Ma Amália, Bekény névnap van.
Fiók
Jelszó:
Legnépszerűbb
Vajdasági magyar-magyar szótár
Remélhetőleg segítségével jobban megértjük egymást. >
“Hálát adunk, hogy Erdély Romániához tartozik”
„Ordítani Kárpátia koncerteken és hullarészegen üvölteni, dögölj meg büdös zsidó.” Ille István ( Kanadai Magyar Hírlap): >
A rikkancs ismét jelenti (18.)
Megőrültem. Ezt már kezdem felfogni, de lehet, hogy csak hülyülök. Tizenöt éve nem engedem Sára lányomnak >
A rikkancs ismét jelenti (22.)
Simor Márton a becsületes neve. 1975-ben született. Szegedi szobrász és tanár. Mivel vallom, hogy az emberiség >
A rikkancs ismét jelenti (12.)
Zsozsó! Őt szinte mindenki így ismeri. Zentai lány, asszony, akinek vadregényes élete valahol mostanság tisztult le. >
A rikkancs ismét jelenti (20.)
Mondhatnám azt is, gyerekkori pajtások vagyunk, de ez nem igaz, hisz Robi egy tízessel fiatalabb, és >
A rikkancs ismét jelenti (21.)
Ifjúság Mikor Kolumbusz a zsivajgó partra lépetts követték társai, az ittas tengerészek,szagos szél támadt s lábához hullt >
A rikkancs ismét jelenti (1.)
Valamelyik nap a múlt héten megcsörren a telefonom, és Árpád közli velem, hogy 19-év után újra >
Újra itt a Napló! - hozzászólások
A Napló újraindulása alkalmából megjelent cikkhez több hozzászólás érkezett. Meggyőződésünk, hogy egyes vélemények tájékozatlanságnól fakadnak. Megpróbáltuk közölni >
A rikkancs ismét jelenti (13.)
Magamnak ezeket a kérdéseket írtam fel. Olyan emlékeztetőnek, miután vasárnap délután rám csörgött: >
Madárdal
Jó magyarnak lenni. Tudom ezt már rég óta, de most szombaton valahogy különösen jó volt, sok >
A rikkancs ismét jelenti (8.)
Ma egy könyvről szeretnék szólni. Ez a gondolat már vagy fél éve érik bennem, de most, >
Napi ajánló
Szeptember 11. – a kivételes állapot, amely nem ért véget
Egy demokratikus állam nem attól különbözik a diktatúrától, hogy soha nem kerül veszélybe, és nem is attól, hogy soha nem követ el hibát. Attól különbözik, hogy vannak dolgok, amelyeket még veszély idején sem tesz meg. A kínzásnak éppen ilyen tilalomnak kellett volna lennie. Ha azonban egyszer elfogadjuk, hogy vannak emberek, akik nem érdemlik meg az emberi bánásmódot, akkor a határ hamarosan arrébb kerül. Először a terroristára alkalmazzuk. Aztán a terroristagyanús személyre. Aztán a bevándorlóra. Aztán arra, akit veszélyesnek nyilvánítunk. A végén már csak az marad kérdésként: ki dönti el, ki nem számít teljes értékű embernek? Joseph Margulies (Boston Review):
Egy történelmi fordulat következményeit nemcsak abból lehet megérteni, amit közvetlenül létrehozott. Talán fontosabb az, ami utána természetessé vált. Amit korábban elképzelhetetlennek tartottunk, amit egy demokratikus állam határátlépésének tekintettünk, egy idő után egyszerűen a mindennapi politika részévé lesz.
Szeptember 11. legmélyebb öröksége talán éppen ez.
Nem pusztán két háborút indított el. Nem pusztán létrehozta a terrorizmus elleni háború intézményrendszerét. Megváltoztatta azt is, ahogyan a háborúról, a biztonságról, a magánéletről, a határokról és végső soron az emberi méltóságról gondolkodunk.
Négy dolog történt.
A háború fogalma kitágult. A megfigyelőállam megszületett. A határbiztonság a nemzeti túlélés kérdésévé vált. És az állam által alkalmazott kegyetlenség lassan elfogadhatóvá lett.
A háború, amelynek nincs vége
Szeptember 11. előtt a nemzetközi terrorizmus elsősorban bűncselekménynek számított. Terroristákat kellett elfogni, bíróság elé állítani és elítélni. A támadás után azonban egyetlen szó változtatta meg az egész gondolkodást: háború.
George W. Bush már másnap kijelentette, hogy nem egyszerű terrorcselekmény, hanem háborús cselekmény történt. Ezzel megszületett az új korszak alapképlete: Amerika nem bűnözőkkel, hanem ellenséggel áll szemben.
Csakhogy ez az ellenség nem állam volt. Nem volt meghatározható területe, hadserege vagy fővárosa. Nem lehetett vele békeszerződést kötni. A terroristák elvileg bárhol felbukkanhattak, ezért a háború is bárhol folytathatóvá vált.
A terrorizmus elleni háború így különös háború lett: globális, állandó és határok nélküli.
Afganisztán és Irak után sem lehetett kimondani, hogy véget ért. A 2001-ben elfogadott katonai felhatalmazás máig megmaradt, és az Egyesült Államok azóta is folytat terrorellenes műveleteket olyan országokban, amelyekkel hivatalosan nem áll háborúban.
A Brown Egyetem kutatói szerint 2020-ig a terrorizmus elleni háború több mint 8 billió dollárba és több mint 929 ezer ember életébe került. A háború azonban nem ért véget.
Ez nem mellékhatás. Ez maga a rendszer.
Ha a terrorizmus nem egyszeri katonai ellenfél, hanem állandó, mindenütt felbukkanó fenyegetés, akkor a háborúnak nincs természetes vége. Mindig lehet új ellenséget találni, új veszélyt azonosítani, új műveletet indítani.
A rendkívüli állapot pedig lassan megszűnik rendkívülinek lenni.
A megfigyelés normalitása
A szeptember 11. utáni háború legfontosabb fegyvere nem feltétlenül a rakéta vagy a drón lett. Hanem az adat.
Az új ellenség láthatatlan volt, ezért az államnak mindent látnia kellett.
Az NSA tömeges adatgyűjtésbe kezdett. Telefonhívások metaadatai, elektronikus üzenetek, internetes keresések, fényképek, videók és más kommunikációk kerültek a megfigyelő rendszer látóterébe.
Edward Snowden 2013-as leleplezései megmutatták, milyen messzire jutott ez a folyamat. Az amerikai állam nem egyszerűen konkrét gyanúsítottakat figyelt meg. Olyan rendszert épített ki, amelynek logikája szerint előbb mindenkit meg lehet figyelni, aztán majd eldöntik, ki érdekes.
A demokratikus jogállam egyik régi alapelve az volt, hogy az államnak indokolnia kell, miért figyel meg valakit.
A szeptember 11. utáni világban egyre inkább az lett az alapfeltevés, hogy miért ne figyelné meg?
Eközben a magánvállalatok is kiépítették saját megfigyelési rendszereiket. A Google, a Facebook és más technológiai óriások milliárdnyi ember viselkedését követik nyomon. Az állam a biztonságra, a vállalatok a profitra hivatkoznak. A végeredmény azonban hasonló: egyre kevesebb olyan terület marad, amely valóban magánügy.
A magánélethez való jogból lassan az anonimitás reménye lett.
Nem azt kérdezzük: „Miért figyelnek engem?”
Hanem azt: „Miért figyelnének éppen engem?”
Ez sokkal veszélyesebb kérdés.
Mert azt jelenti, hogy már nem magát a megfigyelést tartjuk rendellenesnek. Csak azt reméljük, hogy bennünket nem érint.
A határ, mint félelem
Szeptember 11. előtt még komoly politikai és intellektuális vita zajlott a határok nélküli világról. A globalizáció hívei azt jósolták, hogy az emberek, a tőke és az áruk szabad mozgása egyre inkább jelentéktelenné teszi a nemzeti határokat.
Szeptember 11. után ez a gondolat egyik napról a másikra gyanússá vált.
A határ többé nem egyszerű közigazgatási vagy gazdasági intézmény volt. A nemzetbiztonság frontvonala lett.
A bevándorlás és a terrorizmus összekapcsolása politikai alaptétellé vált. A határőrök és a határvédelem költségvetése folyamatosan nőtt, a technikai ellenőrzés és a militarizáció pedig soha nem látott méreteket öltött.
Mégsem lett a határ biztonságosabb abban az értelemben, amelyet a politika ígért. Mert a tökéletesen ellenőrzött határ nem létezik.
Ez azonban éppen kapóra jön a politikának.
Ha a veszélyt soha nem lehet véglegesen felszámolni, akkor a biztonsági intézkedéseknek sincs felső határuk. Mindig lehet még egy falat építeni, még egy kamerát felszerelni, még egy embert ellenőrizni, még egy jogot korlátozni.
A fenyegetés közben változhat.
Előbb muszlim terroristák, aztán mexikói bevándorlók, később újabb és újabb csoportok kerülnek a célkeresztbe.
A logika azonban változatlan: a határ akkor is elégtelen, ha már soha nem volt ennyire megerősítve.
A kegyetlenség határa
A szeptember 11. utáni korszak legmélyebb erkölcsi változása mégis a kínzás elfogadása volt.
2001 őszén az amerikai közvélemény még idegenkedett tőle. Néhány hónappal később azonban a CIA titkos börtöneiben már rendszeresen alkalmazták.
Abu Zubaydah története ennek a korszaknak a szimbóluma.
A CIA azt hitte, hogy az al-Kaida fontos tagja, és kulcsfontosságú információkat tud a terrorista szervezetről. Titkos börtönbe szállították, majd „fokozott kihallgatási technikáknak” vetették alá.
A kifejezés ártatlanul hangzik.
A gyakorlat kevésbé.
Vízbe fojtották, falhoz csapták, megverték, szűk ládákba zárták, és addig kínozták, amíg pszichikailag össze nem tört.
Később kiderült, hogy nem volt az al-Kaida tagja, és nincs bizonyíték arra, hogy köze lett volna szeptember 11-éhez.
Soha nem emeltek vádat ellene.
A probléma azonban nem csupán az, hogy az állam tévedett.
Hanem az, hogy amikor tévedett, kínzott.
És mindezt a legmagasabb állami szinteken engedélyezték.
Itt húzódik szeptember 11. valódi erkölcsi határátlépése.
Egy demokratikus állam nem attól különbözik a diktatúrától, hogy soha nem kerül veszélybe, és nem is attól, hogy soha nem követ el hibát. Attól különbözik, hogy vannak dolgok, amelyeket még veszély idején sem tesz meg.
A kínzásnak éppen ilyen tilalomnak kellett volna lennie.
Ha azonban egyszer elfogadjuk, hogy vannak emberek, akik nem érdemlik meg az emberi bánásmódot, akkor a határ hamarosan arrébb kerül.
Először a terroristára alkalmazzuk.
Aztán a terroristagyanús személyre.
Aztán a bevándorlóra.
Aztán arra, akit veszélyesnek nyilvánítunk.
A végén már csak az marad kérdésként: ki dönti el, ki nem számít teljes értékű embernek?
A szeptember 11. utáni világ
Szeptember 11. örökségét ezért nem pusztán az afganisztáni és iraki háborúkban, a titkos börtönökben vagy az NSA adatbázisaiban kell keresnünk.
A legfontosabb örökség a normalizálódás.
Normalizáltuk, hogy a háborúnak nincs feltétlenül vége.
Normalizáltuk, hogy az állam mindenkit megfigyelhet, ha elég nagy veszélyre hivatkozik.
Normalizáltuk, hogy a határok militarizálása soha nem lehet elégséges.
És normalizáltuk azt a gondolatot, hogy a biztonság érdekében bizonyos emberekkel szemben kivételes kegyetlenség is megengedhető.
Talán ez szeptember 11. legnagyobb győzelme.
Nem az, hogy terroristák leromboltak két tornyot.
Hanem az, hogy a támadás után mi magunk is lebontottunk néhány olyan korlátot, amelyet korábban a civilizált állam és a barbarizmus között húztunk.
A történelem majd eldönti, mi marad ebből.
De egy dolog már most látható: a szeptember 11. utáni világban nem a kivételes állapot lett rövidebb.
A kivételes állapot lett a normalitás.
Következő cikk: A vajdasági magyar politika ma leginkább egy partra vetett, vergődő hal képét mutatja
Kommentek
Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.
Komment írásához be kell jelentkeznie.
Legfrissebb
A magyar nemzetiségű polgárok egy része nem a VMSZ-re, hanem a Diáklistára fog szavazni
Az lesz a nagy kérdés, hogy a VMSZ úgy dönt-e, hogy Vučićtyal együtt süllyed el, vagy >
Legyen merszünk
Október 25-éig tehát két lehetőségünk van. Az egyik: filmeket, sorozatokat nézünk, könyveket olvasunk, megöleljük és megcsókoljuk >
Elindult a Sólyom a Belgrád–Budapest útvonalon, de utasok nincsenek
Vitézy szerint biztos, hogy a rendszert nem lehet üzembe helyezni, és a beruházást sem lehet teljes >
Szerbiai választások és az amerikai nézőpont: Az Atlanti-óceán felől fúj a szél?
Bárkivel beszél is az ember Washingtonban, egyértelmű, hogy Oroszország és Kína a két legnagyobb „mumusa” az >
Két október, két különböző csata: Felvirrad-e október 26.?
Arra a felvetésre, hogy sokak szerint október 6-a annak idején nem virradt fel igazán, és vajon >
Az SNS belső kampánya
Sokan közülük nem járnak be dolgozni, sőt azt sem tudják pontosan, hol vannak alkalmazásban: mindössze egy >
Hol van a fókusz?
Ezek a választások nem programok párbeszédéről szólnak, és a tét még csak nem is a politikai >
Nehéz függetlennek lenni Vučićtyal szemben. Nehezebb, mint Koszovóval szemben
Ők talán tudják, hogy ez nincs így. Talán van tervük arra, hogyan védjék meg a koszovói >
OLVASÁS MAGUNKBA ÉS MAGUNKNAK: Az a rettenetes és idegen part
Ragyogó stílusban, amely kompromisszumot nem ismerve kérdez rá mind a személyes helyzetre, mind a hovatartozás sokkal >
Vučić utolsó napja a hatalomban
Ha az összecsapások az a választás utáni forgatókönyv, amelyet a volt elnök elképzelt, tudnia kellene, hogy >
Ne dőljünk be a hamis optimizmusnak
Nem szabad naivnak lenni és egyszerűen csak reménykedni. Kapcsolatba kell lépni azokkal az emberekkel, akik szükség >
Miért döntött úgy Vučić éppen most, hogy „átlagember” lesz?
Vučić lemondásának fontos célja lehet az is, hogy csökkentse a részvételt nemcsak a parlamenti, hanem a >