Ma Emma, Malvin, Zseraldina névnap van.
Fiók
Jelszó:
Legnépszerűbb
Vajdasági magyar-magyar szótár
Remélhetőleg segítségével jobban megértjük egymást. >
“Hálát adunk, hogy Erdély Romániához tartozik”
„Ordítani Kárpátia koncerteken és hullarészegen üvölteni, dögölj meg büdös zsidó.” Ille István ( Kanadai Magyar Hírlap): >
A rikkancs ismét jelenti (18.)
Megőrültem. Ezt már kezdem felfogni, de lehet, hogy csak hülyülök. Tizenöt éve nem engedem Sára lányomnak >
A rikkancs ismét jelenti (22.)
Simor Márton a becsületes neve. 1975-ben született. Szegedi szobrász és tanár. Mivel vallom, hogy az emberiség >
A rikkancs ismét jelenti (12.)
Zsozsó! Őt szinte mindenki így ismeri. Zentai lány, asszony, akinek vadregényes élete valahol mostanság tisztult le. >
A rikkancs ismét jelenti (21.)
Ifjúság Mikor Kolumbusz a zsivajgó partra lépetts követték társai, az ittas tengerészek,szagos szél támadt s lábához hullt >
A rikkancs ismét jelenti (20.)
Mondhatnám azt is, gyerekkori pajtások vagyunk, de ez nem igaz, hisz Robi egy tízessel fiatalabb, és >
A rikkancs ismét jelenti (1.)
Valamelyik nap a múlt héten megcsörren a telefonom, és Árpád közli velem, hogy 19-év után újra >
Újra itt a Napló! - hozzászólások
A Napló újraindulása alkalmából megjelent cikkhez több hozzászólás érkezett. Meggyőződésünk, hogy egyes vélemények tájékozatlanságnól fakadnak. Megpróbáltuk közölni >
A rikkancs ismét jelenti (13.)
Magamnak ezeket a kérdéseket írtam fel. Olyan emlékeztetőnek, miután vasárnap délután rám csörgött: >
Madárdal
Jó magyarnak lenni. Tudom ezt már rég óta, de most szombaton valahogy különösen jó volt, sok >
A rikkancs ismét jelenti (8.)
Ma egy könyvről szeretnék szólni. Ez a gondolat már vagy fél éve érik bennem, de most, >
Sértődött hazafiság
Balla Kálmán (Pozsony)
Igen nagy bőségben vannak a nemzeti és kisebbségi hazafias megnyilvánulások a szlovákiai magyar társadalomban és közéletben 1989 novembere óta. Nem csoda, hiszen több mint fél évszázadot vártunk a sajtó- és szólásszabadságra.
Nemcsak bírálni és védekezni, de a puszta tényeket elmondani sem volt módunk vagy ötven évig. Fájdalmas igazság ez, de fájdalmasabb – mai szemmel – e torz öt évtized sok súlyos következménye. Talán a legveszélyesebb ezek közül, hogy nem alakultak ki kisebbségünk körében a nemzeti öntudat és a társadalmi magatartás korszerű, a XX. század végének Európájához illeszkedő változatai.
A sajtónkban és közéletünkben magyarkodók egy része bizonyára konjunktúrát szimatol vagy önmaga tisztára mosását végzi. Ám, ha velük nem kívánunk törődni, akkor is feltűnő marad az a sértődöttség, az a „magyar sérelmi” szemlélet, amely bizonyos motívumok gyakori ismételgetése miatt sebnyalogatásként hat. A kínos egyoldalúság, amelyet jó néhány publicistánk és közéleti tisztviselőnk tanúsít, amikor mindenről csak ugyanaz jut az eszébe, azért lehangoló számomra, mert hasonló sérelmi alapállást a szélsőséges – és tegyük hozzá: színvonaltalan – szlovák sajtótermékekben szoktam tapasztalni. S nemcsak a tünetek, de azt hiszem, az okok is rokoníthatók. A nemzetvédő értelmiség mindkét oldalon pótolni – vagy inkább kompenzálni – igyekszik azt a befolyást, amelytől a tiltás évtizedei megfosztották. A régi és újabb nemzeti sérelmek kölcsönös felhánytorgatása mögött azonban egyfajta hamis igazságosztói törekvést észlelek, amely tőkét, pontosabban: előjogokat és kiváltságokat akar kovácsolni a múltból. Partizán- és pártérdemek helyett nemzeti vagy kisebbségi sérelmekből. A szülők vagy nagyszülők „155-ösre” jogosító igazolása helyett – a szülők vagy nagyszülők üldöztetéséből.
A nemzeti és politikai türelmetlenség szinte mindenkinek sérelmeket okozott ebben az országban. De a mai kisebbségi és nemzeti sérelmi politika és publicisztika hangadói ismét és napról napra türelmetlenséget szítanak. Számukra ehhez bőven elegendő, hogy a kormány, a parlament – egyszóval a „hatalom” – nem teljesíti azonnal minden igényüket maradéktalanul. Az efféle demagógia mindig veszélyes, hiszen hamis, de ez különösen káros, mert a félretájékoztatott lakosságot a múlt zsákutcájába vezetheti – épp az indulatok, a türelmetlenség szításával. Mert zsákutca volna, ha elhinnénk, amit el akarnak hitetni velünk: hogy továbbra is „fölülről”, az államtól, a vezetőktől kell várnunk polgári és egyéb jogaink és lehetőségeink vagy éppen megélhetésünk biztosítását, gondjaink orvoslását.
Ha így volna, bizony semmi sem változott volna. A sérelmi demagógiák hirdetői azt kívánják sugallni, hogy a demokrácia s a jogállam alaptörvényei és játékszabályai fölöslegesek, továbbra is a „központ” felelős mindenért, továbbra is maffiák uralkodnak. Tény az, hogy a korrupció változatos formáira épülő érdekszövetségek, maffiák befolyása – nem annyira az újaké, mint inkább a régieké – sok helyen jelentős. De egészen más lapra tartozik az az igyekezet, amely az embereket a bukott rezsim alatti közérzetükben és magatartásukban akarja megszilárdítani: abban a mindent fölülről váró „kiskorúságban”, amely oly jellemző az antidemokratikus rendszerek közéletére.
A sérelmi szemlélet elfogadásából egyenesen következik a tétlenkedés, a befelé fordulás, a kapcsolatkeresők kiátkozása, a csoda- és messiásvárás, az üres frázispufogtatás és az általános defenzív és passzív magatartás. Mindezek a tünetek persze rég ismeretesek az elnyomó rendszerek kisebbségi társadalmaiból: „gettómentalitás” név alatt szokás őket összefoglalóan említeni.
Való igaz, hogy az évtizedek óta nélkülözött alapvető szabadságjogokat – a szólás, a sajtó, a könyvkiadás, az utazás, a gyülekezés, a szervezkedés, a vállalkozás, az oktatás, a vallásgyakorlás szabadságát – a szlovákiai magyarság tömegei nem fogadták kitörő lelkesedéssel, inkább tanácstalanul, bizonytalanul és bizalmatlanul. Nem is igen tudnak mit kezdeni velük... A beidegződött félelmeken s a bukott rendszer élősdijeinek nem szűnő ellenpropagandáján kívül bizonyára nagy része van ebben a hosszú ideig tartó elszigeteltségnek, a tájékozatlanságnak és szociális sajátosságainknak. (Nem a szegénységre gondolok, mert attól távol állunk!) Úgy vélem azonban, ma már a sérelmi gondolkodás kliséit ismételgető sajtótermékeink, szervezeteink és személyiségeink is felelősek a szlovákiai magyarság kelleténél további tartó elszigeteltségéért, befelé fordulásáért, az örökös múltidézésért. A kisebbségi magyar hazafiságnak ez a változata nem csupán hamis, rég elavult és bénító, hanem végtelenül káros, mert a döntő pillanatban, századunk utolsó évtizedében vakvágányra juttathatja kisebbségünket az új Európa hatalmas, nyüzsgő pályaudvarán.
Különösen lehangoló, hogy a félhivatalos magyarországi tömegtájékoztató fórumok – régebben szerzett itteni népszerűségük tudatában – sok tekintetben hasonló szerepre vállalkoznak. Ugyanazok a magyar kormányhoz közel álló sajtókörök, amelyek – odaát – kárhoztatják a pesszimizmust és a letargiát s annak leküzdésére új napilapot alapítanak, nos, ugyanazok a sajtókörök fáradhatatlanul sulykolják belénk a szlovákiai magyarság kudarcainak, sikertelenségeinek, nyomorúságának és árvaságának litániáját. Ám mint minden paradoxon, ez is csak látszólagos... Elhagyott és kiszolgáltatott nemzet – mondta a szlovákságról Markul úr, az általunk kevéssé kedvelt Matica-elnök. De ha magyarként mondja ezt magyar kisebbségünkről a Magyar Televízióban, akkor hiteles emberként prezentáltatott volna...
Csak egyet nem szabad soha: megsértődni – írta Márai Sándor, élettapasztalatait leszűrvén. És mennyivel inkább igaz ez történelmi távlatokban, népek és nemzetek viszonylatában! A sérelmek és sértődöttség elevenen tartása nemcsak a szomszédos népek viszonyát mérgezi meg, hanem elsősorban e népek saját lelkét.
Nem könnyű persze (és mindenképp külön írásba kívánkozik) megfelelni a kérdésre és kihívásra: milyen legyen a korszerű, európai, ezredfordulóhoz igazodó magatartás? Aligha találunk erre mintaképet a szlovákiai magyarság múltjában keresgélve. De vajon csak abban keresgélhetünk? Szabad ország szabad polgárai a múltunkban nem lelhetők fel. Ez mégsem lehet ok a duzzogásra, a végzet emlegetésére, ami úgyis mindig a kibúvás, az önfelmentés biztos jele. Szabad polgárnak lenni azért megtanulhatunk, bőven van hol és kitől. És legelső pontja e tanulmányoknak: udvariasan, de határozottan visszautasítani minden gyámkodást és vezérkedést, minden vádaskodást és önigazolást, minden siránkozást és rémisztgetést, fenyegetést és parancsolgatást, hazug ellenségképet és nem kevésbé hazug önsajnáltatást.
Már aki komolyan gondolja!
Kommentek
Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.
Komment írásához be kell jelentkeznie.
Legfrissebb
Káoszba fulladt a brüsszeli szélsőjobbos konferencia
A New York Times szerint örül az európai jobboldal, mert brüsszeli tanácskozásukat törölni próbálták. Pedig a >
A Guardian arra szólítja fel Iránt, illetve Izraelt, hogy lépjenek vissza a szakadék széléről
Ellentétük ugyanis nyílt háborúval fenyeget. A világ persze nem tudja, mit szabadítanak el a megtorló akciók, >
Nagy siker lett volna az iráni légitámadás elhárítása?
Roger Boyes, a Times diplomáciai szerkesztője azt elfogadja, hogy újrakeverték a geopolitikai kártyákat. Immár Teherán közvetlenül >
A világ a háború szélén áll
Izraelnek nincs más választása: válaszolnia kell az Iránból indított támadásra – küldi elemzését Izraelből a Daily >
A Közel-Kelet egy olyan, nagy háború küszöbén áll, amelyet senki sem akar
Erre mutat rá David Ignatius, a Washington Post biztonságpolitikai szakírója. A Biden-kormányzat felhasznál minden lehetséges diplomáciai >
Az ember, aki kihívja Orbán Viktort
A kormány elbizonytalanodása kézzel fogható. A kegyelmi ügy keményen eltalálta Orbánékat, annál is inkább, mert a >
Mi történik, ha Ukrajna veszít?
Ha Oroszország el tudja foglalni egész Ukrajnát, akkor több, mint ezer kilométerrel nőne meg a közös >
A bennfentes, aki kihívja Orbán Viktort
Magyar Péter személyében egy korábbi bennfentes hívja ki Orbán Viktort – mindössze két hónap alatt az >
Az orosz atomfenyegetés miatt nem jönnek a német cirkálórakéták
Kijevben, egy titkos helyen nyilatkozott a német jobboldali Die Welt munkatársának, miközben országa az invázió kezdete >
Anti-Orbán jelenségnek…
… nevezi Paul Lendvai Magyar Péter felbukkanását. Az újdonsült politikus úgy jelent meg a színen, mint >
Megmukkant a magyar ellenzék, ám ez egyelőre csak olyan, mint egy távoli villámlás
Erre mutat rá kommentárjában a Neue Kronen Zeitungban Kurt Seinitz, aki annak idején elsőnek vette észre a >
A remény mint drog
Nem az az ellenség, aki diagnosztizálja a daganatot (ami társadalmi szempontból az öntudattalanság, a közöny, valamint >