Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

MiNapló Irodalmi Napló Itthon/Otthon KülNapló TegNapló Délvidékum BulvárNapló Tapló

Fiók

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Egy „Széchenyi-idézet” nyomában

„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek >

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

A nagyszabású formátlanságban megtalálni azt a bizonyos minimális, legkisebbre redukált formát, aminek viszont pontos jelentése és plasztikus konnotációja van: minden valószínűség szerint emiatt Tolnai Ottó a legszabadabb élő magyar író. És ebben, az ő szabadságában még azt a címben említett leírhatatlan érzést, ezer bolha összehangolt képtelen mozdulatát is világosan érzékeltetni lehet. Csuhai István (Élet és Irodalom):

Amikor jó pár héttel ezelőtt elkezdtem nekikészülődni ennek az írásnak, azt hittem, könnyűszerrel meg fogom oldani a dolgom. Első lendülettel Tolnai Ottó öt vagy hat könyvét vettem le a polcról, csupa olyasmit, amit egészében vagy különféle részleteiben sokszor olvastam már.

Önmagamat régi és lelkiismeretes Tolnai‑olvasóként számon tartva abban bíztam, emlékezetem felfrissítéseként elegendő lesz belelapoznom a Rovarházba, könyvtáram egyik büszkeségébe, az újvidéki Forum Könyvkiadó 1968‑as regénypályázatán „megvásárolt mű”‑ ként díjazott és a következő évben valóban megjelent kísérleti regénybe (8 Ft‑ért vettem, a sok más könyvemből ismerős ceruzás ármegjelölésből egészen biztos lehetek benne, a szegedi antikváriumban, az ár alapján pedig abban, hogy valamikor az 1980‑as évek első felében; az első díjat különben Gion Nándor, a másodikat Major Nándor, a harmadikat Domonkos István nyerte el azon a pályázaton, és a „megvásárolt mű” szerzőjéhez hasonlóan mind a három díjazott a húszas éveiben járt a Testvérem, Joáb, a Hullámok, illetve A kitömött madár 1969‑es megjelenésekor), a Világporba (az első, 1980‑as Forum‑kötetet most nem találtam meg, meg kellett elégednem a budapesti Jelenkor Kiadó életműsorozatának négy éve közreadott változatával, az életműsorozat nyitányával, ami viszont „javított kiadás”); aztán a Virág utca 3 1983‑as első kiadásába, borítóján a teniszpályán figyelmes türelemmel heverő fehér dog az eredeti Bojan Bem‑képhez hívebb reprodukciójával; mindenképpen a pécsi Jelenkor Kiadó 1992‑es puha kötéses Wilhelm‑dalokjába és az ugyancsak pécsi Szignatúra Könyvek 2007‑ben megjelentetett könyvébe, A pompeji szerelmesek című, a kétezres években írt rövidebb prózákat összerendező gyűjteményébe. Arra gondoltam, sorvezetőként mindehhez elég hozzávennem a Parti Nagy Lajos kérdéseire 1998‑ban hat nap alatt rádiós életútinterjúként Palicson rögzített, 2004‑re aztán a Kalligram Kiadónál vaskos önéletrajzzá továbbírt Költő disznózsírbólt, és saját régi olvasmányemlékeimmel, Tolnai‑reminiszcenciáimmal, a kiváló ünnepelt valóságos alakjának visszafogott felidézésével kiegészítve már kész is ez a születésnapi köszöntő. Ahogy mondani szokás, fejben megvan, csak papírra kell tenni, csupán egy címet kell kitalálni hozzá.

De ahogy teltek a napok, elbonyolódtak a dolgok, és talán mondanom sem kell, elsőre nem ezt a címet adtam. A végső cím a Grenadírmars egyik darabjából való, ahol az elbeszélő azon meditál, vajon leírható‑e az érzés, ahogy ezer bolha lassú, összehangolt mozdulatokkal fekete selyemharisnyát húz a lábára. Éppen ellenkezőleg történt velem, mint ahogy ő írja a Gyökérrágó egyik versében („100 éve született kosztolányi, / a centenáriumi évre eldugtam magam elől / kedves könyveit el a szép rezeket el még / az ottlik válogatta puha sárga‑fekete / boldogságot is...”). Nemhogy eldugtam volna Tolnai Ottó köteteit, éppenhogy egyre újabb és újabbakért kellett nyúlnom, némelyikért csak fellépnem a már levettek üresen maradt helye mellé, másokat előkeresnem, kiszabadítanom ennek vagy annak a stósznak, könyvoszlopnak az aljáról‑közepéről, és úgy látszik, sosem tanultam eléggé, mert vagy ötször ismételtem ezt a mutatványt, mire végül mind a huszonhárom Tolnai‑könyvem körülbástyázott engem. Ráadásként ott van a Tolnai Ottóról írt két kiváló monográfia, Thomka Beátáé (Tolnai Ottó) 1994‑ből, Mikola Györgyié (A Nagy Konstelláció – Kommentárok Tolnai Ottó poétikájához) 2005‑ből, a Thomka Beáta szerkesztette Tolnai‑sympozion című tanulmánykötet (2004), néhány más könyv is, főleg képzőművészeti albumok és kis képes monográfiák, és mindeközben a Digitális Irodalmi Akadémia Tolnai Ottó‑oldalának is szorgalmas böngészőjévé lettem. Az oldal ugyancsak Thomka Beáta szerkesztette bibliográfiája negyvenhárom önálló Tolnai‑kötetet tart számon (38 ezek közül e pillanatban ott hozzáférhető), közéjük sorolva néhány korai, másod‑ vagy többedmagával társszerzőségben írt könyvet is.

És hát valóban ilyen a Tolnai‑olvasás természete: a fent említett ötös (Rovarház – Világpor – Virág utca 3 – Wilhelm‑dalok – A pompeji szerelmesek) tényleg kiadja az életmű egyfajta nézetét, ha úgy akarjuk, gerincét, de ugyanilyen tetszőleges tagú, a fentivel egyenrangú szekvenciát még legalább kettőt‑hármat össze lehet állítani az életmű könyvként közreadott darabjaiból. Hogy mondjak egy versesebb sort: a debütáló Homorú versek (1963), a rangos díjjal először elismert Sirálymellcsont (1967), az Agyonvert csipke (1969), a Legyek karfiol (1973), a Versek (1975), a Gyökérrágó (1986), a Versek könyve meg az Árvacsáth (mindkettő 1992), a Balkáni babér (2001), az Ómama egy rotterdami gengszterfilmben (2006) és a Nem könnyű (2017) hasonlóképpen létrehoz egy érvényes sort. Az 1940‑ből, lévén kerek szám, mindig könnyű kiszámolni, adott könyv megjelenésekor Tolnai merre is járt valóságos életében. Vagy hogy említsek egy prózásabbat: a Gogol halála (1972), a Prózák könyve (1987), a Kékítőgolyó (1994), a Grenadírmars (2008) és a Szeméremékszerek (2018) egymás mellé állításával ott a szépprózát író Tolnai egyik nézete; meg hogy említsek egy intellektuálisabb válogatást, a közvetlenül értekező, főképp képzőművészetről, festészetről megnyilvánuló Tolnaitól: A meztelen bohóc (1992), Rothadt márvány (1997), műnemi rendhagyásként a Szög a nadírban (2005‑ből; ez a fiatalon elhunyt vajdasági szobrász, Kovács Antal feljegyzéseinek saját verseskönyvvé írása, ahogy Tolnai minősíti, amolyan második Wilhelm‑dalok), Feljegyzések a vég tónusához (2007), Kalapdoboz (2013). Bármelyik sor felfogható az életmű szerkezeti tartóvázának, az egész fesztávját biztosító struktúrának, és mindegyikben könnyedén kicserélhető valamelyik könyv egy másikra (akár olyanra is, amelyiknek címe a fenti felsorolásban nem szerepel), az összeállított sorok akkor is teljesnek ható és – ami ennél is fontosabb – ugyanazt az írót elénk állító Tolnai‑élményt hozzák magukkal.

De a dolog megfordítható, és lényegében erről szól a mostani, az elmúlt hetekben folytatott Tolnai‑olvasásom (aminek valóban remek sorvezetője, kalauza a Parti Nagy‑féle beszélgetéskötet): ha az ember belekap ebbe az anyagba, óhatatlanul szükségét érzi, hogy még többet olvasson el belőle, ugyanazt a tényt, helyzetet, jelenetet, asszociációkapcsolódást végignézze még egyszer, eltérő idősíkból, némiképp megváltoztatott nézőpontból, kicsit más megfogalmazásban, és megismerje újra, ha úgy adódik, akár harmadik vagy negyedik változatban is. Vagy csak úgy belemerüljön az első negyven év káprázatos verseibe. Tolnai általános elbeszélői módszere (és ezen nem feltétlenül csupán prózában írt szövegeit, nem is csak rendszerint igen referenciálisnak tetsző, ám fiktívnek tekinthető szépírói műveit értem, hanem költészetét, sajátos tempójú versbeli dikcióját is), ez a határozottan egyes szám első személyben megfogalmazott életmű ismétlődéseivel, a rizómára, a „karfiol‑effektusra” hajazó jellegével kifejezetten tág lehetőségeket ad az újra nekifutó érdeklődésnek, karakterével jóformán csábítja, kérleli, felszólítja olvasóját, hogy próbálja egyben látni az egészet, még akkor is, ha ez a feladat végső soron teljesíthetetlen. A Tolnai‑szövegek szerzője, Tolnai Ottó – furcsa, a régmúltat, a modernitás előtti időket felidéző elméleti paradoxona ez az életműnek, egy olyan íróénak, akinek minden ízében, a legapróbb megoldásaiban is állandóan ott munkál vagy megnyilvánul a modern – mindenkor több ismerettel fog rendelkezni a világáról, mint olvasója (amihez kétségtelenül hozzájárul belső, szándékosan elnagyoltan, jelzésszerűen hagyott filológiája); vagy legalábbis képes rá, hogy ebben a tudatállapotban hagyja meg az olvasóját.

A felkészülő, a dolog természetéből fakadóan hevenyészett újraolvasásom néhány észrevételre mindenesetre alkalmat adott – ezek egyike sem vadonatúj felismerés, nyomokban vagy részletesebben kifejtve ott szerepelnek a mára igen gazdag Tolnai‑szakirodalomban (bár ha ezt, fogadtatást és kritikát szóba hozom, azonnal eszembe jut a Versek – ez még a pálya első szakaszához tartozó, 1975‑ös kötet – 33. című, igen kaján darabja: „az almárium felső fiókjában őrzöm / a verseimről írt kritikák egy részét [...] rendeznem kellene már ezt az anyagot is [...] külön rakni az elismerőeket / amelyek elismerően szólnak verseimről / elismerően rólam / külön rakni az elmarasztalóakat / amelyek elmarasztalóan szólnak verseimről / elmarasztalóan rólam / ismét külön / amelyek elmarasztalóan szólnak verseimről / elismerően rólam / külön amelyek elismerően szólnak verseimről / elmarasztalóan rólam / természetesen külön / amelyek nem vesznek tudomást verseimről / vagy nem vesznek tudomást rólam...”) Az a szabadság, amit az 1960‑as évek Jugoszláviája és a vajdasági magyar irodalom lépésről lépésre kiépülő intézményrendszere kétségtelenül nyújtott a húszas éveinek elején pályáját Újvidéken kezdő Tolnai számára (de igaz volt ez még a hetvenes, nyolcvanas évekre is, noha Tolnait személyesen és a legfőbb fórumának számító Új Symposiont intézményileg ekkor is, akkor is érték súlyos retorziók), kifejezetten kedvezett annak az avantgárdista szellemnek, aminek jegyében életművének első szakasza fogant (a Rovarházhoz vagy Domonkos István A kitömött madárjához hasonló kísérletező‑asszociációs próza nemigen jelenhetett volna meg a korabeli Magyarországon, és az a típusú szabadversköltészet, amit ő és legjelesebb kortársai hosszú távon műveltek ekkoriban, is jóval keservesebben érvényesülhetett volna ekkor nálunk). Az sem véletlen, hogy az Új Symposion hasábjain sok magyarországi szerző jutott nyilvánossághoz ebben az időszakban, Petri Györgytől Eörsi Istvánon át Konrád Györgyig, akiket az itthoni tiltási körülmények sújtottak valamilyen módon. Az is nyilvánvaló, hogy a viszonylagosan liberálisabb jugoszláv viszonyok egy pillanat alatt foszlottak szerte: a kelet‑európai kommunizmus általános összeomlása ott azonnal a nacionalizmusnak nyitott teret (Magyarországon jutott nekünk egy nem egészen húsz éves illúzió, hogy ennek nem feltétlenül kellene így történnie), ez 1991‑től véres, majdnem egy évtizeden át tartó polgárháborúba torkollott, emberáldozatokkal, népirtásnak minősülő háborús bűncselekményekkel, egész települések elpusztításával, az ország széthullásával, a vajdasági magyar értelmiség Tolnainál egy vagy két évtizeddel fiatalabb képviselőinek tömeges menekülésre kényszerítésével az egykori mintaországból.

Tolnai Ottó pályájának nagy cezúrája különös módon mégsem ezzel a szörnyű történelmi kataklizmával esik egybe (ő maga nem települt át Magyarországra, 1994‑ben adta fel újvidéki egzisztenciáját, ottani rádiós állásából harmincvalahány év után nyugdíjba vonult, és feleségével a Szabadka melletti Palicsra, Palicsfürdőre költözött, vissza abba a bácskai világba, ahonnan elszármazott, huszonöt kilométerre a kisvárostól, Kanizsától, ahol 1940. július 5‑én, egy pénteki napon megszületett – hogy miért kurziváltam a pénteket, megmagyarázza a Július című, most, ezen a kerek évfordulón igazán aktuális Tolnai‑novella). A cezúra körülbelül tíz évvel korábbra esik, a nyolcvanas évek elejére, nagyjából arra az időre, amikor írásaiban, megnyilatkozásaiban az „Új Tolnai Lexikon” elképzelése először megjelenik. Először pedig egy olyan szövegben jelenik meg, amelyik önálló kötetében tudomásom szerint soha nem látott napvilágot, az „Új Tolnai Lexikon” munkacímmel tervezett újvidéki tévés portréfilm forgatókönyvéhez írt egyik kísérőszövegben (ebből a tervből végül soha nem lett elkészült film). Tudvalevő, hogy Tolnai édesapja a Délvidék 1941‑es magyar megszállása előtt néhány nappal kérvényezte eredeti családnevük, a Kracsun megváltoztatását Tolnaira, a háború után azonban ezt a változtatást hivatalosan felülvizsgálták, és a család néhány hónapon át újra a Kracsun névvel élt, míg végül engedélyezték az új nevet. Tolnai magánmitológiájában a név (akár az akkoriban népszerű színésznő nevéből, akár Tolnai Simon szintén közkeletű lexikonvállalkozásaiból eredt az ötlet) valóságosan új életre kelt, a nyolcvanas‑kilencvenes évektől kezdve írásaiban elszaporodnak az „Új Tolnai Lexikon” virtuális írására, összerakására, készítésére vonatkozó utalások mint a világ fölmérésére és lehetséges újrarendezésére, értelmezésére szóló írói vállalkozás állandó munkája, ahol Tolnai írásai szócikkek lesznek ebben a képzeletbeli gigantikus könyvben (hogy a fentebb említett 33. című vers egyik imént kihagyott sorát idézzem: „mert vannak anyagok, amelyeket már rendeztem”).

Kérdés, hogy mit választ el egymástól az ő pályáján ez a cezúra. Tolnainál bizonyosan nem az avantgárd szemlélet és a klasszicizált írásmód szembenállásáról van szó. Első szakaszában, ha megtaláljuk a jó kulcsot hozzá, pontosan ugyanúgy felismerhetjük a második szakasz nyilvánvaló írói érdeklődését, a kicsiny, tapintható apróságokra szorítkozó figyelmet. Továbbá egyértelmű, hogy Tolnai jellegzetes átfogó motívumbokrai (hogy egy Balog Józseffel folytatott 1992‑es rádiós beszélgetéséhez folyamodjam, amely aztán nyomtatásban a Jelenkorban azzal a beszédes címmel jelent meg, ami ezekről a motívumbokrokról nekem azóta is mindig beugrik: Gipsz, liszt, azúr és a flamingók) időről időre újabb és újabb elemekkel kiegészülve már az első szakaszban épülni kezdenek, a második szakaszban pedig folyamatosan terjednek szét és terebélyesednek.

A második szakasz talán jobban kiemeli, hogy Tolnai egyáltalán nem városi író, témái és hangulatai mögött a város és a nagyváros összes kellékével együtt inkább csak véletlen kulissza, alkalmanként személyes vonatkozásokkal felruházott hely (mint például New York vagy Párizs, esetleg Budapest), ugyanakkor a falu, a vidék, a kisváros (legjellemzőbben a bácskai falu, a bácskai vidék és a bácskai kisváros) kifejezett fontossággal bír Tolnai 1990 utáni írásaiban, afféle rekapitulációként a gyerekkorhoz – bár mindenkit óva intenék, hogy egy írói pálya egészére a kései vagy legkésőbbi időszak vonásait vetítse ki. Úgy tűnik, ebben a bizonyos második szakaszban fordul figyelme az elesettek, a kitaszítottak, a lenézettek, a vesztesek felé, noha irodalomtörténetileg ez a különválasztás sem egészen áll meg a lábán, ha komolyan vesszük, amit Tolnai a Wilhelm‑dalok megszületéséről ír, hogy a Pechán József‑féle, 1915 körüli férfiakttanulmány, „a meztelen bohóc” első megpillantását két évtized munkája követte. Kétségtelen, hogy Tolnai Ottó széles áradatú irodalmi megnyilvánulásaiban egy‑egy részletesen leírt mozdulatnak, ismerős gesztusnak, egyszerű köznapi cselekedetnek (mint amilyen például egy járdaszakasz végigsöprése) a szokásosnál sokkal nagyobb akcentusa és jelentősége van, és ahogy haladunk az időben a nyolcvanadik születésnap felé, ez az akcentus és jelentőség, a kicsi, a „kis semmis” evidenciája mintha még tovább is növekedne nála, sajátos ellentmondásban a kinyomtatott életmű zavarba hozó terjedelmével. A nagyszabású formátlanságban megtalálni azt a bizonyos minimális, legkisebbre redukált formát, aminek viszont pontos jelentése és plasztikus konnotációja van: minden valószínűség szerint emiatt Tolnai Ottó a legszabadabb élő magyar író. És ebben, az ő szabadságában még azt a címben említett leírhatatlan érzést, ezer bolha összehangolt képtelen mozdulatát is világosan érzékeltetni lehet.

 

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

(ÁMOK)FUTÓ A „KITAPOSOTT ÚTON”

Pásztor Bálint a Szerb Haladó Párttal, a Szerb Fogadalomtevők Pártjával és a Szerb Radikális Párttal szövetkezésben >

Fake news és post-truth!

Szerinem ez a két szintagma korunk legveszélyesebb kórja. Sokan ebből arra következtetnek, hogy semmi mellett sem >

A fegyverek dörögnek, mi pedig bulizunk

Igaz, a remény csak azokat hagyhatja cserben, akiknek voltak reményeik, illúzióik vagy utópiáik.  Az értelmiségi filiszter távol >

A demagóg lojalitás jutalma

Az EP-képviselői jelölése alkalmából Vicsek a Magyar Szó nevű véemeszes napilapnak elmondta, hogy az Európai Parlamentben >

VMSZ-POFONOK A VAJDASÁGI MAGYAROKNAK

Az utóbbi időben többen is rámutattak, köztük jómagam is, hogy a magyar közösség jelenlegi válságán – >

Torontáltordára kéne menni

Az alkalmi nyelvészkedés után a hölgy visszatért az eredeti kérdéséhez: hogy fog eljutni Torontáltordára személygépkocsi nélkül. >

Folytatódik a kis bácskai sárdobálás

Azok, akik hűségesen kiszolgálták Lovas Ildikót, vagy akiket ő helyezett fontos tisztségbe, most majd rá hárítják >

RENDSZERÖSSZEOMLÁS: AZ ÚJVIDÉKI BÖLCSÉSZKAR AUTONÓMIÁJÁNAK BOTRÁNYOS TIPRÁSA

A bölcsészkar blokádja olyan példátlan, mesterségesen generált, megengedhetetlen botrány, amely még véletlenül sem csupán dr. Dinko >

Ismét

Egy harmincnégy évvel ezelőtti Hét Nap harmadik oldala. Sajtótörténeti jelentőségű impresszum, még mindig izmos, jóval negyvenezer >

Mikor tévesztettünk utat és miért?

Mikortól kezdődött a Magyar Nemzeti Tanácsban a VMSZ kétharmados többsége.? Milyen erők marginalizálták a többi kisebbségi >

SZEREPZAVARBAN

Az írásokból az is jól kivehető, hogy Pásztor Bálint tisztségek halmozásával él vissza, fellépései szerepzavarosak: pártelnöki, >

Újvidék elvesztette a régi identitását, és nem talált újat

Tudom, felesleges nosztalgiázni, hiszen a nagyvárosokat a szüntelen változás jellemzi. Újvidéknek is változni kell. A változás >

1990-2009 © Napló. | Impresszum | Tartalomjegyzék | Médiaajánlat | Szerzői jogok | Kapcsolat |