2020. július 4. szombat
Ma Ulrik, Erzsébet névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Tovább

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Tovább

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

Tovább

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

Tovább

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Tovább

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

Tovább

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

Tovább

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Tovább

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

Tovább

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Tovább

Kik vagyunk, mit akarunk

Egy rossz hírű könyvnek van hasonló címe. A szerzőpáros ezzel akarta lejáratni az 1956-os magyarországi forradalom >

Tovább

Napi ajánló

Miért ne írjunk Trianonról

Tamás Gáspár Miklós
Tamás Gáspár Miklós
Miért ne írjunk Trianonról

Több megtisztelő fölkérést kaptam, hogy különféle összeállításokba – köztük kettő különösen tekintélyt parancsoló – adjak írást Trianon századik évfordulójáról. Valamennyi szerkesztőtől megkérdeztem persze, hogy kicsoda és micsoda szerepel még a gyűjteményben, és mindegyikük azt válaszolta, hogy csak magyar szerzők. Én ezt értelmetlennek tartom. A trianoni döntés a magyar nemzeten kívül még legalább nyolcat érint közvetlenül. Tamás Gáspár Miklós:

Róluk, egykori és mai törekvéseikről egy-két tucatnyi szakemberen kívül alig sejt valamit a magyar értelmiség, hogy az ún. szélesebb közvéleményt ne is említsük.

Jancsó Benedek könyve, A román nemzetiségi törekvések története és jelenlegi állapota (I–II) 1896/1899-ben jelent meg, I. Tóth Zoltán akadémikus első könyve az erdélyi román nacionalizmus első századáról (1697–1792) 1946-ban, a mű folytatása (1790–1848) posztumusz 1959-ben. Ezek máig a legjobb magyar nyelvű összefoglalások.

A kutya se olvassa őket.

A magyar értelmiség komoly formában meg se szokta kérdezni, vajon miért akartak elszakadni a románok előbb Erdélytől, majd az Erdéllyel egyesült Magyarországtól (1848/49, 1867–1918). Miért akartak tömegesen csatlakozni a román parasztok az osztrák császári hadsereghez, a katonai körzetekhez (határőrvidék), az udvari bányakapitányságokhoz – azaz bizonyos értelemben Ausztriához – menekülve az erdélyi magyar nemesség fönnhatósága alól, s amikor ebben akadályozták őket, miért tört ki a véres erdélyi román parasztforradalom?

A néhai David Prodan akadémikus könyve a Horia-lázadásról (2 kötet, 1979), előbbi művei a Supplex Libellus Valachorumról (1948) és az erdélyi jobbágyság történetéről (1967; folytatása: 1989) persze olvasatlanok, hiszen románul vannak, de nagyon komolyan veendő és komplex válaszokat adnak a fönti kérdésekre. Magyarázatot nyújtanak arra is, II. Józseftől kezdve hogyan és miért rokonszenveztek a Habsburgok a nehéz körülmények között élő erdélyi román parasztsággal, miért bíztak az erdélyi románság vezetői Bécsben, mind 1848/49-ben, mind a kiegyezés után, s hogyan súlyosbította ez az összefüggés az osztrák-magyar konfliktust.

Melyek voltak a Román Nemzeti Párt célkitűzései? Ki volt Iuliu Maniu (badacsonyi Maniu Gyula), ki volt Gheorghe Pop de Băsești (ilyefalvi Pap György), ki volt Ion Raţiu? Alexandru Vaida-Voevod? Hogyan és mennyiben határozták meg a történelmi Magyarország sorsát? És ki volt Svetozar Miletić?

Mi volt a Memorandum-pör?

Mindezeket tudniuk kellene a magyar olvasóknak, meg azt is érteniük kellene, hogy miért éppen Aurel C. Popovici, vezető bánsági román értelmiségi, Ferenc Ferdinánd főherceg, trónörökös bizalmasa volt az, aki megírta a hatalmasat robbanó, Die Vereinigten Staaten von Groß-Österreich (1906) c. könyvet, a centralizált, egységes Nagy-Ausztria manifesztumát, ő, aki szintén a Román Nemzeti Párt egyik vezetője volt? Megérteni azt, hogy miért volt a legnagyobb erdélyi román írók – Ioan Slavici, Liviu Rebreanu, Octavian Goga – magyarellenességének formája az antiszemitizmus? Miért volt az egymásra vonatkoztatott román és magyar nemzetkarakterológiák fő motívuma a pásztori kultúra, a nomádság pro és kontra? (Vö. Lucian Blaga: Spaţiul mioritic, 1936, de lásd Prohászka Lajos, Karácsony Sándor, Lükő Gábor igen hasonló metaforikus műveit ugyanebben a korszakban.)

De mindehhöz azért nem kell románul tudni. Nicolae Iorga, a legnagyobb – konzervatív és nacionalista és világhírű – román történész (meg még sok minden, egy ideig miniszterelnök: megölték a vasgárdisták) sok tucatnyi könyve olvasható minden világnyelven, ő mindenesetre a román nemzeti aspirációk tipikus kifejezője. A maga korában (1871-1940) óriási hatású európai írástudó volt, semmi erőfeszítés nem kell a megismeréséhez. Eszmetörténetileg legfontosabb munkája a bizánci birodalom története, amelyet franciául írt, s amelyet ma is olvasnak. (És persze a románok története, végtelen hosszúságú dokumentumgyűjteménnyel. Több nyelven.)

Hogyan lehetséges Iorga vagy Masaryk műveiben való elmélyedés nélkül – hozzájuk mérhető európai befolyású és tekintélyű nemzeti gondolkodónk sose volt, Szekfűt vagy Németh Lászlót csak mi ismerjük – az első világháborúnak, a Monarchia fölbomlásának, az új nemzetek diadalának a fölfogása?

Masaryk műveiből tizenhárom kötetet adatott ki az 1938 előtti csehszlovák állam magyarul (1989 után is megjelent magyarul két könyve), a Világforradalom – így nevezte a fiatal nemzetek győzelmét a régi, nemzetek fölötti birodalmak fölött – minden létező nyelvre (magyarra is kétszer) le van fordítva, az orosz eszmetörténetről szóló munkája klasszikus, a maga korában (1850-1937) csak Woodrow Wilsonhoz, Leninhez, Gandhihoz mérhető nagy ember. Nem mondhatjuk, hogy a szláv nemzetek aspirációi, a helyükről és küldetésükről vallott nézetek titokban maradtak volna. Masarykot akkoriban az egész világ szellemóriásnak tekintette, gondolatai az egész európai közéletet befolyásolták.

Nem nagyon vettem észre, hogy valaki itt komolyan vette volna az utóbbi évtizedekben. Pedig ő – meg Iorga – volt „a nagy ellenfél”, de csak árnyék. Le se kellene írni Havlíček vagy Šafařík nevét, róluk nem hallott majdnem senki.

Ki volt Nikola Pašić, a balkáni politika legnagyobb alakja? Ki volt Stjepan Radić, aki pályáját avval kezdte, hogy elégette a magyar zászlót a zágrábi Jelačić (ezt még mindig „Jellasics”-nak írjuk) téren, s úgy végezte, hogy egy szerb monarchista merénylő agyonlőtte? Miért? Mi közük Ljudevit Gaj illirizmusához? S mi köze az illirizmusnak Napóleonhoz és Herderhez? Előzménye-e a jugoszlavizmusnak? Értjük-e a szerbhorvát nyelvújítást és nyelvművelést? Hasonlít-e a miénkhez? Miért volt Újvidék „a szerb Athén”?

Miért nem volt osztrák irredenta? (Írtam róla az ausztromarxizmusról szóló négy rövid tanulmányomban a Mércén.) Hogyan bukkan föl a legosztrákabb író – Peter Handke – lelkében az elnyomott nyugati szláv (szlovén) őselem, s hogyan vezet ez a jugoszlavizmus kései pastiche-ához? (Amelyet oly végtelenül rosszul értettek, akik a Nobel-díj triviális alkalmából korholták az elvadult Handkét.)

Miért érezhette úgy a francia radikalizmus és szabadkőművesség, hogy a versailles-i („Párizs környéki”) békékben 1848 művét teljesíti be, mindenekelőtt a független Lengyelország helyreállításával? A lengyel szabadság romantikus eszméje – amely a XIX. század egyik nagy, hősi ábrándja volt (Kościuszko), a megtestesült költészet (Mickiewicz, Słowacki, Krasiński, Norwid) – a versailles-i igazságtalan békerendszer (amelyet a magyar és német uralkodó osztályok mellett eleinte csak a Kommunista Internacionálé támadott élesen, vajon miért?) egyik nagy pozitív ihletője volt. „Évszázados szabadságküzdelmek betetőzése”... Hogyan lehetséges ez? Miért volt az Anschluß az ausztriai szociáldemokrácia 1848-as gondolata, s miért nem búsult Ausztria a szláv területek elvesztése és a Magyarországtól való kényszerű elszakadás miatt?

Amit mi Trianonnak nevezünk (s amit Németország már nem nevez Versailles-nak) egyedül Európában, az éppen a nemzeti újjászületés mámorában született, a nemzeti önrendelkezés és nemzeti függetlenség gondolata jegyében. Ma a magyar hivatalos etnicizmus a függetlenségi gondolathoz szeretne kapcsolódni, de hát Trianon a nemzetek fölötti Habsburg-birodalom fölbomlásának következménye, azé a birodalomé, amellyel szemben a régi magyar nacionalizmus épp úgy érzett, mint mai etnicista utódai az Európai Unióval szemben. Trianon tette nemzetközi jogi értelemben független nemzetállammá Magyarországot. Igaz ez? Örült ennek valaha valaki: ennek, azaz a tényleges magyar függetlenségnek?

Fönnállhatott volna az „integer”, a „történelmi” Magyarország Ausztria – a birodalmi hadsereg és a közös vámterület – nélkül? Megmaradhatott volna a birodalmi jellegű „történelmi” Magyarország etnikai alapon? Független államként, amelyben a többség nem magyar? Hiszen ez a magyar „trianoni” gondolat. Területi integritás Ausztria nélkül. Bizony Károlyi és Jászi se gondolt mást.

Így volt ez csakugyan? Miért nem értette ezt soha senki külföldön? Megpróbáltuk mi valaha megérteni a külföld értetlenségét? Megpróbáltuk megérteni a lengyel, csehszlovák, jugoszláv, nagyromán, nagynémet – egyszerre föderális és nemzeti – eszmét? Hogy miért nevezték azt (őszintén és lelkesen), ami nekünk „Trianon”, világforradalomnak, fölszabadulásnak, megváltásnak?

Hogyan lehetséges, hogy miközben a részben a régi Magyarországon élő szlávok és románok a XVIII. század óta próbálták elmagyarázni nekünk nemzeti sérelmeiket és álmaikat, a magyar értelmezők továbbra is nagyhatalmi játszmákról beszélnek, amelyek voltak ugyan, de nem lehettek volna, ha nem áll mögöttük több mint ötvenmillió kelet-európai.

Miért nem olvasunk?

Miért képzeljük, hogy regényekből meríthetünk történelmi ismereteket? Egyébként egyetlen olyan regény van (Krleža Zászlókja), amelyben látjuk a magyar uralkodó osztályt kívülről. (Krleža válogatott művei hat kötetben jelentek meg magyarul az újvidéki Forum és a budapesti Európa közös kiadásában 1965-ben, nem tartották őket titokban. De olvasatlanok.) Mit csinált 1883-tól húsz éven keresztül gróf Khuen-Héderváry Károly (későbbi m. kir. miniszterelnök) horvát bánként Zágrábban? Hogyan emlékeznek rá?

Nem figyelhettük meg, hogy a magyar nemzeti problematikáról szóló gigantikus irodalomban – amely a bennünket most érdeklő tekintetben szinte soha nem Trianon okairól és mibenlétéről, csak Trianon következményeiről szól, ha ez ugyan a múlt nélkül lehetséges – igazi nyoma lenne a Monarchia bonyodalmas örökségének. Az Ausztriára vonatkozó magyar irodalomtörténeti korpusz Ausztriát mint idegen országot kezeli (Kafka, Rilke, Canetti: külföldi írók), amely annyira áll közel hozzánk, mint Belgium. Nemrég láttam blogbejegyzést, amely Karl Kraust idézi az angol nyelvű eredetiből.

Az 1970/80-as években történtek kísérletek arra, hogy Freudot vagy Wittgensteint ne angolnak nézzük, hanem próbáljunk valamit megérteni belőlük, ami eszmetörténetileg ránk is releváns lehet, de ez elillant. (Ironikus módon a segítség ehhöz éppen Angliából érkezett, kezdve Allan Janik és Stephen Toulmin híres könyvével: Wittgenstein s Vienna, 1973 és végezve Ernest Gellner nagyszerű kettős portréjával: Language and Solitude: Wittgenstein, Malinowski and the Habsburg Dilemma, posztumusz, 1998, az egyik legjobb könyv ez a modern antimodernizmus geneziséről.)

Majdnem ötszáz év együttélésünk után az osztrák-németekkel ma már senki nem tud németül, és fiatal barátaim Uolter Bendzseminről beszélnek.

Megkérdeztem többektől, hogy a kiegyezést osztrák oldalon ki kötötte. Ki volt Deák és Andrássy idején az osztrák miniszterelnök? Vagy csak magyarok vettek részt a tárgyalásokon? Semmi válasz. (Amúgy Ferdinand von Beust volt az a bizonyos ausztriai miniszterelnök. Wenzel Lustkandl bizonyára ismertebb, hiszen ő a tárgya, ha nem is a hőse a magyar értekező próza klasszikusának – Adalék a magyar közjoghoz, 1865 – amelyet bizonyára nagyon sokan olvastak, hiszen ismerete nélkülözhetetlen történetileg is, nemcsak irodalmi remek.)

De hát hogyan várhatjuk a magyar értelmiségtől a kelet-közép-európai kontextus ismeretét, amikor Eötvös egykor mindent eldöntő publicisztikai írásainak gyűjteménye (Reform és hazafiság, I–III) utoljára 1978-ban jelent meg, a jelek szerint senki nem olvasta, Széchenyi, Kossuth, Kemény – hogy a kisebbeket (akik szintúgy gigászok) ne is említsük – tisztességes kiadását én már nem érem meg, hogyan várhatnám el Redlich és von Srbik ismeretét a magyar értelmiségtől, amikor a mi nagy történeti és eszmei forrásaink lappanganak.

Ki gondolkozott el rajta, hogy mi volt Széchenyi, Kemény, Eötvös véleménye a nemzeti függetlenségről 1849 után (radikálisan és véglegesen elvetették; Széchenyi a saját egész pályáját elátkozta, mondván, se Kossuth, se Petőfi nem lett volna nélküle, pedig micsoda emelkedett helyzetünk lehetne mint a Monarchia vezető, arisztokratikus nemzetének), arról nem szólva, hogy tudja-e valaki, hogy Erdélyben az erdélyieknek a szabadságharc nem volt egyéb, mint magyar–román háború?

S hogy ebből milyen következtetéseket vont le – eltérőket – Kossuth és a kiegyezés nemzedéke? De abban egyetértettek, hogy a történelmi Magyarországot csak valamilyen szövetségi struktúra tarthatja meg, vagy a liberalizált Monarchia, vagy a dunai konföderáció: a „kismagyar” (nemzetiségektől megszabadult, független, etnikai) állam opciója föl se merült komolyan a XX. századig soha.

Igazuk volt? Hiszen minden nemzetek fölötti struktúra összeomlott: az első világháború után a birodalmak, a második világháború elején, majd 1989 után a föderációk. Mind a Monarchia, mind a Szovjetunió, Csehszlovákia, Jugoszlávia megszűnt; a régi baloldal utópiája, a dunai szövetség létre se jött – még a német (újra?) egyesülés is kudarc. Miben voltak vakok ezek az éleslátó és messzelátó lángelmék?

Miért nem voltak irredenták a népi írók? (Beleértve Bibó Istvánt. És miért volt irredenta annyi liberális? Lásd: Hatvany: Das verwundete Land, 1921. Meg Márai.)

Miért utálta annyira az erdélyi magyar eliteket Németh László?

Miért lett depressziós Deák Ferenc és Arany János?

Miért gondolta mindenki a radikálisan jobboldali Ferenc Ferdinánd főhercegtől az akkor még forradalmi szociáldemokráciáig és a katolikus egyházig (és a szinte teljes nyugati közvéleményig és a nemzetiségek vezetőiig), hogy a magyar arisztokrácia hatalmát meg kell törni, akár fegyveres erővel?

Miért nem értesültek erről a nagy hatalmú és dúsgazdag mágnások?

Mindezek a kérdések – abban az esetben, ha a magyar értelmiséget foglalkoztatná a nemzeti történelem, akár kritikailag, akár apologetikusan – a magyar kultúrán belüli eszmecserék beszédtárgyai lennének. Így azonban marad a francia intrika és a zsidó árulás vagy a „hagyjanak-békén-ezekkel-az-elavult-sovén-szamárságokkal” szerény kínálata. S az igazán ígéretes kérdés – miért volt (sikeres vagy kudarcos) nemzeti projektjük a lengyeleknek, délszlávoknak, csehszlovákoknak, nagyrománoknak, össznémet demokratikus köztársaságot tervező, egyesüléspárti osztrákoknak, és miért nem lehetett a magyaroknak a huszadik század elején, és milyen összefüggésben áll ez a trianoni tragédiával? – aligha megválaszolható a történeti perspektívák, illetve a többi náció törekvéseinek megértése nélkül.

Ezek iránt az égvilágon semmi érdeklődés nem tapasztalható (ismét csak kivéve maroknyi szakembert), Szekfű, Jászi, Németh László próbált legutóbb az első világháború utáni sorsforduló jelentéséről gondolni valamit.

A két világháború között – amikor az irredenta, a határrevízió, a revans volt a hivatalos világnézet alapja – a történelmi Magyarország visszaállításának stratégiai problémájaként vették szemügyre a Duna-medence etnikai, gazdaságföldrajzi, politikai, antropológiai, kulturális viszonylatait; politikailag pedig az utódállamok bomlasztásán, befolyásuk és összefogásuk gyöngítésén dolgoztak (pl. a horvát – szerbellenes, usztasa – szeparatizmus támogatásával), de a hatalmas összegyűjtött anyag csak azt dokumentálta, hogy a régi magyarországi nemzetiségek el akartak szakadni a magyar államtól (akárcsak a lengyelek a német, az orosz, az osztrák birodalomtól), s mutatta a magyar vezető körök bizonytalanságát – még Trianon után is! – abban a tekintetben, hogy az összekeveredett, vegyes lakosságú Duna-medencei területek sorsával legalább intellektuálisan, szellemileg mi az ördögöt kezdjenek. (A gróf Teleki Pál vezérletével folyt munkálatok inkonkludensek.) Az erdélyi magyarság – abban az időben értelemszerűen: protestáns magyarság – nagy képviselői végletes, merev álláspontot foglaltak el: Makkai Sándor szerint a kisebbségi lét átok, László Dezső szerint áldás. Kísérlet a masaryki értelemben vett (nemzeti) „világforradalom” megértésére, a szomszéd népek históriai megismerésére akkor is alig történt, azóta pedig még kevésbé, hiszen az ismert (egyébiránt: indokolt) sérelmi diskurzusok nem tartozhatnak ide. Az 1989 utáni eszmélkedésnek olyan új elemei vannak, mint a – nagyon finoman szólva – zsákutcának bizonyult bécsi döntések félig-meddig rehabilitációja (ami még akkor is problematikus, ha a bécsi döntések szerepét Magyarország második világháborús végzetében itt most figyelmen kívül hagyjuk és csak a szűken vett etnikai szempontot vesszük tekintetbe), ami nem  vezet sehova. (Hála Istennek még a szakadékba se.)

A mai magyar értelmiség egyszerűen nincs fölkészülve a trianoni dilemmaköteg megítélésére – meg se említem a fölületes bűnbakkeresések népszerű társasjátékát –, a szükséges értelmező munkát nemzedékek nem végezték el (bár az adatgyűjtő és adatrendszerező történettudományi, szakmai munka csörgedezett a közismeretlenség fátyla mögött), az egykori Monarchia területéről szerzett szellemi élmények, történeti intuíciók értéke szinte észlelhetetlen. A tárgyra vonatkozó esszéirodalom úgyszólván kivétel nélkül visszavetíti az utódállamok kései etnikai valóságát a múltra, mintha nem lett volna német nyelvű közvetítés a Monarchia kultúrái között, mintha nem lettek volna városaink kétnyelvűek vagy többnyelvűek, mintha nem lett volna közös nyelvünk a goethei, herderi, humboldti humanizmus, mintha nem írt volna németül is Széchenyi, Eötvös, Masaryk, Lukács, mintha nem beszélt volna Krleža és Rebreanu magyarul úgy, mint az anyanyelvén, mintha magyar és szlovén és cseh polgári családok nem németül leveleztek volna és írták volna szép füzetekbe a naplóikat. Mintha nem is a Monarchia dőlt volna össze.

A nagyon is fájdalmas és tragikus komplexitás – hiszen a második világháború idején bekövetkezett összeurópai tragédia egyik oka a megold(hat)atlan Habsburg-birodalmi dilemmák pokoli utóélete volt, amely ma „európai” álarcban folytatódik – ismeretlen marad, bár tudattalanul hat, ám a fölszínen megy a fölületes szófia beszéd, a románok így, a magyarok úgy és így tovább a dögunalmas végtelenségig.

Így nem lehet, nem szabad a trianoni bajokról írni. A dolog mára végtelenül nevetségessé vált, amikor mind a hivatalos Magyarország, mind a hivatalos Románia a Trianon-napot, június 4-ét állami ünnepként jelöli meg: gyászünnep itt, örömünnep ott, „pukkadjatok meg” színvonalon. Kamaszos grundsovinizmus. Nem is túl hatásos uszítás. Kis híján kegyeletsértő értetlenség és tudatlanság. Az újságokban százesztendős, ezerszer megcáfolt pletykák. Megáporodott, besavanyodott átkok.

Mintha már csak történelem nélküli népek lennének Európában. Vakság, önös huzakodások, oktalan dühök. Magyarországon meg a külfölddel szembeni körkörös gyűlölet, a jobboldalon: a „dzsenderliberális” Nyugat megőrült; a magyar „balliberális” oldalon: a Kelet elmaradottság-maradiság, tekintélyelvűség, gáz. Ilyen klisékkel fölfegyverkezve látnak neki annak, hogy fölfogják annak a jelentését, hogy egészen más volt a haza, a kultúra, az állam, az anyanyelvi státusz, a legitimitási-lojalitási szerkezet (nem kizárólag nemzeti, hanem jórészt szupranacionálisan monarchikus, egyházi és katonai), amelyet szétvert az addig el nem ismert, állam nélküli nemzetek (mindenekelőtt a virtuális cseh és lengyel nemzetállamiság) elismerése miatt eleve forradalmi első világháború által kiváltott hármas (nemzeti, demokratikus és kommunista) világforradalom: érthetetlen és ismeretlen tényezők, meg nem értett és nem kedvelt egykori szereplők.

Fáj Trianon, mert elvesztettünk valamit, amit nem ismerünk, amit nem szeretünk, és ami nem hiányzik. Ha a megismerés és a szeretet munkája olyasmi iránt, ami más, egészen más, mint a mi mai életünk s a belőle származó előítéleteink és vélt háttértudásunk, meg nem kezdődik, akkor jobb, ha nem mondunk semmit Trianonról, csak bevalljuk, hogy nem vagyunk rá se méltók, se alkalmasak, hogy csevegjünk róla. Annak a paradoxiának a fölfogása nem túl könnyű így, hogy a Monarchiához s benne fönnmaradt történelmi Magyarországhoz az az 1918-ban örökre uralmát vesztett magyar köznemesség ragaszkodott – amely a dualizmust soha nem ismerte el, s amely tömeghisztériákat és politikai válságokat robbantott ki, valahányszor valamelyik katonazenekar magyar területen el merte húzni a Gott erhaltét (ha nem tudnák, ez volt a császári himnusz, zenéjét szerezte: Haydn), vagy valaki ki merte tűzni valahol a császári (fekete-sárga) színeket –, s az se éppen szimpla ügy, hogy ugyanennek a nemességnek az utódai (a „keresztyén-úri középosztály”, a katolikus hivatalnokság és a tisztikar) voltak az irredenták, siratva az államalakulatot, amelyet az őrzött volt meg, amit valaha gyűlöltek: az összmonarchia s a fölforgató elemeket (a nemzetiségeket, a földosztásra vágyó parasztságot és a szocialista munkásosztályt – no meg a függetlenségi magyar sovinisztákat, azaz őket magukat) végső soron kordában tartó katonai hatalma.

Az egykori önmegtévesztésre rárakódik a mai.

Az egykori kegyes hazugságok – amelyekre még rosszul is emlékeznek – sziklaszilárd ténybeliséggé tömörülnek, s a hajdani gondolatokra kimondatott a damnatio memoriæ. Amit elhallgattak egykoron, továbbra is néma marad. Nemzeti emlékezetről trilláznak az amnéziások.

Ne beszéljünk Trianonról, mert nem tudjuk, miről beszélünk.

(Éles és Irodalom)

 

2020. május 29.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

„le tudtad-e írni e leírhatatlan érzést”

A nagyszabású formátlanságban megtalálni azt a bizonyos minimális, legkisebbre redukált formát, aminek viszont pontos jelentése és >

Tovább

Egy lovasszobor története

Ne pazaroljátok rájuk, mármint (az albánokra) a lőszert, karókkal verjétek őket agyon, adta ki a parancsot >

Tovább

A széplelkek apokalipszise

Kezdek félni a “bátraktól,” azoktól a farizeus írástudóktól, akik a páholyban ülve másokat küldenek harcba, miközben >

Tovább

Mennyire „történelmi” a VMSZ választási sikere?

Egy szabadnak és tisztességesnek távolról sem mondható, bojkott által övezett választáson sikerült a VMSZ-nek hatalmi pozícióból, >

Tovább

Amikor a kakas korán kukorékol

Mindez megerősíti, hogy a háború utáni legnagyobb választási csalásnak/hamisításnak vagyunk tanúi. Már előre lehetett látni, hogy >

Tovább

Európai hatalmi vákuum

Gyáni Gábor a Nagy Háború utáni amnéziáról beszél, holott a XX. század akkor nyerte el a >

Tovább

Nevidljivi neprijatelj u Kriznom štabu

Sada još više, jer je i broj zaraženih svakim danom sve veći… I dok se zaraza >

Tovább

A hágai matt

Így múlik el a világ dicsősége: Szerbiának és Koszovónak egyedülálló, történelmi esélye adódott volna, hogy ha >

Tovább

Itt minden a párté

Az alattvalói magatartás a kulturális élet minden területén visszaköszön, tehetséges újságírók válnak pályaelhagyóvá, de aki marad, >

Tovább

Churchill, a rasszista

Pár – általában művészileg értéktelen – szobor lerombolásával (vagy megtartásával) semmi sincs elintézve. És akinek mindenekelőtt >

Tovább

A szavazás vesztese a demokrácia

Most már csak abban lehet reménykedni, hogy a „tél” nem fog négy évig tartani… Ehhez azonban >

Tovább

A szabadkai kudarc után

A Napló észak-bácskai tudósítója, jól értesült forrásokra hivatkozva, azt jelentette, hogy Pásztor István a szabadkai fiaskó >

Tovább