Ma Emma, Malvin, Zseraldina névnap van.
Fiók
Jelszó:
Legnépszerűbb
Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek
És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >
Egy „Széchenyi-idézet” nyomában
„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek >
Szeles Mónika exkluzív
1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >
Európa, a vén kurva
E sorok írójának csak az a történelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >
The Orbán family’s enrichment with a little government help
„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >
Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia
Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >
A gyertyák csonkig égnek
„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >
Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük
A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >
A kiválasztott nép ilyennek látja Európát
Spitzertől: >
A fehér kabát
Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >
A Napló Naplója
Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >
Szeretet
Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >
Napi ajánló
Egyszer írtam egy regényt – vagy valami olyasmit
Bence Erika
Valamiféle furcsa, alakoskodásra épülő világban szocializálódtak, ahol a látszat volt a legfontosabb értéktényező. És én nem látszat voltam. Hanem egy beskatulyázhatatlan, idegesítő valóság. – A héten Bence Erika netnaplóját olvashatják Kilátó című sorozatunk részeként.
Legyen akkor ez egy semleges szöveg! Amivel nem akarok senkit sem „kinyírni”. Hacsak, magamat nem.
Volt vagy tíz évvel ezelőtt egy „negyvenezer dolláros”-ként ismertté lett regénypályázata az Irodalmi Jelennek. A legjobb regény pályadíja húszezer dollár, a második és a harmadik díj tíz és ötezer dollár volt. Különdíjakat is kiosztottak.
Épp akkor költöztünk be az új házunkba, kellett a felújítására, meg a berendezésére a pénz, meg gondoltam, nagyobbra cserélem az autót. Szép, ideális képnek tűnt. Új ház, új autó, kisgyerek, önálló keresetű nő – férj is. Akkor még.
Bár 2001-ben megjelent egy novelláskötetem a Forum Könyvkiadónál, nem gondoltam magamról, s most sem gondolom, hogy prózaíró volnék. Sőt, a novelláskötet utószavában elhatárolódtam a „szépíró” profiljától, leírtam, hogy nem írok többet ilyen típusú szövegeket. De szerettem volna húszezer dollárt. Gondoltam, írok egy regényt. Hogy a szavahihetőségemen ne essék nagyon nagy csorba, elhatároztam, szótár lesz. Szótárregény. Persze, nem én találtam ki a formát.
Mondták is utána többen, hogy Temesi Ferenc, meg Milorad Pavić. Magam is tudtam, persze.
Nem mondtam el senkinek, a legközelebbi hozzátartozóimnak sem, hogy mivel foglalatoskodom hónapokon át. Titokban küldtem el a pályamunkám. Nagy volt az értetlenkedés és a csodálkozás – nem voltam otthon, ezért a férjem beszélt a kiadóval –, amikor megtudták, hogy „nyertem” valamilyen regénypályázaton. Azt nem árulták el, hogy hányadik díjat. A legmagasabb elvárásokkal ültem hát be a díjazottak széksorába Budapesten, s mivel a különdíjakkal kezdték az értékelést, s engem elég sokáig nem szólítottak, a harmadik díj előtti utolsó különdíjas voltam, kb. egy órán át élt bennem a remény, hogy nagyobb összeget nyertem. Ami végül 1666 dollár lett. Nem voltam különösebben kiábrándult, főleg nem babonás (mármint a három hatos miatt!) – ma már, több mint egy évtized távlatából, gondolom is, látom is, hogy a regény megformáltsága teljes egészében megfelelt a zsűri értékítéletének.
Kellemes ünnepség volt. Egy mondatára, amely különösen meglepett, emlékszem ma is az értékelésnek. „Délvidéki nő lehet a pályamunka szerzője, ízes nyelvezete erre utal.” Ugyanis nagyon sokáig meg voltam róla győződve, hogy ha nem akarom, s elhagyom a középzárt „ë” hang használatát, meg egyéb regionális elemeket, még élőbeszédben sem veszik észre rólam, hogy nem vagyok magyarországi. Ehhez képest, nemcsak a munkám tartalmi vonatkozásaiból, de még nyelvi megformáltságából is egyértelműen „ordított” a délvidékiség. Most már tudom, hogy élőbeszédben is. Bármennyire is nyílt e-zek, s nem mondom, hogy „vót”, „nyóc”, meg „maga” az „ön” helyett. Akkor is. De most már, persze, egyáltalán nem tartom hátránynak a nyelvi többszínűséget, amivel rendelkezem.
A Családszótár A–SZ (abortusz – szülés) 2007-ben jelent meg (gondolom a nyomdaköltségek aránya miatt) Aradon. Valamennyi könyvem közül a legigénytelenebb kivitelezésű. Gondolom, „minél olcsóbb”-ra törekedett a kiadó. Két évvel később interjút kért és kapott tőlem a lap. A regénypályázatról és a kiadásról levont tapasztalataimról kérdeztek. Akkor is „ütöttem” (összeférhetetlen, „luciferi” alkat!) szóval, mondatokkal. Mondtam, hogy csúnyasági versenyen első díjas lenne a könyvem, meg hogy nem volt arról szó, hogy a pályadíj mellett nem jár szerzői díj a megjelenésért. Ők meg lábjegyzetben odaírták az interjú alá, hogy de. Egy olvasó meg úgy kommentálta a cikket, miszerint „nem szégyellem magam, ilyen arcátlanul sok pénzt kapni egy különdíjas regényért…”
A regény is üt. Szócikkeit anekdoták, rövidtörténetek alkotják. Ha hagyományos elbeszélésről volna szó, azt mondanám, szálai három személy köré fonódnak. Ők a regény „főszereplői”. Anyám, a férjem és a fiam. Az előző kettő negatív kontextusban, utóbbi – természetesen – nem. Nem tudtam jó szóval kifejezni, ezért a „gyűlölve szeretni” szókapcsolattal neveztem meg azt az érzést, ami arról szólt, hogy életem e két meghatározó személyiségéhez fűződő viszonyom miért nem puszta „utálkozás”, „nem szeretés”, vagy „trauma”. Mert a szó klasszikus értelmében nem volt egyikük esetében sem ilyen. Sőt, a szeretet dominált közöttünk, kapcsolt össze bennünket. Eredeti, tiszta és feltétlen formájában azonban, csak a fiam esetében.
Anyám 2006-ban váratlanul meghalt. Nem érte meg a regényem megjelenését. Nem szerette volna, miként Ibolya utca című novelláskötetemet sem, amelynek szövegeibe csak beleolvasott. Azt mondta, azért nem hajlandó végigolvasni egyiket sem, mert olyasmikről írok bennük, amiről nem szokás beszélni. A novelláim is a családomról szólnak. Miként éltem meg gyerekként, hogy soha nem tudtam elvárásoknak megfelelni. S nyíltan beszélek a szövegeimben arról is, hogyan lettem – a nálamnál évtizedekkel idősebb férfival kötött házasságom miatt – egy ideig a család számkivetettje. Furcsa dolgok ezek. Nem arról volt szó ugyanis, hogy gyerekként, diákként nem jól teljesítettem, nem lettem volna kitűnő tanuló, vagy elég szorgalmas. Inkább valami olyasmiről, hogy „túlteljesítettem”. Amikor a tanulmányaimról beszéltünk, anyám mindig hozzátette: „ha!”. Tanár leszek, ha… Nem hitte el, van annyi szufla bennem, hogy egyetemi diplomát szerezzek. Semmi sem illett a képbe velem kapcsolatban. Amikor a párommal, későbbi férjemmel összejöttem – nagy botrány volt, de mindezt leírtam a regényemben, nem mesélem újra! – akkor az volt, hogy „vége az iskolának”, „nem lesz belőle semmi”. S mintha valami elégedettség érzete is lett volna a beszédükben. Ők megmondták. Furcsán nézegették később, amikor elvittem megmutatni a diplomaosztóról készült fényképeket, meg az okiratot. Akkor anyám azt mondta, úgysem kapok munkát, mert nem jelentkeztem be a munkaközvetítőbe. (Szerbül „biro rada”-nak nevezik. Vagyis: „munkaügyi büro”. Ebből a megnevezésből a szerbül nem beszélő asszonyok nyelvén egy furcsa keverék szó lett: „biroráda”.) Nem hitte el, hogy anélkül is lehet munkát kapni. Hogy nem kell munkanélkülivé lenni ahhoz, meg „veza” (azaz kapcsolat), hogy munkához jussak. Hogy elég a képzettség, a diploma is. A posztgraduális stúdiumokat meg már egyáltalán nem értették. A magisztériumi fokozat megszerzéséről szóló oklevelet, most is látom, apám értetlenül nézi. „Ettől most nagyobb lesz a fizetésed?” Nem lett nagyobb. Ezért sem tartották sokra. Apám halála után néhány évvel anyám azt is elárulta, ők „megbeszélték”, doktorálni már biztos nem fogok, mert „minek?”, „nincs gyerekem, aki örüljön a sikereimnek”. Nem hitték el, hogy még gyerekem is lehet!
Mindezek ellenére, nem mondanám, hogy rossz emberek voltak. Még azt sem, hogy nem szerettek. Valamiféle furcsa, alakoskodásra épülő világban szocializálódtak, ahol a látszat volt a legfontosabb értéktényező. És én nem látszat voltam. Hanem egy beskatulyázhatatlan, idegesítő valóság.
A Családszótár megjelenésének idején a férjem már súlyos cukorbetegségben szenvedett. Nem lehetett megmenteni a látását. Majdnem teljesen megvakult. A regényt én olvastam fel számára. Isten látja lelkemet, egy-két, a korábbi kapcsolatomról szóló részt hagytam ki csak, mert úgy gondoltam, a férfiak ilyen esetben akkor is megsértődnek, akkor is úgy gondolják, hogy hűtlenségről van szó, ha az adott időszakban – mint mi – még nem is ismerték egymást a párjukkal. Nem tetszett neki, ahogy a családja egyes tagjait bemutattam, sértette az önérzetét néhány róla alkotott kép, amely a gyengeségeiről szólt (ezt természetesnek gondoltam!), de alapjában véve elfogadta, hogy ilyen könyvet írtam magunkról. Azt mondta, róla azt írtam meg, hogy „már mennyire nem szeretem”. Nem mondtam, hogy nem igaz. De azt sem, hogy igen. 2009-ben meghalt. Mint anyám után, utána is rengeteg elvarratlan érzelmi szál, kérdés maradt felszínen. Hülyén „állva maradtam” utánuk. Sokáig ilyen érzésem volt.
Viszont ez a könyv, sem a családi, sem a tágabb ismeretségi körömben nem keltett akkora felháborodást, mint az Ibolya utca egy-egy darabja. Mert, hogy le van írva benne, hogy fasz meg pina meg baszás.
Egyik könyvbemutatómon egy fiatalember azt mondta, olyan, mintha kukkolóként kezelném az olvasót. Hogy eleve beláthasson az intim életembe. S van, aki számára ez zavaró. Egy asszony megállított a boltban. Ő meg, nem tudta letenni a könyvet, de „hogy mertem megírni?” Nem félek, hogy amikor megnő a fiam, el fogja olvasni?
Amikor még kisebb volt, én olvastam fel neki részleteket. Azokat, amelyek róla szólnak. Meghatódott. Később maga is elolvasta. Az egészet. A szülésről szóló fejezetet is.
Különösen a női olvasókat irritálta ez a rész. Nem tudom, hogy mi lenne a legmegfelelőbb szó a nyelvét illetően. Felháborítónak is mondták. Meg csúnyának. Amiről nem kell beszélni. Naturális – mondanám. Nincs benne semmi szépítés és elhallgatás. A szülésben nincs semmi szép és nincs semmi ünnepélyes. Erről szól.
Most, hogy az otthon szülés eseteivel kapcsolatban fellángolt a vita a magyar közbeszédben, elővettem ezt a záró fejezetet, gondoltam, mai szemmel, a tapasztalatoknak tizenhét évnyi leülepedése nyomán már másként is tudnék róla beszélni. Újraírom a történetet. A fiam meg azt mondta, írjam újra az egész regényt.
De nem sikerült. És nem is fog. Ennél a jegyzetnél többre nem futja belőle. Az egy befejezett élet. Most meg más van.
Az 1666 dolláron a központi fűtést vezettettem be a házba. A költségek felére volt elegendő.
(Litera)
Kommentek
Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.
Komment írásához be kell jelentkeznie.
Legfrissebb
A fegyverek dörögnek, mi pedig bulizunk
Igaz, a remény csak azokat hagyhatja cserben, akiknek voltak reményeik, illúzióik vagy utópiáik. Az értelmiségi filiszter távol >
A demagóg lojalitás jutalma
Az EP-képviselői jelölése alkalmából Vicsek a Magyar Szó nevű véemeszes napilapnak elmondta, hogy az Európai Parlamentben >
VMSZ-POFONOK A VAJDASÁGI MAGYAROKNAK
Az utóbbi időben többen is rámutattak, köztük jómagam is, hogy a magyar közösség jelenlegi válságán – >
Torontáltordára kéne menni
Az alkalmi nyelvészkedés után a hölgy visszatért az eredeti kérdéséhez: hogy fog eljutni Torontáltordára személygépkocsi nélkül. >
Folytatódik a kis bácskai sárdobálás
Azok, akik hűségesen kiszolgálták Lovas Ildikót, vagy akiket ő helyezett fontos tisztségbe, most majd rá hárítják >
RENDSZERÖSSZEOMLÁS: AZ ÚJVIDÉKI BÖLCSÉSZKAR AUTONÓMIÁJÁNAK BOTRÁNYOS TIPRÁSA
A bölcsészkar blokádja olyan példátlan, mesterségesen generált, megengedhetetlen botrány, amely még véletlenül sem csupán dr. Dinko >
Ismét
Egy harmincnégy évvel ezelőtti Hét Nap harmadik oldala. Sajtótörténeti jelentőségű impresszum, még mindig izmos, jóval negyvenezer >
Mikor tévesztettünk utat és miért?
Mikortól kezdődött a Magyar Nemzeti Tanácsban a VMSZ kétharmados többsége.? Milyen erők marginalizálták a többi kisebbségi >
SZEREPZAVARBAN
Az írásokból az is jól kivehető, hogy Pásztor Bálint tisztségek halmozásával él vissza, fellépései szerepzavarosak: pártelnöki, >
Újvidék elvesztette a régi identitását, és nem talált újat
Tudom, felesleges nosztalgiázni, hiszen a nagyvárosokat a szüntelen változás jellemzi. Újvidéknek is változni kell. A változás >
A VMSZ-ES PROPAGANDA TÁMOGATÁSA KÖZPÉNZBŐL
A VMSZ és az MNT vezetői a médiába visszahozták a szocialista időkből ismert demagóg beszédet, a >
Aki tanú akar lenni, pokolba kell annak menni
Ráadásul vannak tévedések, amelyek csak a mai szemmel nézve tűnnek tévedéseknek, holnap esetleg kiderül, pontosak voltak. >