2020. július 4. szombat
Ma Ulrik, Erzsébet névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Tovább

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Tovább

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

Tovább

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

Tovább

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Tovább

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

Tovább

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

Tovább

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Tovább

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

Tovább

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Tovább

Kik vagyunk, mit akarunk

Egy rossz hírű könyvnek van hasonló címe. A szerzőpáros ezzel akarta lejáratni az 1956-os magyarországi forradalom >

Tovább

Napi ajánló

A haza ment el, mert mi nem mentünk sehova – a Vajdaságtól Szombathelyig

A haza ment el, mert mi nem mentünk sehova – a Vajdaságtól Szombathelyig

A hatalom által üldözött háborúellenes csoport tagjaként, vajdasági magyar újságíróként, kalandos úton került Magyarországra Komáromi Ákos 1991-ben az akkori Jugoszláviából. Néhány évet szerkesztőként dolgozott a megyei napilapnál, aztán családi vállalkozását építette fel feleségével Szombathelyen. Az elmúlt évtizedekről, a magyarságról faggattuk a trianoni évforduló kapcsán.

- A Vajdaságnak mi volt a státusza Jugoszlávián belül?

– Autonómiája volt. Az autonómiával kapcsolatban sok a fogalomzavar, értelmezési problémák merülnek fel. A Vajdaságnak szinte köztársasági szintű államisága volt. Saját törvényhozó és végrehajtó szervezettel és saját igazságszolgáltatással rendelkezett. A közösbe természetesen be kellett adni a megbeszélt arányok alapján, és a föderációban a hadügy, a védelmi poszt és a külpolitika volt közös, és ennek vannak racionális okai, hogy az ne legyen minden államocskának külön-külön nagykövetsége és apparátusa. De ezt leszámítva valódi autonómiát élvezett, és igazából autonómia az is, hogy ki a rendőr, ki dönt arról, hogy ki lesz az. Autonómia az is, mennyi pénz marad nálunk, és mennyit adunk be a közösbe, és hogy harcolunk azért, hogy mi jön abból vissza. Autonómia az is, hogy az újraelosztás minél kisebb legyen, ki végzi az elosztást, ki oszt, kinek és mit. Az önállóság drága, mert szervezete van, mert közigazgatása, bürokráciája van, de nem fáj annyira, ha a sajátod tol ki veled, érdekes módon.

– Magyar többségű vagy vegyes terület volt?

– Magyar többség már nem volt. Nagyon megváltozott az etnikai összetétele a Vajdaságnak a világháború után. Kevesen tudják, hogy a trianoni békeszerződés utáni években nagyon sok magyar jött át az elcsatolt területekről az anyaországba, a csonka országba. Azok, akiktől az utódállamok legszívesebben megszabadultak, köztisztviselők, bürokraták, akiknek valami hatalmuk volt, és attól megfosztották őket. Az ő helyükre gondosan mindig betelepítettek a többségi nemzethez tartozó embereket, és akkor kezdtek bennünket nemzetiségnek nevezni. Kimondatlanul ettől kezdve lettek elsődleges és a másodlagos állampolgárok. Ezen a második világháború után az autonómia rengeteget csillapított. Ez úgy működött, mint egy lengéscsillapító, ha lefordítjuk a pénz nyelvére, akkor tulajdonképpen az árvaság szegénységben sokkal rosszabb, mint akkor, ha van pénz.

A testvériség-egység eszméje volt a legnagyobb altató

– Mennyire volt élő a magyarságtudat Vajdaságban?

– Ezen is tompított az autonómia. A második világháború után elég gyorsan lezajlott a bosszú, a délszlávok is az egy a tízhez szabályt követték. Tízszer annyi gyilkosságot szerettek volna elkövetni, mint amennyit mi a visszacsatoláskor. Ezt gyorsan elfedte az újjáépítés és a hurráoptimizmus hamuja, központilag be lett tiltva a gyűlölködés. Amikor megtörtént a megtorlás, utána ugyanaz az állam, amely kiadta erre a parancsot, most kötelezővé tette a szeretetet, ezt úgy hívták, hogy testvériség és egység. Ettől kezdve mi, Jugoszlávia népei, jóban lettünk, mert ez volt a parancs. És ezt nem olyan nehéz teljesíteni. A magyarok nemsokára 24 órás rádióműsort, később tévéműsort kaptak, a 400-450 ezres magyarságnak öt magyar nyelvű hetilapja volt. Ehhez jött még két magyar színház Újvidéken és Szabadkán. A legnagyobb altató mégis a jugoszlávság eszménye és a testvériség-egység eszménye voltak. És mellettük a morzsákban létező demokrácia, a látszatdemokrácia, a szabadság érzete. Hogy lehetett utazni, hogy lehetett menni, mindenkinek volt útlevele. Ha akarsz, elmehetsz innen, ha akarsz, maradsz. Létezett egyfajta vajdasági magyar azonosságtudat, önazonosság, de tulajdonképpen elvágyódó vagy a mostohasággal foglalkozó azonosságtudatról én nem tudok. Óriási előny volt a határhoz közel élni, mert akkor foghattad a magyar televíziót. És az adásokból nem a politikát hámoztuk ki, hanem annak örültünk, hogy láthatjuk a táncdalfesztivált, és akkor hordtuk a székeket és a hokedliket egymáshoz, hogy nézzük a tévén. Hallgathatjuk, amikor Vitray elmeséli a fekete-fehér közvetítésben, hogy milyen színű ruhában van a kűrben a műkorcsolyázó. Hogy is mondjam, inkább operett-magyarság volt, nem sokkal több ennél, akkor még.

A haza ment el, mert mi nem mentünk sehova

– A szerbek, az államalkotó többség ugyanúgy elfogadott benneteket?

– Muszáj volt nekik, nem volt szabad nem szeretni. Igaz, hogy mi sem énekelhettük a Kalász, kalászt, vagy nem volt annyira ildomos a székely himnuszra vagy a magyar himnuszra felállni, de nekik is tilos volt a nagyszerb, a csetnik dalokat énekelni. Nekik sem volt szabad olyan dolgokat cselekedni, amelyek sértették volna a mi érzéseinket.  De nem történt meg az, ami mostanában időszerű, hogy magyar szülők szerb iskolába íratják a gyereket azért, hogy talán könnyebben érvényesüljön, és jobban megtanulja a nyelvet. Valahogy természetesebb volt, hogy beszéljük a többségi nyelvet, nem volt belőle hátrány. Jók voltak a jugoszláv újságok, nyitottak, érdemes volt nézni a tévéműsorokat. Nem követték el a szinkronizálásnak nevezett műgyalázást, amire itt annyira büszkék Magyarországon, így lehetett egy kicsit nyelveket tanulni. Aztán, amikor ide jöttünk, kiderült, rengeteg mű jobb szinkronnal, mint eredetiben. Ilyen például a Macskajaj. Voltak előnyei annak, hogy ismerted a többségi nyelvet. Mint mindig, a nyelvtanulásnál, az akkor megy, ha érdemes. Természetesen ebben a jósorsban volt egy borzasztó adag mostohaság. Ugyanis az történt, és mindenki érezte, és jobban nyomta a mellkasunkat, mint mondjuk a Kárpát-hegység súlya, hogy a haza ment el, mert mi nem mentünk sehova. És ezt még most is nehezen értik meg sokan. A határon túliakról úgy beszélnek, mint akik nincsenek itt, tehát akkor biztos elmentek, de valójában a haza ment el. És ez óriási különbség.

– Ez azt Unióban sem értik. Egy Brüsszelben dolgozó székely írt erről, hogy folyton azt kérdezik tőlük, hogy ők mikor költöztek Erdélybe.  Nem költöztek, ők ott voltak, vannak.

– Igen, ez nagyon furcsa. Igazából akkor mi ezt nem éreztük. Most, hogy aktuális a téma, és miért ne lenne, nem hiszem, hogy az évfordulót szemérmesen el kell hallgatni amiatt, hogy valaki érzéseit ne sértse. Arról van szó, hogy minket mégis csak kitettek egy autóból, mint a megunt kutyát. De igazából én leginkább azokhoz hasonlítanám, amikor a kisbabákat kiteszik a kórház előtt az inkubátorba. Jót akart, aki kitett, nem tehetett mást. El kellett mennie. És azt akarta, hogy éljünk, ezért betett az inkubátorba. Aztán ott különböző körülmények keletkeztek, és az elcsatolt területeken így alakultak ki a nagyon különböző identitások. Mert igazából rengeteg identitásról beszélünk, és ez okozza a fő zavart. Beszélhetünk az anyagországiak identitásáról, beszélhetünk az anyaországban élő, de elcsatolt területekről érkezők identitásáról, azokról külön-külön is. És ha csak Vajdaság vonatkozásában nézzük a dolgot, akkor megfigyeltem azt, hogy volt vajdasági magyar identitás, aztán volt Vajdaságban maradt magyar identitás és van Magyarországra költözött vajdasági identitás. És ez még csak a vajdasági. Mi, vajdaságiak is furcsán nézünk egymásra, és nem teljesen értünk mindenben egyet. De lehet, hogy ez az a pillanat, amikor előre kell lépni.

Másodrangú állampolgárként hívtak háborúba bennünket

– És mikor romlott el ez az idillinek nevezhető állapot? Mert mondtad, hogy azért ebben sem volt minden olyan szép.

– Milosevics hatalomra lépésének folyamatában veszítettük el valahol. A szerb nemzeti szocializmus megjelenése meghökkentő volt, borzalmas, de nem vasárnapról hétfőre került elő, hanem adagolva, ezért tűnt mégis sokak számára emészthetőnek. De persze az ingerküszöb mindnyájunknál máshol van. Attól kezdve a következő volt az alapállás. Szerbiának azért kell esetleg hadat viselni más köztársaságok ellen, mert az ott élő szerbség, amelyik így elszakadna, nem lehet nemzeti kisebbség, mert a nemzeti kisebbség másodrangú állampolgár. Közvetve a szemünkbe mondták, hogy másodrangú állampolgárnak tekintenek bennünket, ám ennek ellenére behívtak bennünket abba a háborúba, hogy az ő oldalukon harcoljunk. Egy hódító háborúba, mi, akiket ők másodrangú állampolgárnak tekintenek, de mi azért harcoljunk, hogy ők ne legyenek azok egy másik országban. Bocsánat, ez egy kicsit bonyolult, de alapjában véve sértés. Felfoghatatlan sértés, elromlott az idill, egy csapásra megszűnt a varázslat. Igaz, addigra Tito is meghalt már elég rég.

– Ez indította el a kivándorlási hullámot?

– Tulajdonképpen erről sem beszél senki, és nem is biztos, hogy pontosan így van. Azt mondom el, hogy én hogy látom. A háború az nem játék, ha elkerülhetetlen, akkor abban nem lehetünk mások, csak magyarok. Feltéve, hogy azok vagyunk. Akkor megváltozik minden. Az sem akkora baj, ha egy igazságtalan, borzasztóan káros és bűnös ideológiával áthatott háborúban nem állunk az agresszor oldalán. Utólag könnyű okosnak lenni, és lehet ezeket a dolgokat így-úgy magyarázni, de alapjában véve ez volt a probléma. Nem a gyávaság. Pedig tudni lehetett, hogy sok helyen a bevonult magyarokat, akik nem tudtak mit tenni, mert volt féltenivalójuk, golyófogónak használták. Szorongatott helyzet volt nagyon, és akkor 1991-ben és utána körülbelül 50 000 magyar jött át a Vajdaságból Magyarországra. Nem azt mondom, hogy a java, mert ez hülyeség. És azt sem, hogy a java maradt. De mindenesetre volt benne valami, hogy könnyebben mozdult el az, akinek volt reménye arra, hogy esetleg érvényesüljön másutt is.  Ugyanakkor egyáltalán nem gondolom azt, hogy esetleg nem azok a nagyszerűbbek, akik maradtak.

– És akkor te is így jöttél el? Egyik napról a másikra?

– Akkor főmunkatársként, szabad riporterként dolgoztam. A hatalom által nagyon gyűlölt csoportnak voltam a tagja, a belgrádi háborúellenes központnak. Mi – szerbek, magyarok, montenegróiak, horvátok, bosnyákok – azzal foglalkoztunk, hogy hátha még megakadályozható az, ami megakadályozhatatlannak bizonyult. Én az újságírói munkásságomat akkor már megszállottként ennek szenteltem. A várható következményeket, az igazságot próbáltuk elmondani. Hogy nem lesz új utcanév, monumentális köztéri szobor, dicsőséges lap a történelemkönyvekben azokból, akik most ezt csinálják. Inkább szégyen és gyász lesz a vége. Ennek az igazságnak az állandó elmondásával vagy ecsetelésével próbáltunk valamit tenni akkor, amikor a háborús visszaszámlálást már nem lehetett megállni.

– Amikor átjöttél, mi volt a fejedben?

– Semmi rosszat nem mondhatok az otthoniakról. Azokról sem, akiket ott hagytam és elhagytam. A szerb szomszédomról sem, akivel mindig jóban voltam. Akkor sem, amikor elkezdett egy kicsit furcsa fény csillogni a szemében, amikor áthívott meccset nézni, és kávét főzött, és mondta, hogy jó lesz ez a Milosevics, azért igazat beszél, és jót akar. Akkor éreztem, hogy mi jóban nem lehetünk, de én még most is kedvelem őt. Tehát mindenkivel próbáltam jóban maradni. Amikor átjöttem, akkor az volt az első reakcióm, hogy nagyon vigyázok, hogy mit csinálok, hogy a kerítés mögül ne merjek hangosabban ugatni, mint ott mertem. Mert szeretnék visszamenni bármikor, hogy nagyon odafigyeljek arra, hogy sose csináljak olyat, ami arra utalna, hogy most belepiszkítok abba az edénybe, amiből jókat falatoztam valamikor. Hogy ez eszembe ne jusson. A kísértés elég nagy volt.

Nekünk nem volt idegen a verseny

 – És hittetek abban, hogy lesz visszaút?

– Igazából, ahányan jöttünk, annyiféleképpen gondoljuk ezt az egészet. Van itt Szombathelyen egy pici, szorgalmas kis kolóniánk, de ez nem is szokott téma lenni. Én személy szerint úgy gondoltam, nincs visszaút. Amikor megindultam, akkor az addigi életemet befejeztem. Úgy gondoltam, megengedhetetlen, megbocsáthatatlan és jóvátehetetlen, ami történik. Erről nincs mit beszélni. Majd egyszer valaki letérdel, mint Willy Brandt, és elnézést kér. Nem tudom, hogy azzal is mire megyünk, de azért azt várjuk ki. Első naptól kezdve én itthon voltam. Nagyon könnyű volt. Mert ugyan hallatlan pofátlanság, de meg kell szokniuk az anyaországban élőknek is, hogy létezünk, és a határon túli magyarok, mivel a többségi nemzettel voltak örökös vetélkedésben, hozzászoktak a versenyhez. Nekünk nem idegen, hogy megmérettetés lesz. Nem volt szokatlan, hogy nem tartjuk a markunkat, nem fogunk kunyerálni, nem leszünk menekültek, nem kérünk segélyt vagy segítséget, hanem megpróbálunk dolgozni. Ebben nem volt semmi különös. Emellett nagyon jó volt azt tapasztalni, hogy minden felirat magyar, nem kell gondolkodnom, hogy hol van a legjobb magyar iskola. Mert mindenhol van.

(...)

Savaria

2020. június 5.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

„le tudtad-e írni e leírhatatlan érzést”

A nagyszabású formátlanságban megtalálni azt a bizonyos minimális, legkisebbre redukált formát, aminek viszont pontos jelentése és >

Tovább

Egy lovasszobor története

Ne pazaroljátok rájuk, mármint (az albánokra) a lőszert, karókkal verjétek őket agyon, adta ki a parancsot >

Tovább

A széplelkek apokalipszise

Kezdek félni a “bátraktól,” azoktól a farizeus írástudóktól, akik a páholyban ülve másokat küldenek harcba, miközben >

Tovább

Mennyire „történelmi” a VMSZ választási sikere?

Egy szabadnak és tisztességesnek távolról sem mondható, bojkott által övezett választáson sikerült a VMSZ-nek hatalmi pozícióból, >

Tovább

Amikor a kakas korán kukorékol

Mindez megerősíti, hogy a háború utáni legnagyobb választási csalásnak/hamisításnak vagyunk tanúi. Már előre lehetett látni, hogy >

Tovább

Európai hatalmi vákuum

Gyáni Gábor a Nagy Háború utáni amnéziáról beszél, holott a XX. század akkor nyerte el a >

Tovább

Nevidljivi neprijatelj u Kriznom štabu

Sada još više, jer je i broj zaraženih svakim danom sve veći… I dok se zaraza >

Tovább

A hágai matt

Így múlik el a világ dicsősége: Szerbiának és Koszovónak egyedülálló, történelmi esélye adódott volna, hogy ha >

Tovább

Itt minden a párté

Az alattvalói magatartás a kulturális élet minden területén visszaköszön, tehetséges újságírók válnak pályaelhagyóvá, de aki marad, >

Tovább

Churchill, a rasszista

Pár – általában művészileg értéktelen – szobor lerombolásával (vagy megtartásával) semmi sincs elintézve. És akinek mindenekelőtt >

Tovább

A szavazás vesztese a demokrácia

Most már csak abban lehet reménykedni, hogy a „tél” nem fog négy évig tartani… Ehhez azonban >

Tovább

A szabadkai kudarc után

A Napló észak-bácskai tudósítója, jól értesült forrásokra hivatkozva, azt jelentette, hogy Pásztor István a szabadkai fiaskó >

Tovább