Ma György, Fidél, Debóra névnap van.
Fiók
Jelszó:
Legnépszerűbb
Vajdasági magyar-magyar szótár
Remélhetőleg segítségével jobban megértjük egymást. >
“Hálát adunk, hogy Erdély Romániához tartozik”
„Ordítani Kárpátia koncerteken és hullarészegen üvölteni, dögölj meg büdös zsidó.” Ille István ( Kanadai Magyar Hírlap): >
A rikkancs ismét jelenti (18.)
Megőrültem. Ezt már kezdem felfogni, de lehet, hogy csak hülyülök. Tizenöt éve nem engedem Sára lányomnak >
A rikkancs ismét jelenti (22.)
Simor Márton a becsületes neve. 1975-ben született. Szegedi szobrász és tanár. Mivel vallom, hogy az emberiség >
A rikkancs ismét jelenti (12.)
Zsozsó! Őt szinte mindenki így ismeri. Zentai lány, asszony, akinek vadregényes élete valahol mostanság tisztult le. >
A rikkancs ismét jelenti (21.)
Ifjúság Mikor Kolumbusz a zsivajgó partra lépetts követték társai, az ittas tengerészek,szagos szél támadt s lábához hullt >
A rikkancs ismét jelenti (20.)
Mondhatnám azt is, gyerekkori pajtások vagyunk, de ez nem igaz, hisz Robi egy tízessel fiatalabb, és >
A rikkancs ismét jelenti (1.)
Valamelyik nap a múlt héten megcsörren a telefonom, és Árpád közli velem, hogy 19-év után újra >
Újra itt a Napló! - hozzászólások
A Napló újraindulása alkalmából megjelent cikkhez több hozzászólás érkezett. Meggyőződésünk, hogy egyes vélemények tájékozatlanságnól fakadnak. Megpróbáltuk közölni >
A rikkancs ismét jelenti (13.)
Magamnak ezeket a kérdéseket írtam fel. Olyan emlékeztetőnek, miután vasárnap délután rám csörgött: >
Madárdal
Jó magyarnak lenni. Tudom ezt már rég óta, de most szombaton valahogy különösen jó volt, sok >
A rikkancs ismét jelenti (8.)
Ma egy könyvről szeretnék szólni. Ez a gondolat már vagy fél éve érik bennem, de most, >
Napi ajánló
Suttyomban
Tamás Gáspár Miklós
„Német megszállás volt. Lengyelországban, Csehszlovákiában, Jugoszláviában, Franciaországban.” Tamás Gáspár Miklós (hvg.hu):
Az, ami a Lipótváros szívében, a Szabadság téren, a 2014. július 19-éről 20-ára virradó éjszaka történt, nem olyan súlyos, mint az, ami a magyar vidéken, főleg Északkelet-Magyarországon megy végbe a romákkal és az egész országban a négymillió koldussal szemben.
Az, ami a budapesti Lipótváros szívében, a Szabadság téren, a 2014. július 19-éről 20-ára virradó éjszaka történt, nem olyan rettenetes, mint az, ami Kelet-Ukrajnában, Irakban, Szíriában, Líbiában és a Gázai övezetben történik. Zeev Sternhell, a nagy francia-izraeli történész azt mondja, hogy az izraeli katonai állam, amely „zsidó állam”-nak nevezi magát – s ennek a formulának az elismerésére akarja kényszeríteni a világot, elsősorban az Egyesült Államokat –, evvel kifejezi, hogy az uralma alatt élő palesztinai araboknak nem az állama.
Velük szemben a kollektív bűnösség elvét alkalmazza, nem a „szemet szemért, fogat fogért” elvét, hanem az „egy szemért száz szemet, egy fogért száz fogat” elvét. Az antiszemitizmus veszedelmétől tartó „haladó közvélemény” – különösen Közép- és Kelet-Európában – hallgat. Vannak olyan közép- és kelet-európai soviniszták, akiknek ez imponál. Vannak itt is olyanok, akik szerint így kell bánni a szegény, békétlen és sötét bőrű kisebbségekkel. A cionista alapeszme – mint annyi XIX. és XX. századi gondolat – totális kudarcot vallott. Mint annyi más esetben, a zsidók és a zsidók barátai keserűen mondhatják: „nem erről volt szó”. Nem, nem erről volt szó. Az etnicizmus és a fajgyűlölet áldozatai (és utódaik) üldözőiktől tanultak – Shlomo Avineri kimutatta az izraeli jobboldal gyökereit az 1920-as évek Lengyelországának soviniszta-tekintélyelvű irányzataiban (ND, „endecja”) – , nem tolsztojánus őseiktől vagy Martin Bubertől. (A folyamat végpontja itt látható. A szombati Magyar Nemzet is közölt erről fényképet. A tisztességes, szerény kis izraeli baloldal persze tüntet a háború ellen, és éppen úgy támadják a soviniszták, mint a pesti baloldalt – mindezt jól ismerjük.)
Az, ami a budapesti Lipótváros szívében, a Szabadság téren, a 2014. július 19-éről 20-ára virradó éjszaka történt, nem olyan súlyos, mint az, ami a magyar vidéken, főleg Északkelet-Magyarországon megy végbe a romákkal és az egész országban a négymillió koldussal szemben.
Végül is csak fémből és kőből összegányolt rémgiccs. Tárgy. Nem fáj, fizikailag legalábbis nem fáj.
Azok között, akik vasárnap délelőtt kimentek tiltakozni a lipótvárosi Szabadság térre, ott voltak azok is, akik rasszista zsarut indítanak polgármesterjelöltnek Miskolcon – ott most három rasszista jelölt indul egymással szemben: van itt pluralizmus! – , és azok is, akik ugyan elítélik az effélét, de továbbra is politikai összefogásról tárgyalnak azokkal, akik azt teszik, amit ők állítólag borzadva elutasítanak. Az ő tiltakozásuk sem ér semmit.
Ugyanis az antifasizmus és az antirasszizmus egyetemes, hogy Pál apostolt idézzem, nem „személyválogató”: nem lehet a zsidógyűlöletet megvetni és elítélni (noha kell) úgy, hogy a hozzá ijesztően hasonló más rasszizmusokat, etnicizmusokat és sovinizmusokat nem ítéljük el ugyanakkora haraggal és undorral.
Mert azt, ami a budapesti Lipótváros szívében, a Szabadság téren, a 2014. július 19-éről 20-ára virradó éjszaka történt, azt természetesen a magyarországi zsidók ellen tették, akik tették. A masszív rendőri biztosítással, magas fémkordonok mögött, az éj leple alatt gyáván és aljasul a helyére csempészett hazug emlékmű nem mond egyebet, mint azt, hogy nekünk – régi és mai magyaroknak – semmi közünk az egészhez, azt idegenek (németek) tették idegenekkel (zsidókkal) úgy, hogy a magyar állam béna volt és tehetetlen.
„Német megszállás”? Német megszállás volt. Lengyelországban, Csehszlovákiában, Jugoszláviában, Franciaországban. Ezek az államok nem voltak a Harmadik Birodalom szövetségesei, hanem az ellenfelei, ezeket az államokat szétzúzta a náci hadigépezet, és a maradékot különféleképpen igazgatták, hol kollaboránsokkal, hol nélkülük. Ezeknek az államoknak egy részéből területeket kapott a Harmadik Birodalommal szövetséges, Horthy Miklós kormányozta Magyar Királyság (még 1940-ben és 1941-ben) – méghozzá Mussolini Olaszországa mellett egyedül, és viszonylagosan nagyobb mértékben –, a Wehrmacht és az SS 1944. március 19-ei bevonulása után a Horthy-kormányzat (1944. október 15-éig) a helyén maradt, és folytatta a háborút a Harmadik Birodalom oldalán. Tudjuk jól, s az elmúlt hónapokban ezt ezerszer elmondták, addigra a magyarországi zsidókat minden joguktól és minden javuktól megszabadították, s a magyar államapparátusnak nem maradt más, mint a legnagyobb sebességgel és hatékonysággal bevagonírozni a zsidókat, útban az emberi mivoltuktól való radikális megfosztás, majd a gáz- és tűzhalál felé. Sok százezer magyar állampolgárt nem védett meg az államuk, hanem szabályosan és energikusan átadták őket idegen kormányzat hóhérainak, beleértve a csecsemőket és a nagymamákat. (Arra pedig még a magyar antifasiszták se szeretnek emlékezni, hogy mi történt az „országgyarapítással” „visszatért”, azaz megszállt területek nem magyar nemzetiségeivel.)
A lipótvárosi emlékmű – s tudjuk, hogy valaha a Lipótvárosban lakott a zsidó polgárság (nem a valaha kispolgári és proli Újlipótvárosban, azaz a mai XIII. kerület egyik részén, hanem a mai V. kerületben) – nem valamiféle fasiszta vagy náci jel, hanem a közöny emlékműve.
„Bejött” a Wehrmacht, megalázta a magyar államot, s ez tragédia. Ez egyébként igaz. Tragédia volt, tragédia, amelyet előkészített a huszonkét évig uralkodott irredenta és zsidóellenes, konzervatív politika, s amely nélkül persze aligha lett volna realizálható az a magyar állam által lelkesen üdvözölt és fegyelmezetten végrehajtott, időnként szorgalmasan túlteljesített terv, amely az európai zsidóság végleges kiirtását célozta, s amely terv a német náciké volt, nem a sovén magyar militarizmus találta ki – bár amit ez német közreműködés nélkül kiötölt a zsidótörvényekkel és -rendeletekkel, a munkaszolgálattal és a többivel, maga is épp elég borzalmas volt, menthetetlen és szégyenletes. A fő bűn természetesen a náci Németországé, nem a magyar államé.
De ránk elsősorban mégis ez utóbbi tartozik. Ez a rendszerváltás utáni magyar állam identitásának a kérdése. A Gábriel arkangyalos, sasos, országalmás emlékműre a lipótvárosi református templom lépcseiről keményen néz a bronzba öntött Horthy Miklós.
De az emlékmű – és lopakodó, gyáva fölállítása a magyar rendőrség felejthetetlen asszisztálásával, magas fémkordonok között, a forró nyár miatt kiürült városban, vasárnap hajnalban, amikor puccsokat szokás intézni és háborúkat indítani – csakis és kizárólag akkor bírálható erkölcsileg érvényes módon, ha félreérthetetlenül kimondjuk: a mai Magyarországon nem a zsidók életét fenyegeti veszély, hanem a cigányokét (hiszen a szélsőjobboldali paramilitáris rohamosztagok őket gyilkolják, és a fajgyűlölő államhivatalnokok és tisztségviselők őket üldözik és szorítják ki szülőhelyükről), hogy az elnyomó rendszertől nem elsősorban a zömmel a középosztályhoz és az értelmiséghez tartozó zsidók szenvednek, hanem a munkanélküliek, a hajléktalanok, a „közmunkára” kényszerített munkások, az éhező parasztgyerekek, a diszkriminált nők és melegek, a nézeteik miatt elbocsátott vagy munkalehetőségüket elvesztett baloldali értelmiségiek – felekezeti különbség nélkül. Bár zsidónak lenni se nagy vigalom. S az a többnyire szubtilis, nehezen okadatolható megkülönböztetés, amely az utódállamok magyar kisebbségeit érinti, noha olykor láthatatlan a kívülállónak, azért fölöttébb aggasztó. (Nem szólva a tökéletesen elnémított magyarországi nemzetiségekről.)
A Szabadság téri emlékmű mindenekelőtt a közöny emlékműve, mondtam – azt nyilatkoztatja ki, hogy a nemzettel azonosított, uralkodó etnikum (ez a szociológiai fikció, amely mindig az „államfönntartó”, lojális „népelemet” jelenti) mesterséges, kulturális határain kívülre képzelt embercsoportok sorsa irreleváns, mert idegen. Nagyon sajnáljuk, roppantul idegesítő, de hát mégse a mi dolgunk. Azt mondja ki, hogy a fölvilágosodás óta egyetemesnek gondolt nemzettagság és állampolgárság létező, de vitatott hipotézis, még ha elismerjük is bizonyos tekintetben néhanapján, akkor is másodrendű és pontatlan.
Régóta tudjuk, hogy a rendszerváltás megbukott.
A hanyatlás gyors – és sajnos igazolja azokat az aggodalmakat, amelyeket annak idején annyira utáltam az 1980-as évek végén. Sokan féltek tőle, hogy olyasmi következhetik be itt, mint ami aztán csakugyan bekövetkezett. Lenéztem akkoriban ezeket az ijedős kispolgárokat, akiknek – szerencsétlenségünkre – igazuk lett. Ha okosabbak vagyunk, tudhattuk volna, hogy a polgári társadalom emancipációs (szabadságelvű és egalitárius) korszaka rég véget ért, mire mi kelet-európaiak megérkeztünk a már hanyatló kapitalizmusba. Nem fenyeget itt újabb holokauszt.
Csak a végtelen gyalázat.
Kommentek
Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.
Komment írásához be kell jelentkeznie.
Legfrissebb
Veszélyes lehet-e ez az ember Orbán számára?
Nemigen fordul elő, hogy valaki veszélyessé válik Orbán Viktor számára, de most valami megmozdult az országban, >
A szélsőjobb át akarja venni Európát és Meloni mutatja hozzá az utat
Ezt írja Rómából a New York Timesban David Broder, aki nemrégiben könyvet jelentetett meg a mai >
Orbán illúziói a nagyságról
Orbán hiú reményei összeomlottak. A miniszterelnök azt remélte, hogy egy nacionalista, bevándorlás-ellenes, Putyin-párti ellenforradalmat vezethet Európa >
Káoszba fulladt a brüsszeli szélsőjobbos konferencia
A New York Times szerint örül az európai jobboldal, mert brüsszeli tanácskozásukat törölni próbálták. Pedig a >
A Guardian arra szólítja fel Iránt, illetve Izraelt, hogy lépjenek vissza a szakadék széléről
Ellentétük ugyanis nyílt háborúval fenyeget. A világ persze nem tudja, mit szabadítanak el a megtorló akciók, >
Nagy siker lett volna az iráni légitámadás elhárítása?
Roger Boyes, a Times diplomáciai szerkesztője azt elfogadja, hogy újrakeverték a geopolitikai kártyákat. Immár Teherán közvetlenül >
A világ a háború szélén áll
Izraelnek nincs más választása: válaszolnia kell az Iránból indított támadásra – küldi elemzését Izraelből a Daily >
A Közel-Kelet egy olyan, nagy háború küszöbén áll, amelyet senki sem akar
Erre mutat rá David Ignatius, a Washington Post biztonságpolitikai szakírója. A Biden-kormányzat felhasznál minden lehetséges diplomáciai >
Az ember, aki kihívja Orbán Viktort
A kormány elbizonytalanodása kézzel fogható. A kegyelmi ügy keményen eltalálta Orbánékat, annál is inkább, mert a >
Mi történik, ha Ukrajna veszít?
Ha Oroszország el tudja foglalni egész Ukrajnát, akkor több, mint ezer kilométerrel nőne meg a közös >
A bennfentes, aki kihívja Orbán Viktort
Magyar Péter személyében egy korábbi bennfentes hívja ki Orbán Viktort – mindössze két hónap alatt az >
Az orosz atomfenyegetés miatt nem jönnek a német cirkálórakéták
Kijevben, egy titkos helyen nyilatkozott a német jobboldali Die Welt munkatársának, miközben országa az invázió kezdete >