Ma Andrea, Ilma, Apolló, Aladár névnap van.
Fiók
Jelszó:
Legnépszerűbb
Vajdasági magyar-magyar szótár
Remélhetőleg segítségével jobban megértjük egymást. >
“Hálát adunk, hogy Erdély Romániához tartozik”
„Ordítani Kárpátia koncerteken és hullarészegen üvölteni, dögölj meg büdös zsidó.” Ille István ( Kanadai Magyar Hírlap): >
A rikkancs ismét jelenti (18.)
Megőrültem. Ezt már kezdem felfogni, de lehet, hogy csak hülyülök. Tizenöt éve nem engedem Sára lányomnak >
A rikkancs ismét jelenti (22.)
Simor Márton a becsületes neve. 1975-ben született. Szegedi szobrász és tanár. Mivel vallom, hogy az emberiség >
A rikkancs ismét jelenti (12.)
Zsozsó! Őt szinte mindenki így ismeri. Zentai lány, asszony, akinek vadregényes élete valahol mostanság tisztult le. >
A rikkancs ismét jelenti (21.)
Ifjúság Mikor Kolumbusz a zsivajgó partra lépetts követték társai, az ittas tengerészek,szagos szél támadt s lábához hullt >
A rikkancs ismét jelenti (20.)
Mondhatnám azt is, gyerekkori pajtások vagyunk, de ez nem igaz, hisz Robi egy tízessel fiatalabb, és >
A rikkancs ismét jelenti (1.)
Valamelyik nap a múlt héten megcsörren a telefonom, és Árpád közli velem, hogy 19-év után újra >
Újra itt a Napló! - hozzászólások
A Napló újraindulása alkalmából megjelent cikkhez több hozzászólás érkezett. Meggyőződésünk, hogy egyes vélemények tájékozatlanságnól fakadnak. Megpróbáltuk közölni >
A rikkancs ismét jelenti (13.)
Magamnak ezeket a kérdéseket írtam fel. Olyan emlékeztetőnek, miután vasárnap délután rám csörgött: >
Madárdal
Jó magyarnak lenni. Tudom ezt már rég óta, de most szombaton valahogy különösen jó volt, sok >
A rikkancs ismét jelenti (8.)
Ma egy könyvről szeretnék szólni. Ez a gondolat már vagy fél éve érik bennem, de most, >
Szent magyar együgyűség
Mindennek ideje van. Ahogyan Sütő András mondotta még májusban Marosvásárhelyen, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség második kongresszusán: „ideje van az ég alatt minden akaratnak. Ideje van a születésnek és ideje van a meghalásnak. Ideje van a megölésnek és ideje a meggyógyításnak; ideje a rontásnak és ideje az építésnek… ideje van a kövek elhagyásának és ideje a kövek egybegyűjtésének”.
Ide, Szegedre már hosszú ideje valóságos kőomlás gyanánt érkeznek. Kövek elhagyásának és kövek összegyűjtésének, rontásnak és sajátságos építésnek az idejét éljük. Most ilyen idők szabattak ki a Tisza alsó folyása mentén. Omlanak ránk a kövek, és alóluk nemcsak jajszó, nemcsak segélykérő kiáltás kell, hogy hallatszék. Biztató, erőt, kitartást kérő fölszólítás legalább annyira. Ahhoz viszont, hogy bárki érdemben segíteni, a szó teljes értelmében tenni tudjon – mert igenis: lehet! –, nos, ehhez elsősorban és mindenekelőtt szem kell. Élesen, pontosan pásztázó tekintet. Mindent észrevevő pillantás. Lézersugárnál hatékonyabb, kollektív figyelem-reflektorfény északról, mely nem zordon és nem hűvös soha többé. Ahol – ha sok-sok „liberális” ocsmányságtól kísérve is – mégiscsak szabad a magyar szó, és szabad, végre szabad a figyelő szem. Ahol a tettek mezeje széles és hívogató, akár a bácskai táj Felsőhegynél, a telecskai dombok utolsó nyúlványairól alátekintve. Igen: ez a mező mifelénk már nyitott és tágas. Elméletben legalábbis.
Hol itt, hol ott beszélgetek honfitársaimmal. Valamennyien a független Magyar Köztársaság értelmiségi honpolgárai. Hogy Szlavóniát összekeverik Szlovéniával, az a legkevesebb. Hogy fogalmuk sincs arról: a Tisza mente a szerb szóval Vajdaságnak nevezett terület legmagyarabb vidéke, úgyszintén. Hogy nem tudják ki az a Hódi Sándor, ki az a Dudás Károly, ki az a Hornyik Miklós (bocsánat: őt – Hornyáknak becézve – tízből úgy kettő tán ismeri), ki az a Vicei Károly, netán, az ellentét kedvéért, ki az a Fekete Elvira, Molnár Josip, netán maga Šešelj vajda: mind-mind tény.
Íme, így áll előttünk a nagy és szent magyar együgyűség, az a bizonyos sancta simplicitas magyar módra, 1991 súlyos ködökkel teli őszén, Szent István és Teleki Pál miniszterelnök úr országában. A hazában, ahol a szegedi illetőségű Juhász Gyula arról írt, hogy „álmában olykor sóhajtott Szabadka”, és ahol még mindig „jugók”-ról beszélnek és máskülönben jószándékú, becsületes, segítőkész emberek lelkendeznek azon, milyen olcsó Horgoson a konyak, és forintért is lehet vásárolni.
Lehet-e emelkedővé lett nemzetnek szomorúbb aláhullása?
Rögtön hozzá kell tenni persze: az anyaországi, nyilván minden délvidéki magyar által ezerszer megtapasztalt, riasztó, egyszerre undorító és mélységesen lehangoló tájékozatlanság döntő mértékben természetesen a Kádár-rendszer és általában a kommunizmus évtizedeken át tartó, lám, ennyire nemzetellenes politikájának számlájára irható. Erdélyiektől, felvidékiektől, kárpátaljaiaktól ugyanannyira hallható a ma már, sajnos, klasszikus példa a rájuk csodálkozó anyaországiról: nohát, hogy maguk milyen jól tudnak magyarul… Elképesztő tudatműtétet hajtottak végre a magyarországi magyarság szellemi emberein is. A klisék, melyek a szép és jó Jugoszláviáról szóltak, Vegetával és rumpunccsal, olcsó nyugati lemezekkel és orkánkabátokkal, farmernadrágokkal bélelten, a legborzalmasabb erkölcs-kilúgozást hozták magukkal: az elemi érdeklődés kihunytát és a hihetetlen mérvű tudatlanságot. Méghozzá jóformán mindennel kapcsolatosan, ami Bácskában, Bánátban, Dél-Baranyában vagy a Mura-vidéken magyar. A kommunista Jugoszlávia elképzelhetetlenül ügyes balkáni kirakatpolitikája nemcsak azt hitette el velünk hosszú éveken át, hogy ott a magyarsággal minden a legnagyobb rendben van – halálunkig égő seb az önérzeten –, de egyben a tájékozódás mindenféle mélyebb, elemi értelmiségi igényét is szinte a minimumra csökkentette. Amiről úgy véljük, rendben van, arra nem figyelünk. Ha úgy gondoljuk gyermekünk édesdeden és makkegészségesen alszik vagy játszadozik a szomszéd szobában, ugyan miért nyitogatnánk be sűrűn, szorongó aggódással?
Holott igazából egyáltalán nem váratlanul szakadt a nyakunkba ez a tragédia sem. Az ár, látjuk már mi is egypáran, ennyire iszonyú. Fizetjük, csikorgó fogakkal akár. Csak éppen „vissza nem foly az időnek árja, előre duzzad, feltarthatatlanul”, miként jó Arany Jánosunk írta. És ez még akkor is így van, ha Belgrádban eme evidencia sokaknak nem tetszik.
A baj viszont az, hogy ugyanezt az evidenciát mifelénk sem igen akarják belátni jóakaratú és segítőkész állampolgárok Nem nagyon veszik észre, hogy a mostani Közép-Európa minden borzalmával együtt egy, immáron visszavonhatatlan nagy ajándékkal ihar megajándékozott mindannyiunkat: a nyilvánosság, a nagymértékben kiterjedt információs lehetőségek birodalmával. Ezzel az impériummal pedig már csak élni kéne tudni. Ám a szent magyar együgyűség, amely rosszul politizáló, becsületes balek népet kreált derekas honi nemzetvesztőink szíves közreműködésével, ez a magyar sancta simplicitas gátol, lefojt, kordában tartja az elemi közfigyelmet, az érdeklődést és a mind érettebb, valóban nemzeti elkötelezettségű országos politikával történő azonosulást. Ha pedig továbbra is ilyen mértékben hagyjuk elhülyíteni magunkat (Budapesten bizonyos körök a mai napig szívósan próbálkoznak ilyesmivel), nos, akkor hiába szörnyülködnek szent együgyűséggel a háborún Szegedtől Kaposvárig, Őriszentpétertől Zemplénig, hiába szidják (különben teljes joggal) a tohonya Nyugatot, Európát, a vén kurvát. Amíg igazából nem vagyunk képesek megismerni déli testvéreinket, azt, milyen is a valóságban az élet Szegedtől alig egy-két tucat kilométerrel délre, csakis a magyar balekség termelődik újjá. Mert az együgyűség, légyen mégoly szent, humanista, menekülteket befogadó, hosszabb távon, midőn majd ideje lőn a belátásnak és az igazi gyógyulásnak, ideje az európai építésnek és a talpra állni kezdett déli magyarság további kiegyenesedésének, újra ellenünk fordulhat. Így hát most is van még ideje egynek-másnak. A felvilágosításnak és a kitartó, háromnapos régi bácskai mulatságokkal felérő szívósságnak. Újkori prédikátorok nem is evilági térítő munkájának. Összesimulásoknak és hosszú utazásoknak erdélyi vándordiákok módján, kik mindenütt elmondták és megtanulták amit kell, aztán siettek haza. Igen, haza, ahol az idő méhében a fogantatás csodája tőlünk függ. Mert ennek is ideje van. Ideje lesz. Csak kell hinni. Csak észre kell venni.
Kommentek
Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.
Komment írásához be kell jelentkeznie.
Legfrissebb
Káoszba fulladt a brüsszeli szélsőjobbos konferencia
A New York Times szerint örül az európai jobboldal, mert brüsszeli tanácskozásukat törölni próbálták. Pedig a >
A Guardian arra szólítja fel Iránt, illetve Izraelt, hogy lépjenek vissza a szakadék széléről
Ellentétük ugyanis nyílt háborúval fenyeget. A világ persze nem tudja, mit szabadítanak el a megtorló akciók, >
Nagy siker lett volna az iráni légitámadás elhárítása?
Roger Boyes, a Times diplomáciai szerkesztője azt elfogadja, hogy újrakeverték a geopolitikai kártyákat. Immár Teherán közvetlenül >
A világ a háború szélén áll
Izraelnek nincs más választása: válaszolnia kell az Iránból indított támadásra – küldi elemzését Izraelből a Daily >
A Közel-Kelet egy olyan, nagy háború küszöbén áll, amelyet senki sem akar
Erre mutat rá David Ignatius, a Washington Post biztonságpolitikai szakírója. A Biden-kormányzat felhasznál minden lehetséges diplomáciai >
Az ember, aki kihívja Orbán Viktort
A kormány elbizonytalanodása kézzel fogható. A kegyelmi ügy keményen eltalálta Orbánékat, annál is inkább, mert a >
Mi történik, ha Ukrajna veszít?
Ha Oroszország el tudja foglalni egész Ukrajnát, akkor több, mint ezer kilométerrel nőne meg a közös >
A bennfentes, aki kihívja Orbán Viktort
Magyar Péter személyében egy korábbi bennfentes hívja ki Orbán Viktort – mindössze két hónap alatt az >
Az orosz atomfenyegetés miatt nem jönnek a német cirkálórakéták
Kijevben, egy titkos helyen nyilatkozott a német jobboldali Die Welt munkatársának, miközben országa az invázió kezdete >
Anti-Orbán jelenségnek…
… nevezi Paul Lendvai Magyar Péter felbukkanását. Az újdonsült politikus úgy jelent meg a színen, mint >
Megmukkant a magyar ellenzék, ám ez egyelőre csak olyan, mint egy távoli villámlás
Erre mutat rá kommentárjában a Neue Kronen Zeitungban Kurt Seinitz, aki annak idején elsőnek vette észre a >
A remény mint drog
Nem az az ellenség, aki diagnosztizálja a daganatot (ami társadalmi szempontból az öntudattalanság, a közöny, valamint >