Ma Tivadar, Tihamér, Töhötöm névnap van.
Fiók
Jelszó:
Legnépszerűbb
Vajdasági magyar-magyar szótár
Remélhetőleg segítségével jobban megértjük egymást. >
“Hálát adunk, hogy Erdély Romániához tartozik”
„Ordítani Kárpátia koncerteken és hullarészegen üvölteni, dögölj meg büdös zsidó.” Ille István ( Kanadai Magyar Hírlap): >
A rikkancs ismét jelenti (18.)
Megőrültem. Ezt már kezdem felfogni, de lehet, hogy csak hülyülök. Tizenöt éve nem engedem Sára lányomnak >
A rikkancs ismét jelenti (22.)
Simor Márton a becsületes neve. 1975-ben született. Szegedi szobrász és tanár. Mivel vallom, hogy az emberiség >
A rikkancs ismét jelenti (12.)
Zsozsó! Őt szinte mindenki így ismeri. Zentai lány, asszony, akinek vadregényes élete valahol mostanság tisztult le. >
A rikkancs ismét jelenti (21.)
Ifjúság Mikor Kolumbusz a zsivajgó partra lépetts követték társai, az ittas tengerészek,szagos szél támadt s lábához hullt >
A rikkancs ismét jelenti (20.)
Mondhatnám azt is, gyerekkori pajtások vagyunk, de ez nem igaz, hisz Robi egy tízessel fiatalabb, és >
A rikkancs ismét jelenti (1.)
Valamelyik nap a múlt héten megcsörren a telefonom, és Árpád közli velem, hogy 19-év után újra >
Újra itt a Napló! - hozzászólások
A Napló újraindulása alkalmából megjelent cikkhez több hozzászólás érkezett. Meggyőződésünk, hogy egyes vélemények tájékozatlanságnól fakadnak. Megpróbáltuk közölni >
A rikkancs ismét jelenti (13.)
Magamnak ezeket a kérdéseket írtam fel. Olyan emlékeztetőnek, miután vasárnap délután rám csörgött: >
Madárdal
Jó magyarnak lenni. Tudom ezt már rég óta, de most szombaton valahogy különösen jó volt, sok >
A rikkancs ismét jelenti (8.)
Ma egy könyvről szeretnék szólni. Ez a gondolat már vagy fél éve érik bennem, de most, >
Ülök a parkban
Ülök a padon a sápadt lámpafényben, kezem gyűrött nylontasakban motoz. Valami után, cél nélkül, valami után, ami megfogható, ami az enyém és csakis az enyém. Bontott cigarettásdobozt tapintok. Egykedvűen kiveszem és az októberi hidegben, reszkető kézzel rágyújtok. Mélyen szívom le az első slukkot, sokáig visszatartva, mintha többé nem is akarnék tiszta levegőt venni. Végül győz a test természetes igénye. Belefújom a füstöt az utcai lámpa fényébe, és míg a kavargó örvényeket bámulom, azon merengek, hogyan juthattam idáig.
Tulajdonképpen a válással kezdődött az egész.
Aztán folytatódott a kétségbeeséssel, hogy elvesztettem valamit, ami talán mégis fontos volt. Keserű felismeréssel, hogy mégis van olyan, illetve vannak olyanok, akik számára én persona non grata lettem, akiknek már nincs szüksége rám.
Két sporttáskányi magánszférával, néhány hamis képpel és emlékkel kerestem a helyem. Egy élet egzisztenciális romjaival, ami lehet akár alapja is egy új kezdésnek, de ami le is ránthat a mélységbe, ha nem vagyok elég erős.
Nekem az utóbbi jutott. Gyengeség. Megannyi emberi gyengeség és megannyi ostoba álbüszkeség, amit még magamra is tekertem, mint valami alattomos hínárt. Idős szüleim invitáltak, hogy „Gyere fiam! A mi ajtónk mindig nyitva áll ellőtted!”, de én a büszkeséget választottam és inkább az önsajnálatba és egy koszos albérletbe menekültem. Barátaim is lassan elmaradoztak. Nem értek rá az én nyavalygásaimmal foglalkozni, nekik meg volt a saját napi gondjuk, a saját családi problémájuk. Az albérlet sivársága rányomta a bélyegét külső mivoltomra is. Valahogy nem úgy kezdődtek a napok, mint annakidején. Gyűrött, használt ing és gyűrött, elhasznált arc lett mind gyakoribb. Szaporodtak a ráncaim, amit én nem, de a környezetem annál inkább észrevett. Nem szóltak, de éreztem a sajnálatot és a kezdődő viszolygást. Nem kerestem mások társaságát és azt sem akartam, hogy mások keressenek, azt meg végképp nem akartam, hogy sajnáljanak. És csakazért sem néztem tükörbe. Pedig ha megtettem volna…
Eh, mindegy!
Azután elérkezett a nap. A nap, ami elindított a lejtőn, ahonnan azután nincs visszaút.
Megszűnt a vállalat, ahol dolgoztam és én kohómérnökként kerültem az utcára. Az elsők közt rúgtak ki. Lassan kezdtem el felélni tartalékaimat, szinte észrevétlenül. Az első kölcsönt az albérletre kértem, amit még nagynehezen visszaadtam egy másik kölcsönből és a spirál máris magával rántott. Fél év múlva az albérletből is kitettek. A korom miatt nagyon nehezen találtam munkát, jórészt alkalmiakat. Testemnek cimborák adtak olykor menedéket, míg gyengeségemnek az alkohol.
Nem volt megállás. Csak sodródtam az árral, ami félelmetes erővel ragadott el, néha nekicsapott valaminek és én még arra sem vettem a fáradságot, hogy segítségért kiáltsak. Végleg egyedül maradtam. Megérdemlem!
Megérdemlem?
Most itt ülök a parkban a padon, mint valami elfuserált Rodin-gondolkodó, s a szemerkélő eső által képződött tócsában bámulok egy borostás, ápolatlan idegent.
Ki vagy te? – kérdezem a csendtől, s várom a választ, amit magam is tudok.
Te vagy az barátocskám! Te vagy bizony, önnön valóságod ebben a XXI. századi, párás fényben úszó éjszakában. Aki keres valamit, talán egy embert, egy embert, aki a saját hajánál fogva tudja kihúzni magát az ingoványból.
Lassan elparázslik a cigaretta. Már a körmömet égeti, ami sárgállik a nikotintól. A csikkről gyújtok egy másikra. Éhes vagyok, de már a gyomrom sem korog. Előkotrom a szatyorból a kétdekást, és mohón kiiszom az alján maradt zavaros valamit.
Várok! De mire? Az idő elmúlására? Vagy a még metszőbb hidegre, ami talán végleges megoldást hozhat? Esetleg örök szabadságot?
Kabátom kopott gallérjába húzom a nyakam és hallgatom a halkan szemerkélő esőcseppek koppanását. Nehezednek a pilláim. A pad hívogat. Képzeletemben meleg hitvesi ágy, puha pehelypaplannal. A pad hívogat, és jól tudom, gyenge vagyok ahhoz, hogy ellent álljak a sziréncsábításnak.
– Jó estét! – dörren váratlanul egy sztentori hang, és a képzelet törékeny porcelánja ezer darabra hullik. Két alak kontúrozódik a félhomályban. Zavartan pislogok felfelé.
– Itt nem maradhat! Kérem, hogy jöjjön velünk a rendészeti irodába! – folytatja az iménti hang határozottan, és én megadóan indulok el közöttük a sorsom felé.
Kommentek
Egyre több ember írhatná meg ezt a rendkívül őszinte monológot, vagy inkább párbeszédet önmagával....
Komment írásához be kell jelentkeznie.
Legfrissebb
Káoszba fulladt a brüsszeli szélsőjobbos konferencia
A New York Times szerint örül az európai jobboldal, mert brüsszeli tanácskozásukat törölni próbálták. Pedig a >
A Guardian arra szólítja fel Iránt, illetve Izraelt, hogy lépjenek vissza a szakadék széléről
Ellentétük ugyanis nyílt háborúval fenyeget. A világ persze nem tudja, mit szabadítanak el a megtorló akciók, >
Nagy siker lett volna az iráni légitámadás elhárítása?
Roger Boyes, a Times diplomáciai szerkesztője azt elfogadja, hogy újrakeverték a geopolitikai kártyákat. Immár Teherán közvetlenül >
A világ a háború szélén áll
Izraelnek nincs más választása: válaszolnia kell az Iránból indított támadásra – küldi elemzését Izraelből a Daily >
A Közel-Kelet egy olyan, nagy háború küszöbén áll, amelyet senki sem akar
Erre mutat rá David Ignatius, a Washington Post biztonságpolitikai szakírója. A Biden-kormányzat felhasznál minden lehetséges diplomáciai >
Az ember, aki kihívja Orbán Viktort
A kormány elbizonytalanodása kézzel fogható. A kegyelmi ügy keményen eltalálta Orbánékat, annál is inkább, mert a >
Mi történik, ha Ukrajna veszít?
Ha Oroszország el tudja foglalni egész Ukrajnát, akkor több, mint ezer kilométerrel nőne meg a közös >
A bennfentes, aki kihívja Orbán Viktort
Magyar Péter személyében egy korábbi bennfentes hívja ki Orbán Viktort – mindössze két hónap alatt az >
Az orosz atomfenyegetés miatt nem jönnek a német cirkálórakéták
Kijevben, egy titkos helyen nyilatkozott a német jobboldali Die Welt munkatársának, miközben országa az invázió kezdete >
Anti-Orbán jelenségnek…
… nevezi Paul Lendvai Magyar Péter felbukkanását. Az újdonsült politikus úgy jelent meg a színen, mint >
Megmukkant a magyar ellenzék, ám ez egyelőre csak olyan, mint egy távoli villámlás
Erre mutat rá kommentárjában a Neue Kronen Zeitungban Kurt Seinitz, aki annak idején elsőnek vette észre a >
A remény mint drog
Nem az az ellenség, aki diagnosztizálja a daganatot (ami társadalmi szempontból az öntudattalanság, a közöny, valamint >