Ma Amália, Bekény névnap van.
Fiók
Jelszó:
Legnépszerűbb
Vajdasági magyar-magyar szótár
Remélhetőleg segítségével jobban megértjük egymást. >
“Hálát adunk, hogy Erdély Romániához tartozik”
„Ordítani Kárpátia koncerteken és hullarészegen üvölteni, dögölj meg büdös zsidó.” Ille István ( Kanadai Magyar Hírlap): >
A rikkancs ismét jelenti (18.)
Megőrültem. Ezt már kezdem felfogni, de lehet, hogy csak hülyülök. Tizenöt éve nem engedem Sára lányomnak >
A rikkancs ismét jelenti (22.)
Simor Márton a becsületes neve. 1975-ben született. Szegedi szobrász és tanár. Mivel vallom, hogy az emberiség >
A rikkancs ismét jelenti (12.)
Zsozsó! Őt szinte mindenki így ismeri. Zentai lány, asszony, akinek vadregényes élete valahol mostanság tisztult le. >
A rikkancs ismét jelenti (20.)
Mondhatnám azt is, gyerekkori pajtások vagyunk, de ez nem igaz, hisz Robi egy tízessel fiatalabb, és >
A rikkancs ismét jelenti (21.)
Ifjúság Mikor Kolumbusz a zsivajgó partra lépetts követték társai, az ittas tengerészek,szagos szél támadt s lábához hullt >
A rikkancs ismét jelenti (1.)
Valamelyik nap a múlt héten megcsörren a telefonom, és Árpád közli velem, hogy 19-év után újra >
Újra itt a Napló! - hozzászólások
A Napló újraindulása alkalmából megjelent cikkhez több hozzászólás érkezett. Meggyőződésünk, hogy egyes vélemények tájékozatlanságnól fakadnak. Megpróbáltuk közölni >
A rikkancs ismét jelenti (13.)
Magamnak ezeket a kérdéseket írtam fel. Olyan emlékeztetőnek, miután vasárnap délután rám csörgött: >
Madárdal
Jó magyarnak lenni. Tudom ezt már rég óta, de most szombaton valahogy különösen jó volt, sok >
A rikkancs ismét jelenti (8.)
Ma egy könyvről szeretnék szólni. Ez a gondolat már vagy fél éve érik bennem, de most, >
Napi ajánló
OLVASÁS MAGUNKBA ÉS MAGUNKNAK: Az a rettenetes és idegen part
Ragyogó stílusban, amely kompromisszumot nem ismerve kérdez rá mind a személyes helyzetre, mind a hovatartozás sokkal tágabb horizontjára, Végel László ezzel a könyvével is azt mutatja meg nekünk, hogy talán hajléktalannak, otthontalannak maradni az egyetlen valódi választás.
„Négyszemközt Máraival” –Végel László, fordította Draginja Ramadanski, Akademska knjiga, 2026. Đorđe Krajišnik (Oslobodjenje):
Végel László irodalmának fő vonulatai mindig ahhoz a kérdéshez kötődnek, hogy hol helyezkedik el az egyén a történelem káoszában, hogyan formálja őt a történelem, miként áll ellen neki, és hogyan próbál kitérni előle; ahhoz az állandó összefonódáshoz, amely sorsokat határoz meg, kimozdít bennünket a helyünkről, és arra késztet, hogy újra meg újra keressük önmagunkat, hiszen folyton késésben vagyunk, és képtelenek vagyunk eligazodni.
Az identitás, a valahová tartozás és a valahová nem tartozás kérdése, valamint mindazok a szerencsétlenségek, amelyek ebből az ellentétből fakadnak – s amelyek különösen jellemzőek erre a térségre –, Végel könyveiben, legyenek azok regények, esszék, drámák vagy naplójegyzetek, folyamatos válaszkeresésként jelennek meg. Vagy inkább annak a lehetőségét keresi, hogyan lehet kívül maradni az én meghatározásának ezen a szűk körén.
Az ambivalens pozíció
Sok tekintetben otthontalannak lenni, de olyasvalakinek, aki önként kirekesztette magát a kollektívából, és nem hajlandó elfogadni a világ egydimenziós szemléletének beszűkített optikáját. Már önmagában Végel helyzete – mint íróé és értelmiségié, aki évtizedek óta magyarul ír, miközben olyan kultúrában él és dolgozik, amelyben ez nem hivatalos nyelv – valamennyi könyvében lehetőséget teremt arra, hogy sokkal tágabb horizontból értsük meg a történelmi töréseket és az egymásnak feszülő erőket, amelyek ebből a helyzetből fakadnak.
Természetesen nem pusztán arról van szó, hogy Végel Vajdaságban született, és mindazt, ami íróként lett, Újvidéken élve és dolgozva érte el. Sokkal inkább arról, hogy a kisebbségi szemlélő pozícióját úgy éli meg, mint aki tudatában van saját ambivalens helyzetének.
Így Végel intellektuális perspektívájában a másság, az idegenség többszörösen is jelen van. Nem tartozik sem a magyar, sem az egykori jugoszláv, illetve mai szerb kultúrához, de ahhoz a vágyott európai kultúrához sem, amely ezt a többkultúrájú, peremhelyzetű létezést valami gyanús, beilleszthetetlen jelenségként érzékeli. Végel megrendítően írt erről az Európához és annak perifériáihoz fűződő viszonyról „Priče iz donjih predela” (Bűnhődés. Berlin-szövegek) című könyvében, bemutatva annak az állapotnak minden melankóliáját, amelyben az ember mindig két világ között van, és sehol sem tartozik igazán.
Mindezeket a rétegeket és összetett identitásszerkezeteket, egymásra rakódásukat, valamint azokat a viszonyokat, amelyek rétegzett kódolást igényelnek, Végel „Négyszemközt Máraival” című könyvében is magával hozza.
A kötet az író 1992 és 2014 között született naplójegyzeteiből áll, amelyek közvetlenül vagy közvetve párbeszédet folytatnak Márai Sándorral. Márai – akárcsak Végel – többszörös idegenné vált. Végel ezért Máraira való állandó hivatkozásokon keresztül vezet el bennünket azoknak a kapcsolódási pontoknak a felismeréséhez, amelyek valamilyen módon megfelelnek annak a pillanatnak, amelyből Végel íróként megszólal.
Ám mindezt nem lehet csupán így értelmezni. Saját helyzetéből kiindulva Végel Máraira mint abszolút beszélgetőtársra tekint, akinek írásai egy olyan kimozdítottságról tanúskodnak, amely teret nyit a teljes magánynak, ugyanakkor lehetővé teszi azt is, hogy az ember saját létezéséről sokkal összetettebb módon beszéljen, mint pusztán a kisebbségi lét pozíciójára redukálva.
Mert az ilyen író – identitásának bármilyen keverékéből is induljon ki – mindig magányos ember, vagyis az író egyetlen valódi pozíciója éppen ez: olyan valaki, aki sehová sem tartozhat igazán, és akihez senkihez sem tud teljesen csatlakozni.
Innen ered Végel László sajátos nézőpontja is, amelyből a világok közötti határhelyzethez kapcsolódó témák egész soráról beszél. Ez a sajátos közép-kelet-európai nézőpont rendkívül összetett viszonyt határoz meg mind az anyaországi magyar kultúrához és annak ellentmondásaihoz, mind pedig a szerb kultúrához és társadalomhoz, amelyben él.
Éppen ez a kettéosztottság teszi lehetővé, hogy mindkét komplexumot sajátos módon lássa. Ami Végel irodalmát valóban európaivá teszi, az a centrum és a periféria viszonyának tudata: a különbözőségek rendkívül bonyolult szövevénye, amelynek révén megpróbálja tudatosítani saját helyzetét mint alapvetően különálló, otthontalan emberét.
Ezeknek a feljegyzéseknek éppen ez a súlypontja. Ami Márai számára amerikai emigrációjában Kassa volt, az Végel számára Újvidék. A dolgot tovább bonyolítja, hogy Végel soha nem hagyta el Újvidéket: vagyis nem a tényleges emigráció pozíciójából beszél, hanem annak belső változatából.
Nem kisebbséginek lenni statisztikai kategóriaként, hanem kisebbséginek lenni értelmiségiként, aki Európa mikrokozmoszainak találkozási pontján autonóm pozíciót keres, és minden „otthon” kategóriáját gyanakvással szemléli.
„Mindegy, hogy az ember matematikus, szkeptikus vagy hívő keresztény – írta Pascal –, bizonyítva, hogy csak annak a hitnek van értéke, amely a gondosan ápolt kétely édes nyelvén megbotlik. Olyan hazát keresek, amelynek létezésében nap mint nap kételkedhetek. Inkább annak hiányát szeretni, mint magát a hazát” – írja Végel.
Ezzel kétségbevonhatatlanul kijelölve egész életművének lényegi meghatározását. Végel valamennyi hőse, akárcsak esszéisztikus írásainak minden egyes szövege, abból a pontból fakad, ahol a történelem törései elkerülhetetlenül bevésődnek az egyénbe. Az író megmutatja nekünk, hogyan váltják egymást az ideológiai apparátusok, miközben az emberi, ami megmarad, a szerencsétlenségek szakadatlan láncolatát hozza létre.
Különösen érdekes ebből a szempontból – figyelembe véve azt az időszakot, amelyben ezek a szövegek születtek – a rendszerekhez való viszony, a szocializmusból a demokráciába való átmenet mindkét társadalomban, amelyről Végel ír. Megmutatja a tanácstalanság és a zavarodottság valódi mértékét, amely ismét mindennek az alapokig történő összeomlását feltételezi, hogy aztán új, mitomániás nemzeti narratívákat lehessen felépíteni.
A rendszerek ugyanazok maradnak – írja –, ha nem változik meg a politikai kultúra.
A széthullás folytonossága
A politikai kultúra pedig, különösen ezeken a tájakon, szinte semmilyen értelemben nem változott.
„Alighogy kikászálódtak az egyik hazugságból, máris belezuhantak a másikba. (…) A diadalittasság betegségét a veszteségesség betegsége követte, amelynek egyik tünete, hogy az ember kész elfogadni olyan ostobaságokat is, amelyeket még a legrafináltabb diktatúra sem tudott volna beleégetni a tudatába” – írja Végel már az új évezred elején.
És mindaz, amit felsorol, mindmáig ugyanolyan jelenvaló. A jelenlegi pillanatban Végel ezek a feljegyzései különösen elevennek hatnak, mert nyilvánvaló, hogy az elmúlt évtizedek során egyetlen lépéssel sem kerültünk távolabb azoktól a fantazmáktól, amelyek a kilencvenes években a teljes sötétségbe vezettek bennünket.
Más szóval: a sötétség mára még sűrűbbé vált.
Így rajzolódik ki az ismétlődő széthullás folytonossága, amelyben szinte semmi sem maradt etikailag és morálisan következetes. Ahogy a szerző fogalmaz: az utópiák megbosszulták magukat, a szabadság besurrant, az emberek azonban nem szabadok.
A „Négyszemközt Máraival” ezért elsősorban a vereségek lexikona, a személyes és a kollektív kudarcoké egyaránt. Bár egy olyan korban íródott, amely mostanra egyre távolabb kerül tőlünk, egy értelmiségi görcsös küzdelméről tanúskodik, aki a végletek között megpróbálja megtalálni saját helyét, ahol nem kell senkinek számot adnia.
Az egyetlen szabadság az, amely bennünk van, a haza pedig olyan fantazma, amelyet az ember azzal hordoz magában, hogy elutasítja a tartozás kötelezettségét.
Adam Zagajewski lengyel költő ezt jelentőségteljes „Utazni Lvivbe” című versében úgy fogalmazta meg, hogy „Lviv mindenütt van”. Végel számára ugyanígy Újvidék van mindenütt: nem redukálható a hovatartozás megcsontosodott sémáira.
Ragyogó stílusban, amely kompromisszumot nem ismerve kérdez rá mind a személyes helyzetre, mind a hovatartozás sokkal tágabb horizontjára, Végel László ezzel a könyvével is azt mutatja meg nekünk, hogy talán otthontalannak maradni az egyetlen valódi választás.
Következő cikk: A VMSZ haladó képviselője
Kommentek
Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.
Komment írásához be kell jelentkeznie.
Legfrissebb
A magyar nemzetiségű polgárok egy része nem a VMSZ-re, hanem a Diáklistára fog szavazni
Az lesz a nagy kérdés, hogy a VMSZ úgy dönt-e, hogy Vučićtyal együtt süllyed el, vagy >
Legyen merszünk
Október 25-éig tehát két lehetőségünk van. Az egyik: filmeket, sorozatokat nézünk, könyveket olvasunk, megöleljük és megcsókoljuk >
Elindult a Sólyom a Belgrád–Budapest útvonalon, de utasok nincsenek
Vitézy szerint biztos, hogy a rendszert nem lehet üzembe helyezni, és a beruházást sem lehet teljes >
Szerbiai választások és az amerikai nézőpont: Az Atlanti-óceán felől fúj a szél?
Bárkivel beszél is az ember Washingtonban, egyértelmű, hogy Oroszország és Kína a két legnagyobb „mumusa” az >
Két október, két különböző csata: Felvirrad-e október 26.?
Arra a felvetésre, hogy sokak szerint október 6-a annak idején nem virradt fel igazán, és vajon >
Az SNS belső kampánya
Sokan közülük nem járnak be dolgozni, sőt azt sem tudják pontosan, hol vannak alkalmazásban: mindössze egy >
Hol van a fókusz?
Ezek a választások nem programok párbeszédéről szólnak, és a tét még csak nem is a politikai >
Nehéz függetlennek lenni Vučićtyal szemben. Nehezebb, mint Koszovóval szemben
Ők talán tudják, hogy ez nincs így. Talán van tervük arra, hogyan védjék meg a koszovói >
OLVASÁS MAGUNKBA ÉS MAGUNKNAK: Az a rettenetes és idegen part
Ragyogó stílusban, amely kompromisszumot nem ismerve kérdez rá mind a személyes helyzetre, mind a hovatartozás sokkal >
Vučić utolsó napja a hatalomban
Ha az összecsapások az a választás utáni forgatókönyv, amelyet a volt elnök elképzelt, tudnia kellene, hogy >
Ne dőljünk be a hamis optimizmusnak
Nem szabad naivnak lenni és egyszerűen csak reménykedni. Kapcsolatba kell lépni azokkal az emberekkel, akik szükség >
Miért döntött úgy Vučić éppen most, hogy „átlagember” lesz?
Vučić lemondásának fontos célja lehet az is, hogy csökkentse a részvételt nemcsak a parlamenti, hanem a >