Ma Márk, Ányos névnap van.
Fiók
Jelszó:
Legnépszerűbb
Vajdasági magyar-magyar szótár
Remélhetőleg segítségével jobban megértjük egymást. >
“Hálát adunk, hogy Erdély Romániához tartozik”
„Ordítani Kárpátia koncerteken és hullarészegen üvölteni, dögölj meg büdös zsidó.” Ille István ( Kanadai Magyar Hírlap): >
A rikkancs ismét jelenti (18.)
Megőrültem. Ezt már kezdem felfogni, de lehet, hogy csak hülyülök. Tizenöt éve nem engedem Sára lányomnak >
A rikkancs ismét jelenti (22.)
Simor Márton a becsületes neve. 1975-ben született. Szegedi szobrász és tanár. Mivel vallom, hogy az emberiség >
A rikkancs ismét jelenti (12.)
Zsozsó! Őt szinte mindenki így ismeri. Zentai lány, asszony, akinek vadregényes élete valahol mostanság tisztult le. >
A rikkancs ismét jelenti (21.)
Ifjúság Mikor Kolumbusz a zsivajgó partra lépetts követték társai, az ittas tengerészek,szagos szél támadt s lábához hullt >
A rikkancs ismét jelenti (20.)
Mondhatnám azt is, gyerekkori pajtások vagyunk, de ez nem igaz, hisz Robi egy tízessel fiatalabb, és >
A rikkancs ismét jelenti (1.)
Valamelyik nap a múlt héten megcsörren a telefonom, és Árpád közli velem, hogy 19-év után újra >
Újra itt a Napló! - hozzászólások
A Napló újraindulása alkalmából megjelent cikkhez több hozzászólás érkezett. Meggyőződésünk, hogy egyes vélemények tájékozatlanságnól fakadnak. Megpróbáltuk közölni >
A rikkancs ismét jelenti (13.)
Magamnak ezeket a kérdéseket írtam fel. Olyan emlékeztetőnek, miután vasárnap délután rám csörgött: >
Madárdal
Jó magyarnak lenni. Tudom ezt már rég óta, de most szombaton valahogy különösen jó volt, sok >
A rikkancs ismét jelenti (8.)
Ma egy könyvről szeretnék szólni. Ez a gondolat már vagy fél éve érik bennem, de most, >
Megyünk vagy visznek?!
Tömöry Péter
Mesélik, gyermekkorunk ínséges időszakában apám egy kecskeollót vásárolt felnöveljük s aztán lesz teje a családnak bőven. Az elgondolás jó volt, ésszerű, csupán arról feledkezett meg, hogy szűkös-közös udvarainkon, városi lakások tövében, a jámbor állat tejelni soha nem fog. És egyszer én is vágtam disznót
Amikor az első romániai húsínség híre érkezett, csíkszentmártoni gazdától vásároltam a százötven kilós hízót, le is vágtuk sebtiben, kolbászt, pecsenyét készítettünk belőle s olajos bödönökben raktároztuk el öcsém tömbházlakásának utolsó emeleti kamarájában. A hús mind megromlott. Pedig az ötlet, az előrelátás ésszerűségéhez és jóhiszeműségéhez kétség nem fért. Hogy mégis balul ütött ki a „vállalkozás”?! Csupán arról feledkeztem meg, hogy harmincfokos meleggel perzselő nyárban senki nem vág malacot, s nem tárolja a húst a nap tüzétől felhevített beton éléskamarában...
A jó szándék, az előrelátás hányszor bicsaklott meg rossz körülményfelmérésen, Istenem! Hányszor mértük lelkesedésünkben, hites lobogásunkban mellé a körülményeket. Mindez most, amikor gyanakodó, már majdnem mindenben tamáskodó öregember leszek, nem a disznók és kecskegidák viszonylatában jut eszembe, hanem a világ alakulását és benne vergődő tanácstalanságunkat méricskélve.
1968-ban – bizonyisten! –, hittel hittem, hogy valami merőben új kezdődik el. Új magyar lapokat kaptunk, addig nem tapasztalt gazdagsággal indult meg a könyvkiadás, a televízióban magyar és német műsorokat sugároztak... Azt képzeltük: valóban egy nagyszerű korszak kezdetének a szerencsefiai vagyunk, akiknek megadatik, hogy házban és hazában, tágas szellemi lakásokban, jogoknak asztalánál ülve éljük le, dolgozzuk át az elkövetkező esztendőket Az ésszerű logika engedett arra következtetni, hogy ez így van. És amikor pár év alatt rá kellett döbbennünk, 1968-cal valami befejeződött és nem kezdődött, akkor már árnyalatnyit is alig tudtunk alakítani nemcsak a körülményeken, de saját sorsunkon sem. Mi több, az óvatlanja közülünk, a leglelkesebbek, leghiszékenyebbek szegyig benne álltak a slamasztikában, amely a fel nem ismert körülmények által állt elő... A kecskeolló és nyári disznóvágás példázatából így ugrom át, fejest, a politikába, az elvetélt és elfecsérelt közösségi lehetőségek, népünk romlásba dőlésének mocsarába. Mert bizony, a legelején igen apró kompromisszumok, vagy azok fölötti szemhunyásaink, kényelemből észre nem vételük – segítették elő, segítik elő ma is a számunkra hátrányos, sorsunkban bukást hozó jelenségeket.
Az ókori görög színdarabok szereplőinek tragikus sorsfordulatait nem egy klasszika-filológus azzal magyarázza, hogy ezek a hősök „vakok” az apróságnak tűnő körülményekre. Alapvető tetteikben, a jelentős életjelenségekben heroikusak, erkölcsi erővel felruházottak, szépek és okosak, s mégis elbuknak. Bukásuk előidézője ez a „vakság”. A mi népünkre vonatkoztatva Sütő Andrásnak van egy találó, paradoxonban testet öltő megfogalmazása: vakmerően gyávák vagyunk. – Vakmerően jóhiszeműek – korrigálnám én, engedelmével, magam mondandójának érdekében a kifejezést. És ehhez párosul, hogy a Bourbounokkal ellentétben mindent megbocsátunk és mindent elfelejtünk. Ebből aztán más nem maradhat ránk s a maradékra, mint a veszteségek fölött érzett tragikus, fájlalgás.
Jogainkat – míg megfogalmazzák, míg papírra vetik, ratifikálják – ésszerű körültekintéssel, előrelátással, már-már kicsinyes akadékoskodással és acsarkodással, mint cikkelyeket kiharcoljuk, megkapjuk. S utána – ó, tragikomikus emlékű kánikulai disznóvágás! – hagyjuk, hogy avas olajban, romlandó helyeken tárolják, s fölmutogassanak rájuk, elénk – ellenünk! – citálják, ha jogéhség gyötör. S közben keseredik a lelkünk belé, hogy táplálni vélük magunkat nem tudjuk.
Amikor 1989 júliusában az ötvenhatos mártírok koporsóit kihelyezték a Hősök terére, amikor a jelképes hatodik hamvveder is ottan állott, a névteleneké, akkor nem kegyeletsértő keserűséggel, de eszembe jutott, hogy hiányzik onnan még egy: az 1956 utáni erdélyi áldozatoknak jelképe, az, amelyik nekik kellene megadja a történelmi igazságtételt. Mert mai napig nem tudni, hányan vesztették életüket, hányan sínylődtek hosszú évekig tömlöcben 1956 novembere után a romániai magyarok közül. Olyanok, akik semmi mást nem tettek, csak kihelyezték gyászoló gyertyáikat az erdélyi városok ablakába, csak emberi és nemzeti szolidaritástól fűtve, önkéntesen adtak vért a vért hullajtó budapesti áldozatoknak, akik a Házsongárdi temetőben nemzetünk ott nyugvó nagyjainak a sírjánál — Apáczai Csere Jánosénál, Misztóthfalusi Kiss Miklósénál, Berde Mózsáénál, Reményik Sándorénál, Csendes Kálmánénál – elénekelték a Himnuszt… Olyanok, mint Burchardt Márta, VII. b osztályos tanuló, akit mellőle, az iskolapadból vittek el, tartóztattak le, akinek az volt a bűne, hogy tizenhárom évesen, világra csodálkozó tisztasággal verseket írt a szabadságvágyáról, szerelméről, igazságról és boldogságról; olyanok, mint Páskándi Géza, Páll Lajos, Balogh Edgár, Fülöp Dénes, Szekerán István, Koczka György – tanulók, egyetemisták, tanárok, írók, papok. Olyanok, akiknek senki soha nem fogja még mondvacsinált bűneit sem megtudni, mert „elkallódtak” a kihallgatások, a vizsgálati fogság napjaiban. Olyanok, akiket a kolozsvári állomás teréről, vagy a marosvásárhelyi főtérről szedtek össze, mert... Miért, miért!?
Amikor Kádár Jánosnak a levert és elárult forradalom után legsietősebb dolgai közül is elővaló volt, hogy Erdélybe siessen és megnyugtassa a románokat: Magyarországnak semmilyen követelése (nem úgy hangzott, hogy területi, hanem, hogy semmilyen!) nincs a baráti, testvéri szocialista Romániával szemben, akkor Marosvásárhelyen – abban az időben még a Magyar Autonóm Tartomány székvárosában – a főteret piros-fehér-zöld zászlórengetegbe öltöztették. Felkérték a népet is, aki ott lakott, hogy tűzze ki a magyar lobogót, fogadja illő tisztelettel Kádár elvtársát. A beszéd elhangzott, Kádár elutazott s vonatvagonján még be sem csukódott az ajtó, amikor már begyűjtötték a zászlókat s begyűjtötték azokat, akik saját házuk homlokzatára, lakásuk ablakába az utasításnak megfelelően magyar lobogót tűztek. 1967-ben Temesvárról utaztam Belső-Erdély felé. A vonaton megtört, roncsolt idegű emberrel kerültem egy kupéba. Akkor szabadult a börtönből. Ő mesélte, hogy tíz évet ült, amiért lakása ablakába kihelyezett egy sebtiben összefércelt nemzetiszín lobogót. A vád?! Magyar nacionalista, szeparatista törekvés, revizionizmus, horthysta fasiszta izgatás, hazaárulás...
Kolozsváron Kádár János beszédét magam is hallottam, apám kezébe csimpaszkodva. Hallgattam, mert a magyarokat kivezényelték az állomás térre meghallgatni ezt a szónoklatot. És abban az időben Kolozsvár még ugyanvalóst csak magyarok által lakott város volt. A százezer lakosból hetvenezer magyar és harmincezer román. (Csak az érdekesség kedvéért említem meg, hogy ebben a városban háromszázezer ember lakik. Ebből a hivatalos román statisztika szerint hetvenezer a magyar és a többi román). A kolozsvári magyarok zöme ipari munkás volt, szervezett, a Herbák János nevét viselő bőrgyár, a Carbochim, az lris munkásai. A bőrösök, vasasok, fások. (Két háború közötti szakszervezeti meg szervezettségük nyomán nevezték még akkoriban is így őket.) Jó hányaduk ott volt a téren. Nemcsak a parancskényszer, nemcsak a kíváncsiság, de a jóremény is oda vitte őket: hiszen mindannyian hallgatták a Szabad Kossuth Rádióban Kádár beszédét, amikor még a Nagy Imre kormány tagjaként szólt a néphez, s ott élt bennük a jóhiszeműség: hátha... De Kádár János, akár az akkor már Kolozsváron is propagált Ellenforradalmi Fehér Könyv, egyértelmű volt. Sápadó ajakkal, beharapott nyelvvel és lélekkel hallgatták az „ellenforradalom” borzalmairól szóló mondatokat addig, amíg Kádár meg nem köszönte a román népnek és kormánynak a baráti segítséget, amelyet nyújtott. (Már mindenkinek tudomása volt arról, hogy Nagy Imréék valahol Romániában raboskodnak.) Akkor az egyik szaki, nem messze tőlünk, megjegyezte szégyenérzetének indulatával, félhangosan: „Nem jutott neked is októberben egy lámpa-vas?!” – Pillanatok alatt tartóztatták le őt s válogatás nélkül mindenkit, vagy két teherautónyi embert, aki a közelében állott. Apámat valószínű miattunk, s fürge lábai miatt nem... Hazamenvén rám parancsolt, hogy minden irományomat: verset, feljegyzést, még az irodalomfüzeteket is azonnal égessek el. És bepakolt a kicsi fekete bőröndbe, amelyet aztán hosszú évekig ott tartott a kijárati ajtó mögött…
Kádár János látogatásának másnapján furcsa dolgok kezdődtek Kolozsváron. Nekikezdtek például eltakarítani a második világháborúból addig megmaradt romokat. És igen akkurátusan – spaklival és kalapáccsal – vakarták, verték mindenünnen a magyar feliratokat. Moziról, boltról, intézményről, közvécéről... A feliratok lehullottak s a helyi lapban, az Igazságban kolumnás cikkek jelentek meg arról, mekkora és milyen alapvető jogokat élvez a nemzeti kisebbség a városban és országban, mekkora csapást mért a két nép barátsága a revansiszta-horthysta-ellenforradalmi-revizionista erőkre...
Hajnalonta, még mielőtt dudált volna a bőrgyár, nagy nyüzsgés, forgalom volt a városban. Egy ilyen napkelte előtti órán találkozott szállására hazatérve Sütő András a főtér sarkán a hajadonfőtt, sietősen közlekedő Balogh Edgárral.
– Hová mégy ilyen sietősen és ilyen korán idővel, Edgár? – így Sütő.
– Nem látod, hogy nem megyek? Visznek! – válaszolt Edgár bácsi.
És én ma is meg vagyok róla győződve, hogy Sütő nem látta. Mint ahogyan nem láttunk meg, nem látunk meg nagyon sokszor éjsötét leplébe burkolózott lényeget. És jövőt alapozó reménységgel disznót vágunk gyümölcsérlelő hava kellős közepén...
Kommentek
Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.
Komment írásához be kell jelentkeznie.
Legfrissebb
A Fico-kormány átneveli a közmédiát
A populista-nacionalista szlovák kormány neki kezes intézményre akarja lecserélni a közmédiát. Már elfogadta az erre vonatkozó >
Nehogy tragikus hős legyen
Míg a kérdésén gondolkodtam, „Hogy bírod lelkileg ezt a sok valóságot a fejedben?”, ő már válaszolt >
Politikai válság Horvátországban
Paul Lendvai azt írja a horvát választás után, hogy a zágrábi politikában jelenleg minden elképzelhető. Válság >
Veszélyes lehet-e ez az ember Orbán számára?
Nemigen fordul elő, hogy valaki veszélyessé válik Orbán Viktor számára, de most valami megmozdult az országban, >
A szélsőjobb át akarja venni Európát és Meloni mutatja hozzá az utat
Ezt írja Rómából a New York Timesban David Broder, aki nemrégiben könyvet jelentetett meg a mai >
Orbán illúziói a nagyságról
Orbán hiú reményei összeomlottak. A miniszterelnök azt remélte, hogy egy nacionalista, bevándorlás-ellenes, Putyin-párti ellenforradalmat vezethet Európa >
Káoszba fulladt a brüsszeli szélsőjobbos konferencia
A New York Times szerint örül az európai jobboldal, mert brüsszeli tanácskozásukat törölni próbálták. Pedig a >
A Guardian arra szólítja fel Iránt, illetve Izraelt, hogy lépjenek vissza a szakadék széléről
Ellentétük ugyanis nyílt háborúval fenyeget. A világ persze nem tudja, mit szabadítanak el a megtorló akciók, >
Nagy siker lett volna az iráni légitámadás elhárítása?
Roger Boyes, a Times diplomáciai szerkesztője azt elfogadja, hogy újrakeverték a geopolitikai kártyákat. Immár Teherán közvetlenül >
A világ a háború szélén áll
Izraelnek nincs más választása: válaszolnia kell az Iránból indított támadásra – küldi elemzését Izraelből a Daily >
A Közel-Kelet egy olyan, nagy háború küszöbén áll, amelyet senki sem akar
Erre mutat rá David Ignatius, a Washington Post biztonságpolitikai szakírója. A Biden-kormányzat felhasznál minden lehetséges diplomáciai >
Az ember, aki kihívja Orbán Viktort
A kormány elbizonytalanodása kézzel fogható. A kegyelmi ügy keményen eltalálta Orbánékat, annál is inkább, mert a >