Ma Márk, Ányos névnap van.
Fiók
Jelszó:
Legnépszerűbb
Vajdasági magyar-magyar szótár
Remélhetőleg segítségével jobban megértjük egymást. >
“Hálát adunk, hogy Erdély Romániához tartozik”
„Ordítani Kárpátia koncerteken és hullarészegen üvölteni, dögölj meg büdös zsidó.” Ille István ( Kanadai Magyar Hírlap): >
A rikkancs ismét jelenti (18.)
Megőrültem. Ezt már kezdem felfogni, de lehet, hogy csak hülyülök. Tizenöt éve nem engedem Sára lányomnak >
A rikkancs ismét jelenti (22.)
Simor Márton a becsületes neve. 1975-ben született. Szegedi szobrász és tanár. Mivel vallom, hogy az emberiség >
A rikkancs ismét jelenti (12.)
Zsozsó! Őt szinte mindenki így ismeri. Zentai lány, asszony, akinek vadregényes élete valahol mostanság tisztult le. >
A rikkancs ismét jelenti (21.)
Ifjúság Mikor Kolumbusz a zsivajgó partra lépetts követték társai, az ittas tengerészek,szagos szél támadt s lábához hullt >
A rikkancs ismét jelenti (20.)
Mondhatnám azt is, gyerekkori pajtások vagyunk, de ez nem igaz, hisz Robi egy tízessel fiatalabb, és >
A rikkancs ismét jelenti (1.)
Valamelyik nap a múlt héten megcsörren a telefonom, és Árpád közli velem, hogy 19-év után újra >
Újra itt a Napló! - hozzászólások
A Napló újraindulása alkalmából megjelent cikkhez több hozzászólás érkezett. Meggyőződésünk, hogy egyes vélemények tájékozatlanságnól fakadnak. Megpróbáltuk közölni >
A rikkancs ismét jelenti (13.)
Magamnak ezeket a kérdéseket írtam fel. Olyan emlékeztetőnek, miután vasárnap délután rám csörgött: >
Madárdal
Jó magyarnak lenni. Tudom ezt már rég óta, de most szombaton valahogy különösen jó volt, sok >
A rikkancs ismét jelenti (8.)
Ma egy könyvről szeretnék szólni. Ez a gondolat már vagy fél éve érik bennem, de most, >
Egy magyar Budapesten
A Magyarok Világtalálkozójától a szerbiai valóságig
Magyar voltam Budapesten. Annak születtem, igaz, néhány évtizeddel ezelőtt, de akkor nem tulajdonítottam ennek különösebb fontosságot. Mára ez a kérdés tisztázódott számomra, s ha sokszor úgy érzem is, hogy az egyetemes magyarság és az egyetemes marhaság közt ugyanaz a vékony válaszfal van, mint az őrült és a zseni közt, azért vállalom. Mindet ha kell, az egyetemesség érdekében.
Mert egykor nem volt természetes, hogy az anyaországon kívüli magyarság éppoly összetevője az egyetemesnek, mint a nemzet nevét viselő ország állampolgára. A magyarság belső kisebbségeként így éltem magam is az életemet; nem vagyok rá büszke, csak vallom: addig nem érett egy nemzet a tettekre, amíg nem képes befogadni az egésznek minden részletét. S ha korábban Ady azt írhatta, hogy „minden egész eltörött”, s váteszként az ország darabokra zúzását is megénekelhette ezáltal, akkor a mai magyaroknak tényleg az a dolguk, hogy a részeket összeállítsák – nem a történelmieket, hanem a szellemieket. Hogy a szellemek helyett, melyek hetven év alatt ellepték a Kárpát-medencét, ma a tisztánlátás higgadt apostolai vegyék át a kezdeményezést.
Nem hiszem, hogy bármely állam kiheverhette volna a maga Trianonjának a traumáját, talán ha az a szerencse érte, hogy nem is volt neki. A mindenkori európai nagyhatalmak mindig annyira féltek egymástól, hogy a másik területét nemigen szabdalták föl, nehogy a határrevízió kérdése ismét felvetődjön, inkább a kisebb államokat nyirbálták keresztül-kasul. A szomszédos államocskák pedig mindig bedőltek ennek a trükknek, s ők is levágtak maguknak egy karéjt. De ez már az ő lelkiismeretüket terheli, a miénket az, hogy a határon túl nem mertünk nézni, nem mertük vállalni, hogy mindenki magyar, aki magyarnak vallja magát. Ezt sokáig nem vette be az „anyaországi” magyarság tudata, a kevély ellenállásba vagy a felőrlő asszimilációba kényszerített kisebbségi, a trianoni határokon kívüli magyarság öntudata pedig igencsak elenyészett. A magyar-magyar kapcsolatok felújítását, beláthatjuk, nem lehetett tovább halasztani. Még akkor sem, ha sok mindenben továbbra sem értjük meg egymást. A régi beidegződések is tovább működnek, hiszen a nyilatkozók és a kommentátorok a jogos megelégedés hangán szóltak a Magyarok III. Világkongresszusa befejeztével, de azt nem említették, hogy a zárt ajtók mögött sokszor alacsony szintű, vádaskodásokkal teli vita is folyt. Például az amerikás magyarok között. Nem a turáni, hanem a trianoni átok ül a lelkeken.
Találkozásaim közül a baranyai és a szlavóniai magyarokkal való volt a legkeserűbb. Az emberek magukba fordulnak, ha mindenüket elveszik. Bíznak, de egyre kevésbé hisznek. Nincs bennük gyűlölet – soha nem is volt –, csak a végét szeretnék látni hányattatásuknak. „A magyar kormány tényleg befogadott bennünket” – mondják –, „de nem tett meg mindent azért, hogy visszakerüljünk. Ha egy magyarországi szerb faluval úgy bántak volna el a magyarok, mint Kóróggyal a szerbek, akkor abból már nemzetközi botrány támadt volna” – vélik. Nyilván a fájdalom a legnagyobb igazság.
Az erdélyiek úgy jöttek el, hogy Romániában szinte hazaárulókká nyilvánították őket tettükért. Különösebben nem izgatta őket, nem vették sorscsapásnak. Nagyobb is érte őket már. El akarom adni a kis földemet, mondom újdonsült székelyudvarhelyi ismerősömnek, mert éppen ezt a témát pendítettük meg. „A földet nem szabad eladni!” – vágja ki. Csak akkor nyugszik meg, amikor mondom, hogy rendes ember veszi meg. Ő még tudja, hogy a szavaknak van hitelük. S azt is, hogy Madéfalván annak idején hiába fogdosta össze erőszakkal a császár a székely fiakat, s hiába rendezett köztük vérfürdőt, s akik megmaradtak, azokat hiába vitte katonának. A had elvonult a székelység megmaradt. Ősei földjén.
A szlovákiai magyarok is átéltek már néhány kitelepítést, s most már nem fűlik a foguk hozzá. Végül is megmaradtak, még akkor is, ha felfogásuk hasonló, mint a miénk volt, amikor úgy véltük, hogy ha már mindenképpen másik államban kell élnünk, akkor az inkább legyen Jugoszlávia, mint Szerbia, mert ott nyilvánvalóan nagyobbak az esélyeink a kibontakozásra. Ahogy most áll a dolog, nekik is meglesz a maguk Szerbiájuk, s csak üdvözölhetik, ha a szlovák héják nem repülnek olyan magasra, mint déli rokonaik, s nem csapnak le rájuk is.
Szóval, van mit megbeszélni. Erre később is rájöttem, amikor, immár a határ innenső oldalán, a politikai összecsapások kereszttüzét figyeltem. Mit mondjak, nekem igen szimpatikus volt, ahogy Panić úr gatyába rázta a szövetségi parlamentereket. Az például, ahogyan Šešelj radikálisainak megmagyarázta, hogy az ő apja is radikális volt, de okos radikális. Tetszett az a javaslata is, amit Tuđmannak tett: tüntesse el a horvát zászlóról a sakktáblát, akkor ő garantálja, hogy az összes szerb leborotválja a szakállát. (Ha Tuđman ebbe belemegy, akkor csak a kisebbségek viselnek majd szakállt a megkülönböztetés végett?) A doktorok doktorát, minden picik legkisebbjét, egykori makrancos államelnökünket a pápaszemes Jovićot is megdicsérte, mondván, hogy érdekes volt, amit mondott Panić úr, érdekes volt az eddig is, csak nagyon sokan nem tudják elmesélni, mennyire, mert időközben belehaltak.
Egyébiránt rendkívül örülök annak, hogy lapunk éppen egy történelmi napon jelenik meg, akkor, amikor Európa Londonban pontot akar tenni a jugoszláv válság végére. Az öreg hölgy csak azt nem tudja, hogy a Balkánon is hódít az operett, s ott is ismerik a „Londonban, sej, van számos utca...” kezdetű slágert. Minden utcán van sarok, s a sarok mögött van, aki jól fejbe kólintsa az Európa-házba igyekvő gyanútlan járókelőt. Erről pedig egy vicc jut eszembe:
– Milyen jelet visel a rendőr a karján?
– ?
– URH-primitív.
Hát, ennyit a történelmi tapasztalatokról. Meg Szerbia rendőri szerepéről Európa megszállásában.
Kommentek
Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.
Komment írásához be kell jelentkeznie.
Legfrissebb
A Fico-kormány átneveli a közmédiát
A populista-nacionalista szlovák kormány neki kezes intézményre akarja lecserélni a közmédiát. Már elfogadta az erre vonatkozó >
Nehogy tragikus hős legyen
Míg a kérdésén gondolkodtam, „Hogy bírod lelkileg ezt a sok valóságot a fejedben?”, ő már válaszolt >
Politikai válság Horvátországban
Paul Lendvai azt írja a horvát választás után, hogy a zágrábi politikában jelenleg minden elképzelhető. Válság >
Veszélyes lehet-e ez az ember Orbán számára?
Nemigen fordul elő, hogy valaki veszélyessé válik Orbán Viktor számára, de most valami megmozdult az országban, >
A szélsőjobb át akarja venni Európát és Meloni mutatja hozzá az utat
Ezt írja Rómából a New York Timesban David Broder, aki nemrégiben könyvet jelentetett meg a mai >
Orbán illúziói a nagyságról
Orbán hiú reményei összeomlottak. A miniszterelnök azt remélte, hogy egy nacionalista, bevándorlás-ellenes, Putyin-párti ellenforradalmat vezethet Európa >
Káoszba fulladt a brüsszeli szélsőjobbos konferencia
A New York Times szerint örül az európai jobboldal, mert brüsszeli tanácskozásukat törölni próbálták. Pedig a >
A Guardian arra szólítja fel Iránt, illetve Izraelt, hogy lépjenek vissza a szakadék széléről
Ellentétük ugyanis nyílt háborúval fenyeget. A világ persze nem tudja, mit szabadítanak el a megtorló akciók, >
Nagy siker lett volna az iráni légitámadás elhárítása?
Roger Boyes, a Times diplomáciai szerkesztője azt elfogadja, hogy újrakeverték a geopolitikai kártyákat. Immár Teherán közvetlenül >
A világ a háború szélén áll
Izraelnek nincs más választása: válaszolnia kell az Iránból indított támadásra – küldi elemzését Izraelből a Daily >
A Közel-Kelet egy olyan, nagy háború küszöbén áll, amelyet senki sem akar
Erre mutat rá David Ignatius, a Washington Post biztonságpolitikai szakírója. A Biden-kormányzat felhasznál minden lehetséges diplomáciai >
Az ember, aki kihívja Orbán Viktort
A kormány elbizonytalanodása kézzel fogható. A kegyelmi ügy keményen eltalálta Orbánékat, annál is inkább, mert a >