Ma Márk, Ányos névnap van.
Fiók
Jelszó:
Legnépszerűbb
Vajdasági magyar-magyar szótár
Remélhetőleg segítségével jobban megértjük egymást. >
“Hálát adunk, hogy Erdély Romániához tartozik”
„Ordítani Kárpátia koncerteken és hullarészegen üvölteni, dögölj meg büdös zsidó.” Ille István ( Kanadai Magyar Hírlap): >
A rikkancs ismét jelenti (18.)
Megőrültem. Ezt már kezdem felfogni, de lehet, hogy csak hülyülök. Tizenöt éve nem engedem Sára lányomnak >
A rikkancs ismét jelenti (22.)
Simor Márton a becsületes neve. 1975-ben született. Szegedi szobrász és tanár. Mivel vallom, hogy az emberiség >
A rikkancs ismét jelenti (12.)
Zsozsó! Őt szinte mindenki így ismeri. Zentai lány, asszony, akinek vadregényes élete valahol mostanság tisztult le. >
A rikkancs ismét jelenti (21.)
Ifjúság Mikor Kolumbusz a zsivajgó partra lépetts követték társai, az ittas tengerészek,szagos szél támadt s lábához hullt >
A rikkancs ismét jelenti (20.)
Mondhatnám azt is, gyerekkori pajtások vagyunk, de ez nem igaz, hisz Robi egy tízessel fiatalabb, és >
A rikkancs ismét jelenti (1.)
Valamelyik nap a múlt héten megcsörren a telefonom, és Árpád közli velem, hogy 19-év után újra >
Újra itt a Napló! - hozzászólások
A Napló újraindulása alkalmából megjelent cikkhez több hozzászólás érkezett. Meggyőződésünk, hogy egyes vélemények tájékozatlanságnól fakadnak. Megpróbáltuk közölni >
A rikkancs ismét jelenti (13.)
Magamnak ezeket a kérdéseket írtam fel. Olyan emlékeztetőnek, miután vasárnap délután rám csörgött: >
Madárdal
Jó magyarnak lenni. Tudom ezt már rég óta, de most szombaton valahogy különösen jó volt, sok >
A rikkancs ismét jelenti (8.)
Ma egy könyvről szeretnék szólni. Ez a gondolat már vagy fél éve érik bennem, de most, >
Lélekben itthon élek
Beszélgetés Domonkos Istvánnal
Gubás Ágota
Csaknem 15 év után jelent meg az irodalombarátok körében itthon Domonkos István, a Svédországban élő vajdasági költő. December 28-án Szabadkán irodalmi estet szerveztek Domonkos István tiszteletére többek között íróbarátai, Tolnai Ottó és Dudás Károly. A látogatást használtuk ki erre a beszélgetésre.
– Tizenvalahány év után nagyon nehéz nemcsak magyarul beszélni, hanem szembenézni azokkal az emberekkel, akikkel az életem folyamán sorsot vállaltam. Az elmúlt időszakban a magányos éjszakákon, a könyv mellől fölébredve mindig ugyanaz a gondolat merült fel bennem: hogy vannak, mi van velük? Fizikailag Svédországban voltam, de lélekben itt éltem állandóan. Nem is volt alkalmam az anyanyelvemen beszélni. Két idősebb lányom tud magyarul, de nem éltek velünk, a fiam nem tud magyarul, a feleségemmel svédül beszélgetünk, munkahelyemen svédül beszéltem, magyarul csak könyveket, verseket olvastam. Néha hirtelen rádöbbentem, talán már túl késő, hogy visszakanyarodjak a vershez, az írott szóhoz. Elhatalmasodott rajtam a rémület, hogy ez talán felesleges is, és önmagam sanyargatva, akkor is, amikor eszembe jutottak verssorok, akkor is szinte dacosan ellenálltam. Majd ismét jöttek újabb pillanatok, amikor kitört a háború, újabb gyötrelmes kérdések, mi lesz velük? A hírek nagyon gyéren érkeztek, ismét csak nem a vershez jutottam el, hanem valamilyen nagy rémület kerített hatalmába, és ez ismét megakadályozott abban, hogy írjak. Így megkerültem az irodalmat, teniszezőként dolgoztam, s miután kiléptem a pályára, csak a labda létezett és sikerült elfeledni mindent... néhány órára... hozzásegített, hogy túléljem ezt a periódust, ami nemcsak ezért nem volt könnyű, de anyagi gondokkal is járt...
– A mintegy 20 évvel ezelőtt megírt Kormányeltörésben című versed látleletet adott a vendégmunkások és mindannyiunk létérzéséről. Ma hogyan látsz bennünket?
– Nem szeretek definíciókat használni, mert semmit sem lehet definiálni. A változások olyan gyorsan követik egymást – önmagunkban és a világban is –, hogy mire sikerülne valamit megfogalmaznunk, már teljesen új a helyzet. Úgy érzem, hogy a Kormányeltörésben című verset valamiféle skatulyába szorították. Nem elsősorban a vendégmunkásaink életével példálóztam benne, hanem önmagam csetlése-botlása, az én-nek a lehetetlen helyzetéről adtam látleletet. Lehetetlen helyzetéről a múltban, a jelenben és a jövőben. Nem látok valami világos, széles utat az én, az egyéniség számára. Sem akkor nem láttam, sem most. Úgy éreztem akkor is és most is, amikor valaki csak a vendégmunkás-problematikára redukálja a verset, hogy valamiféleképp kifosztották az egzisztenciális vonalát a versnek, a történelmiséget nem vették észre.
Az ember, miután megszületik, állandóan valamihez kötődni akar, valami biztonságosat, valamiféle puha fészket keres, tulajdonképpen folytatását annak, amit az embrionális állapotában átélt. Ez a kötődés csak kivételes pillanatokban lehetséges. Erre akkor kerül sor, ha az ember találkozik egy másikkal, akit teljes egészében el tud fogadni, gondolok elsősorban a szerelemre. Ezek a kivételes pillanatok azután csalétkei az embernek, s megpróbál ezeken a kivételes pillanatokon keresztül kötődni más területeken más emberekkel, s amikor ezek a relációk kikristályosodnak, akkor egy pillanatra, de mindig csak egy pillanatra, az ember úgy érzi, hogy érdemes volt élni, cselekedni, gondolkodni, érdemes volt szavakat használni, de sajnos a következő pillanatban ismét meg van kérdőjelezve minden. Ennek a versnek az alapkoncepciója a létbizonytalanság, nem a sartre-i értelemben, egyszerűen valamiféle primer, primitív létbizonytalanságnak a megfogalmazása.
– Ez a létérzés tart ma is?
– Igen. S minél jobban öregszem, annál inkább elfog. Márai Sándor nagyon idősen San Diegóban teljes magányban mindenkivel bizalmatlanul viselkedett, csengetésre nem válaszolt, egy teljes vákuumban fejezte be életét, egy olyan életet, amely szerelmekkel, barátokkal, sorsokkal volt tele...
– Te Svédországban hogyan találod meg ezeket a pillanatokat, vannak ilyen pillanatok?
– Sajnos nem sok van. Az egyetlen dolog, ami arra motivál, hogy reggelenként fölkeljek az, hogy családot alapítottam egykor fiatal koromban, és az az illúzió, hogy ez a család még létezik; persze ez is csak egy illúzió. Ezt még sikerül életben tartanom, ezt a kis pislákoló lángot, és akkor úgy érzem, hogy ez az egyetlen pont, ami még ideköt.
– Mi vajdasági magyar költőként nagyon várunk és nagyon örülünk, amikor itthon vagy. Te minek tartod magad?
– Egy nemrég folytatott beszélgetés során szerettem volna megkülönböztetni magam a magyar költészet egy folyamától, és azt mondtam, hogy én mindig a bácskai létnek a súlyos, zsíros oldalát szerettem volna a költészetben kifejezni. Még fiatal koromban hittem abban, hogy ez majd egyszer sikerül, de úgy érzem, hogy egy-két versemtől eltekintve ez sokkal nagyobb probléma, mint ahogy akkor én képzeltem. Ez még motivál arra, hogy még egy nekilendüléssel megpróbáljam újra, mert úgy érzem, hogy nem sikerült. Már majdnem közel voltam egy-két versszakasz erejéig, hogy ezt megfogjam, de azután kicsúszott a kezemből. Az életem is úgy alakult, hogy ilyen hosszabb szünetek, megszakítások következtek be, s azután nem tudtam ehhez visszatérni.
– Gyakran gondolsz haza, álmodsz az itthoni tájakról, emberekről?
– Mivel végsőkig le van redukálva kapcsolatom az emberekkel, jelenleg egy zenekarban játszom, de ott a zene, nem a beszéd a kapocs, vagyis én gondolatban mindig az itteni barátokkal vagyok, az itteni életem folytatódik. Van egy furcsa dimenziója ennek az életnek: nem észlelem az öregedés jeleit, barátaim is ugyanolyan fiatalok, mint húsz évvel ezelőtt és azok, akik meghaltak, azok is élnek...
– Miről beszélgetsz velük?
– Ez a beszélgetés mindig tulajdonképpen egy dologról szól, hogy milyen nagyot akartunk, és hogy milyen keveset tettünk..., hogy lehet-e még valamit tenni?
– Mit akartatok?
– Meg akartuk változtatni a világot, meg akartuk változtatni a verset, új verseket akartunk írni és valahogy nem nagyon sikerült.
– Svédországban semmit nem vetettél papírra magyarul?
– Egy nagy Bartók-vers tervezetét készítettem el arra gondolva, hogy a bartóki sorson keresztül sikerül valamit kifejeznem a világból való kivetettségből, de nem volt erőm befejezni, egyszerűen erőtlenné váltam, a szavak cserbenhagytak, és a mindennapi élet is homlokegyenest ellentétes volt mindezzel, egyszerűen képtelen voltam folytatni.
– Ez alatt az utóbbi csaknem másfél évtized alatt kért valaki kéziratot tőled?
– Tolnai Ottó telefonált néhány ízben. De a közeg is hiányzik. Most, amikor Pestre megérkeztem, és az első szó, amit a repülőtérről jövet az autóban a rádióban megütötte a fülemet, egy verset eredményezett. Magyar szót kell hallani, hogy az ember verset tudjon írni. Abban a pillanatban, amikor az ember a saját közegébe ér, bizonyos szavak rettenetes súllyal merülnek fel és hatalmas potenciális erővel rendelkeznek. Ez a szó az átvilágítás volt. Ez mennyire új volt számomra, elsősorban a politikai dimenziója, hogy téliesen odacsapott az üléstámlához, és utána írtam egy verset, Majdnem vers a címe. Ilyen erős töltésű szavakra van szükség, hogy az ember azután elkezdjen ismét gondolkodni arról, hogyan élünk, mit csinálunk, miről is van szó. Tulajdonképpen mindig erről volt szó nálam, hogy a külvilágból eredjen ez a kényszer. Ez az erős töltetű szó szinte ellenállhatatlan erővel kényszerített egy bizonyos irányba, úgyhogy a versírás most már nem választás kérdése, hanem egy kényszer, amelynek nem lehet ellenállni. Uppsalában a szavak – amikor néhány sort mégis megírtam – elveszítették jelentésűket, még zeneiségüket is.
– Hányszor jártál Itthon?
– Kétszer. Ez is egy szörnyű dolog. Amikor mintegy húsz évvel ezelőtt távozóban voltam, apám állt a kiskapuban. Miután elbúcsúztunk, visszafordultam, és azt gondoltam, ne adj' Isten, hogy utoljára látom, s pontosan ez történt. Ma búcsúztam el anyámtól, most attól félek, nehogy ismét így legyen, és egész idő alatt arra kényszerítettem magam, hogy ezt a gondolatot kiűzzem a fejemből.
– A gyermekkor, az otthoni táj mennyire köt ide?
– Gyermekkoromról beszélni nem szeretek, és ezt teljesen eltömtem magamban, leszorítottam. A gyermekkori táj és a gyermekkor számomra egy olyan terület, amelyen ülök, mint egy bombán, gránáton. Erről remélem, hogy még egyszer az életben talán sikerül majd valamit írnom, de legszívesebben nem beszélek róla,
– Most sok baráttal, írótárssal találkoztál, ez után a szellemi, lelki feltöltődés után menni fog az írás, ha visszatérsz Svédországba?
– Én szűkölve érkeztem haza. Én úgy éreztem, még most is úgy érzem és kint is állandóan úgy érzem, hogy valamiféleképpen áruló is vagyok, amikor a sors csapásai ránk nehezedtek, akkor én nem voltam és nem vagyok velük, épp ezért nem akarok hazajőve kis versikékkel elterelni a figyelmet erről az árulásomról. Egy félelem uralkodott el bennem, s rettenetesen féltek mindenkit, azokat is, akiket nem ismerek. Egy szörnyű félelem uralkodott el bennem. A most megszületett versem is ezzel kezdődik és ezeket az érzéseimet, gondolataimat sűrítettem a Majdnem versbe.
Kommentek
Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.
Komment írásához be kell jelentkeznie.
Legfrissebb
A Fico-kormány átneveli a közmédiát
A populista-nacionalista szlovák kormány neki kezes intézményre akarja lecserélni a közmédiát. Már elfogadta az erre vonatkozó >
Nehogy tragikus hős legyen
Míg a kérdésén gondolkodtam, „Hogy bírod lelkileg ezt a sok valóságot a fejedben?”, ő már válaszolt >
Politikai válság Horvátországban
Paul Lendvai azt írja a horvát választás után, hogy a zágrábi politikában jelenleg minden elképzelhető. Válság >
Veszélyes lehet-e ez az ember Orbán számára?
Nemigen fordul elő, hogy valaki veszélyessé válik Orbán Viktor számára, de most valami megmozdult az országban, >
A szélsőjobb át akarja venni Európát és Meloni mutatja hozzá az utat
Ezt írja Rómából a New York Timesban David Broder, aki nemrégiben könyvet jelentetett meg a mai >
Orbán illúziói a nagyságról
Orbán hiú reményei összeomlottak. A miniszterelnök azt remélte, hogy egy nacionalista, bevándorlás-ellenes, Putyin-párti ellenforradalmat vezethet Európa >
Káoszba fulladt a brüsszeli szélsőjobbos konferencia
A New York Times szerint örül az európai jobboldal, mert brüsszeli tanácskozásukat törölni próbálták. Pedig a >
A Guardian arra szólítja fel Iránt, illetve Izraelt, hogy lépjenek vissza a szakadék széléről
Ellentétük ugyanis nyílt háborúval fenyeget. A világ persze nem tudja, mit szabadítanak el a megtorló akciók, >
Nagy siker lett volna az iráni légitámadás elhárítása?
Roger Boyes, a Times diplomáciai szerkesztője azt elfogadja, hogy újrakeverték a geopolitikai kártyákat. Immár Teherán közvetlenül >
A világ a háború szélén áll
Izraelnek nincs más választása: válaszolnia kell az Iránból indított támadásra – küldi elemzését Izraelből a Daily >
A Közel-Kelet egy olyan, nagy háború küszöbén áll, amelyet senki sem akar
Erre mutat rá David Ignatius, a Washington Post biztonságpolitikai szakírója. A Biden-kormányzat felhasznál minden lehetséges diplomáciai >
Az ember, aki kihívja Orbán Viktort
A kormány elbizonytalanodása kézzel fogható. A kegyelmi ügy keményen eltalálta Orbánékat, annál is inkább, mert a >