként lép fel.
Ő jelentette ki, hogy „Mladićra még fényes fejezetek várnak tankönyveinkben”.
Ez elsősorban a régóta beharangozott nemzeti történelemtankönyvek megalkotására vonatkozik. Ezeknek – a nemzeti olvasókönyvekben megjelenő, ellenőrzött múltábrázolás mellett – az lenne a feladatuk, hogy „elmagyarázzák a fiataloknak Mladić jelentőségét a szerb nép számára”.
Ha figyelembe vesszük Raković álláspontját, miszerint „a szerb történelem eseményeit affirmatív módon kell értelmezni”, akkor érthetővé válik az is, hogyan viszonyul a topčideri temetőben elítélt háborús bűnösnek járó állami temetéshez és katonai tiszteletadáshoz.
Ratko Mladić háborús bűnöshöz több mint affirmatívan viszonyultak az RTS Oko című műsorának vendégei is: Bojan Dimitrijević történész, a Kortárs Történeti Intézet igazgatóhelyettese, Ljiljana Smajlović újságíró és a neves író, Vule Žurić.
Mindhárman őszintén lenyűgözve beszéltek Mladić nagyságáról. Dimitrijević számára kis híján a hágai börtönből lett lektora, Ljiljana Smajlović számára a szerb történelem fényes alakja, Žurić számára pedig valamiféle „népi hős”, akivé a nép egy része „spontán módon” változtatta.
Mindezt annak mély tudatában tette, hogy valójában bűnözőről van szó, ám az epikus formula szerint a bűnözőből „a nép védelmezője” lett, akinek a nép „hűséggel és szeretettel tartozik”.
Ezt az álláspontot nemcsak nehéz, hanem lehetetlen megérteni – ahogyan azt sem, ami a topčideri temetőben történt: az éneklést és a tapsot, azt a félelmetes radikális–progresszív Totentanzot, amely nem csupán Mladić bűneinek megítélését fordította a feje tetejére, hanem az élet és halál, az igazság és hazugság fogalmát is.
És nem ez volt az első alkalom Szerbia történetében.
Mintha ez az ország soha nem lépett volna ki a guszlázó éneklés és gondolkodás állapotából.
Következő cikk: Útmutató a választóknak a választások túléléséhez/megnyeréséhez
Kommentek
Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.
Komment írásához be kell jelentkeznie.
Legfrissebb
A magyar nemzetiségű polgárok egy része nem a VMSZ-re, hanem a Diáklistára fog szavazni
Az lesz a nagy kérdés, hogy a VMSZ úgy dönt-e, hogy Vučićtyal együtt süllyed el, vagy >
Legyen merszünk
Október 25-éig tehát két lehetőségünk van. Az egyik: filmeket, sorozatokat nézünk, könyveket olvasunk, megöleljük és megcsókoljuk >
Elindult a Sólyom a Belgrád–Budapest útvonalon, de utasok nincsenek
Vitézy szerint biztos, hogy a rendszert nem lehet üzembe helyezni, és a beruházást sem lehet teljes >
Szerbiai választások és az amerikai nézőpont: Az Atlanti-óceán felől fúj a szél?
Bárkivel beszél is az ember Washingtonban, egyértelmű, hogy Oroszország és Kína a két legnagyobb „mumusa” az >
Két október, két különböző csata: Felvirrad-e október 26.?
Arra a felvetésre, hogy sokak szerint október 6-a annak idején nem virradt fel igazán, és vajon >
Az SNS belső kampánya
Sokan közülük nem járnak be dolgozni, sőt azt sem tudják pontosan, hol vannak alkalmazásban: mindössze egy >
Hol van a fókusz?
Ezek a választások nem programok párbeszédéről szólnak, és a tét még csak nem is a politikai >
Nehéz függetlennek lenni Vučićtyal szemben. Nehezebb, mint Koszovóval szemben
Ők talán tudják, hogy ez nincs így. Talán van tervük arra, hogyan védjék meg a koszovói >
OLVASÁS MAGUNKBA ÉS MAGUNKNAK: Az a rettenetes és idegen part
Ragyogó stílusban, amely kompromisszumot nem ismerve kérdez rá mind a személyes helyzetre, mind a hovatartozás sokkal >
Vučić utolsó napja a hatalomban
Ha az összecsapások az a választás utáni forgatókönyv, amelyet a volt elnök elképzelt, tudnia kellene, hogy >
Ne dőljünk be a hamis optimizmusnak
Nem szabad naivnak lenni és egyszerűen csak reménykedni. Kapcsolatba kell lépni azokkal az emberekkel, akik szükség >
Miért döntött úgy Vučić éppen most, hogy „átlagember” lesz?
Vučić lemondásának fontos célja lehet az is, hogy csökkentse a részvételt nemcsak a parlamenti, hanem a >