Ma Márk, Ányos névnap van.
Fiók
Jelszó:
Legnépszerűbb
Vajdasági magyar-magyar szótár
Remélhetőleg segítségével jobban megértjük egymást. >
“Hálát adunk, hogy Erdély Romániához tartozik”
„Ordítani Kárpátia koncerteken és hullarészegen üvölteni, dögölj meg büdös zsidó.” Ille István ( Kanadai Magyar Hírlap): >
A rikkancs ismét jelenti (18.)
Megőrültem. Ezt már kezdem felfogni, de lehet, hogy csak hülyülök. Tizenöt éve nem engedem Sára lányomnak >
A rikkancs ismét jelenti (22.)
Simor Márton a becsületes neve. 1975-ben született. Szegedi szobrász és tanár. Mivel vallom, hogy az emberiség >
A rikkancs ismét jelenti (12.)
Zsozsó! Őt szinte mindenki így ismeri. Zentai lány, asszony, akinek vadregényes élete valahol mostanság tisztult le. >
A rikkancs ismét jelenti (21.)
Ifjúság Mikor Kolumbusz a zsivajgó partra lépetts követték társai, az ittas tengerészek,szagos szél támadt s lábához hullt >
A rikkancs ismét jelenti (20.)
Mondhatnám azt is, gyerekkori pajtások vagyunk, de ez nem igaz, hisz Robi egy tízessel fiatalabb, és >
A rikkancs ismét jelenti (1.)
Valamelyik nap a múlt héten megcsörren a telefonom, és Árpád közli velem, hogy 19-év után újra >
Újra itt a Napló! - hozzászólások
A Napló újraindulása alkalmából megjelent cikkhez több hozzászólás érkezett. Meggyőződésünk, hogy egyes vélemények tájékozatlanságnól fakadnak. Megpróbáltuk közölni >
A rikkancs ismét jelenti (13.)
Magamnak ezeket a kérdéseket írtam fel. Olyan emlékeztetőnek, miután vasárnap délután rám csörgött: >
Madárdal
Jó magyarnak lenni. Tudom ezt már rég óta, de most szombaton valahogy különösen jó volt, sok >
A rikkancs ismét jelenti (8.)
Ma egy könyvről szeretnék szólni. Ez a gondolat már vagy fél éve érik bennem, de most, >
Könnyek egy országért
Csíkos Zsuzsa
Hitehagyott világunkban elképzelhetetlennek látszik, pedig biztos, hogy vannak, és lesznek, akik könnyet ejtenek Jugoszláviáéit. És ezek a pillanatok vészesen közeliek.
A politikusok így mondják: a végkifejlet küszöbén állunk. Mire ezek a sorok az olvasó elé kerülnek, valamivel már többet tudunk arról, hogy az államelnökség, amely véglegesen úgy döntött, hogy teljesen megosztja ezt a megfáradt és rettegő országot, kirukkol javaslatával a Képviselőházban. Borisav Jović államelnök terjeszti be az elképzelést az alkotmányos válság megoldásáról, amely a horvátok és a szlovénok óriási felháborodására nem tartalmazza az általuk javasolt konföderális szerződés alapvető tételeit. Zágrábból tiltakoztak, mert Jović a horvát államelnökségi tagok nélkül hívja össze az államelnökséget, Drnovšek kilátásba helyezte lemondását „mert a kollektív államfő kizárólag a szerb politika lépéseinek végrehajtására és szentesítésére ül össze”, Milán Kučan tiltakozott, hogy Jović kijátszotta őket, pedig ígéretet tett, hogy minden javaslat egyenrangúan szerepel majd a küldöttek előtt.
Vannak azonban olyan hangok is, miszerint nem is biztos, hogy a konföderáció annyira megfelel a horvátoknak. Ez a kitapintható ingadozás a knini szerbek „harci” tevékenységével magyarázható. Mert hiába a meggyőződés, hogy mindez a szerbiai választásokat hivatott támogatni és Milošević kilátásait megerősíteni, a robbantások, aláaknázások, az éjszakai őrségek, az állandó fegyvercsörgetés mégiscsak rossz tényt vetnek a horvát vezetőségre, elsősorban külföldön, bár ott azért többé-kevésbé tisztában vannak a dolgok hátterével… Most, hogy a kniniek bejelentették: az írek és a baszkok módjára fognak harcolni autonómiájukért, a polgárháború kirobbanása közelebbinek tűnik, mint bármikor. Sajnos van némi igazság abban is, amit Tuđman mondott a napokban: nem valószínű, hogy a szerbiai választások (ha az ellenzék győz) feltételeket teremtenek a dialógushoz, mert az oppozíció sem gondolkodik másként.
Az elképzelés ugyanis megvan: Szerbia két tartományával meg a horvátországival (sőt egy bosznia-hercegovinai sincs kizárva, mert ott is megalakult a Szerb Nemzeti Tanács, és referendumot helyezett kilátásba), hozzáadva még a másik szeme fényét, Crna Gorát, biztosíthatja teljes fölényét egy jövendőbeli Jugoszláviában. Nem csoda tehát; hogy a szlovénok nem ismerik el a bejelentett referendum legalitását, hogy nem akarnák tárgyalni Jovićtyal (mert az részese a „szerb szavazási masinériának”), hogy katonai beavatkozástól tartanak. És nemcsak ők, mások is. Jugoszlávia szétesését senki sem akarja igazán, mindenki fél is tőle, bár nem biztos, hogy a konföderációs modell olyan tragikus lenne, mint ahogy innen, keletről látják. Úgyszintén senki sem hiteti el velünk hogy a Szerbia kínálta föderáció az egyetlen lehetséges megoldás.
A tartományok sorsa viszont bennünket is érint, mégpedig nagyon is közelről. A szerb alkotmány a területi autonómia szintjére süllyesztette őket, minden önállóság nélkül, de szavazati jogokkal a föderációban (ld.: mint fent). Erre a „nagyszerű” elképzelésre cáfolt rá Ante Marković a reformerők szövetségének szombati alakuló ülésén, amikor kijelentette: mi az igazi autonómiát, a köztársaságok szuverenitását akarjuk. Nos, szeparatistának ugyan nem minősítette ezért az újvidéki televízió újsütetű vezetősége, de készen állt az elítélő válasz: hát még mindig nem világos mindenkinek, hogy ilyesmiről szó sem lehet többé?
Világos, mint sok minden más. Egyebek között az, hogy a tájékoztatásban végrehajtott puccs után – tisztelet a kivételnek – minden a belgrádi körülményekkel azonos. Nálunk is az van most már, hogy amit nem akarok, az nem történi meg. Egyszerűen nem kap helyet a híradókban, az újság hasábjain vagy olyan formában kommentálva, amely egy szűkebb csoport szemléletét tükrözi. Föltételezem, hogy a közvélemény most már politizálódott annyira, hogy ezeket a dolgokat nagyon is jól látja, tisztában van velük, és a szavazáson tudni fogja, kire adja le voksát. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy ezért nem fordulhat elő – reméljük – többé Mihalj Kertes esete a kanizsaiakkal, amikor ott a legtöbb szavazatot kapta. Ezért sem tudok egyetérteni azzal a kanizsai megjegyzéssel – a Napló élőújságján hangzott el –, hogy hagyjuk már ki az újságból. Tudnák-e akkor, „kiről” is van szó. A szajániak is, lám, milyen nagyon várták, hátha beszél majd magyarul, ehelyett azonban sértődötten – mert provokálták – elvonult.
Visszakanyarodva tájékoztatásunkra, állítólag nem változott semmi a cserével. Mindent szabad továbbra is, csak az ellenzéket minél kevesebbszer lehet a képernyőre meg az újság hasábjaira engedni, Božovićot pedig nem szabad támadni. Mert honnan vesznek maguknak annyi bátorságot a független újságírók, hogy ilyen „apró” dologért, mint az egész tájékoztatási vezetőség menesztése, valaki, mégpedig a „szerző” feleljen? Az persze föl sem merül, hogy csupa szolgálatkész embert gyűjtött maga köré, pedig az igazi vezérek (mert annak tartja magát) azért nagyok, mert a bólogatókat messze elkerülik. Nem csodálkoztam hát azon, hogy állítólag az itteni kormányelnök nagyon jót nevetett a múlt heti karikatúránkon, amelyen guillotine-nal aprítja a televíziót, a sajtót; és közben a Képviselőház elnöke csiripel a fülébe. Hát bizony, ezen inkább sírni lehetne mintsem nevetni. De hát, vannak, akik fel sem fogják a helyzet tragikumát…
Hogy milyen időkre számíthatunk, azt bizonyítja az utolsó sorokból az elsőbe került kormányember igyekezete is. Máris elkészítette a feljelentést a VMDK Hírmondója ellen. Buzgóságában csak arról feledkezett meg, hogy ez a párt belső tájékoztatási eszköze, és ehhez van papír. Nagy igyekezetében azonban nincs egyedül. Ádám Bokros Verona – ki tudja, miért – ismét színt vallott, ezúttal a reformerők újvidéki alakuló ülésén. A karikatúra valóban találó. Sajnos.
Volt még egy utolsó remény. Hátha a Képviselőház tehet valamit. De, tisztelet a kivételnek, ott ezzel nem sokat törődnek. Božović egyszerűen minden további vitát elutasított azzal, hogy ha már a tájékoztatás egységes a köztársaságban, akkora fellebezés sem tartozhat Vajdaságra. Hallgatott mindenki akkor is, amikor Božović kifejtette, hogy mégiscsak mellőzhető a „népakarat”, mármint a szerkesztőségek elvárása. Ő talán csak jobban „tudja”, hogy mi kell nekik, mint ők maguk. És ez ellen nincs apelláta.
A 7 Nap szerint van. A sztrájk. Féltem őket, és velük együtt magunkat is. Mert az a hatalom, amely képes ilyen zsarnoki módon fitogtatni erejét, az nem riad vissza a menesztésektől sem. Nemcsak a sztrájkolok közül... Mert Kosovo példája is bizonyítja, hogy a cél szentesíti az eszközt.
Kommentek
Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.
Komment írásához be kell jelentkeznie.
Legfrissebb
A Fico-kormány átneveli a közmédiát
A populista-nacionalista szlovák kormány neki kezes intézményre akarja lecserélni a közmédiát. Már elfogadta az erre vonatkozó >
Nehogy tragikus hős legyen
Míg a kérdésén gondolkodtam, „Hogy bírod lelkileg ezt a sok valóságot a fejedben?”, ő már válaszolt >
Politikai válság Horvátországban
Paul Lendvai azt írja a horvát választás után, hogy a zágrábi politikában jelenleg minden elképzelhető. Válság >
Veszélyes lehet-e ez az ember Orbán számára?
Nemigen fordul elő, hogy valaki veszélyessé válik Orbán Viktor számára, de most valami megmozdult az országban, >
A szélsőjobb át akarja venni Európát és Meloni mutatja hozzá az utat
Ezt írja Rómából a New York Timesban David Broder, aki nemrégiben könyvet jelentetett meg a mai >
Orbán illúziói a nagyságról
Orbán hiú reményei összeomlottak. A miniszterelnök azt remélte, hogy egy nacionalista, bevándorlás-ellenes, Putyin-párti ellenforradalmat vezethet Európa >
Káoszba fulladt a brüsszeli szélsőjobbos konferencia
A New York Times szerint örül az európai jobboldal, mert brüsszeli tanácskozásukat törölni próbálták. Pedig a >
A Guardian arra szólítja fel Iránt, illetve Izraelt, hogy lépjenek vissza a szakadék széléről
Ellentétük ugyanis nyílt háborúval fenyeget. A világ persze nem tudja, mit szabadítanak el a megtorló akciók, >
Nagy siker lett volna az iráni légitámadás elhárítása?
Roger Boyes, a Times diplomáciai szerkesztője azt elfogadja, hogy újrakeverték a geopolitikai kártyákat. Immár Teherán közvetlenül >
A világ a háború szélén áll
Izraelnek nincs más választása: válaszolnia kell az Iránból indított támadásra – küldi elemzését Izraelből a Daily >
A Közel-Kelet egy olyan, nagy háború küszöbén áll, amelyet senki sem akar
Erre mutat rá David Ignatius, a Washington Post biztonságpolitikai szakírója. A Biden-kormányzat felhasznál minden lehetséges diplomáciai >
Az ember, aki kihívja Orbán Viktort
A kormány elbizonytalanodása kézzel fogható. A kegyelmi ügy keményen eltalálta Orbánékat, annál is inkább, mert a >