2021. december 5. vasárnap
Ma Vilma, Ünige, Csaba, Sebőrella névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Tovább

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

Tovább

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Tovább

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

Tovább

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Tovább

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

Tovább

Egy „Széchenyi-idézet” nyomában

„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek >

Tovább

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

Tovább

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

Tovább

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Tovább

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Tovább

Napi ajánló

Vukovári capriccio

Szerbhorváth György
Szerbhorváth György
Vukovári capriccio

Mégis, erősen nyálasan, érzelgősen, nem tehetek mást, mint a magam nevében bocsánatot kérek a vukováriaktól. Mi nem tudtuk, mit teszünk. Akkor azt tettük, amit mondtak. Ám minden cselekedetnek van következménye, ha tudod, mi is volt mögötte, ha nem. Erkölcsileg is van következménye – na azt pont leszarom. Személyesen viszont nem. Tehát részvét, különösen az áldozatok hozzátartozói iránt. Ilyenkor szokták mondani, hogy induljunk el a megbékélés útján. Hogy a szenvedések után találjunk egymásra. Nem, nem. Ne áltassuk egymást. Még fortyognak az érzelmek, annyi düh van bennünk (esetemben saját magam felé), hogy a megbékélés, a megbocsájtás még mindig üres szó. Az én vallomásom is üres – hiszen egy évfordulóra született. De még mielőtt bibliai mélységeket fordítanék át egy pop-szövegbe, csak ennyi: sorry. Szerbhorváth György:

Pontosan 30 éve, 1991. szeptember 15-én vonultam be a Jugoszláv Néphadseregbe. Szép őszi vasárnap, apámnak meg valamiért sietős volt – ebéd után elindultunk a klasszikus narancssárga Zastavával, és délután ötkor már át is léptem a kikindai kaszárnya kapuján. Csodálkoztak is, hiszen éjfélig kellett jelentkezni. Volt ebben némi haszon is: csodámra jártak a katonák, a tisztek, én voltam a prvi vojnik (első katona), mindenki megismert este tízig, amíg a többi regruta el nem kezdett beszállingózni. Utóbb a menzán dupla adagot adott a macedón szakács: prvi vojniče. Vagyis a nulladik napon hazafiságból jól vizsgáztam.

Másnap beöltöztünk, nyírni nagyon senkit nem kellett, többnyire lenyírtan érkeztünk, hisz mindenkinek van bátyja, rokona, barátja, aki elmondta, hogyan illik megjelenni a JNA-ban. Ebéd után sorakozó, aztán mars a hangárokhoz. A visszatért tartalékosok cuccait kellett szétválogatni.

Kezdetben érdekesnek tűnt a feladat, turkáltunk a zsebekben, találtunk golyót és cukorkát, családi fényképeket és marokkói halkonzerveket 1977-ből. A lelkesedés rögtön alábbhagyott, amikor ráakadtunk az első véres zubbonyra.

A második napra még pontosabban emlékszem, sikerült átaludnom az éjszakát. Kivezényeltek bennünket a nagyjából egy hektáron elterülő lőszerraktárhoz, a senjakra. Meglepődtem, hogy disznóólak mellett masírozunk, a magunk esetlen módján – kiderült, a disznókat a saját konyhánkra neveljük, történetesen éppen két bosnyák muzulmán volt a disznópásztor, mint utóbb megtudtam. Jött pár kisebb, civil kamion, amivel mifelénk a faluban a kenyeret szállították, igaz, ezek is szép libafos-színűek voltak, de rögtön feltűnt, hogy VU, azaz vukovári a regisztrációjuk.

Mit tudtam én addig Vukovárról? Nem mondhatnám, hogy semmit, hiszen körzeti bajnok voltam 1987-ben a Tito – Forradalom – Béke nevű történelemversenyen, mondhatni, a hülye is tudja, hogy Vukováron alakult meg 1920-ban a Jugoszláv Kommunista Párt. (És most direkt nem nézek utána, hogy ezek az adatok pontosak-e, maradjon így mindez a homályos emlékezet dicsőségére.)

Egész nap pakoltunk, főleg hatalmas ládákba csomagolt gránátokat. Egy alak irányította az akciót, aki a JNA-ban honosított öltözéktől eltérő amerikai típusú terepszínű öltözékben feszített, oldalán egy Heckler und Koch géppisztollyal.

Az olvasó joggal kérdezi, honnan a fenéből emlékszem én pont erre, milyen típusú fegyver lógott a kissé pocakos, kopaszodó alak oldalán, aki folyton sürgetett bennünket: ajde-ajde. Hát azért, mert utána egyetlen egy pontos emlékem sincs, főleg nem dátum szerint. Amikor a Hágai Nemzetközi Bíróság jegyzőkönyveit olvasom, mindig áhítattal nézem, hogy mások napra pontosan tudják, hogy mit csináltak. Ezen és ezen a napon, ebben az órában – írják, mondják – a vádlott ezt és ezt csinálta.

Lófaszt emlékszik, gondolom én, hacsak nem akkurátus tisztről volt szó, aki bordó színű (ez rémlik) tiszti naplójába óránként be nem írta, mit tett (bár erre is akadt példa – több ilyet kellett eltüzelnem).

A rakodás utáni két hétről csupán az maradt meg, hogy kiképzésen vettem részt, mesterlövész lettem. Mivel én voltam a legkisebb a szakaszban. Pedig azt hittem, hogy azért, mert jó a szemem (az volt, távolra ma is jól látok), de nem ezért. Mivel a sznájperistának el kell bújnia, s gyilkolnia. Mondhatnám, jellemző, hogy egy magyarra bízták, de ez enyhe túlzás. A többiek alapvetően 180 centi fölött voltak, hisz határőrök lettünk, III. típusú kommandós, ahogy mondták.

Az eskütétel után aztán megint homály. Mivel jelentkeztem, hogy tudok gépelni, rögtön becibáltak az ezredparancsnokságra, ugrott a kiképzés is. Az egyik első feladatom egy gyászbeszéd átfésülése és gépelése volt, mivel a kikindai Marko Utržant, kortársamat cinkkoporsóban hozták haza. A gyászbeszédet a morálért felelős macedón parancsnokhelyettes (amúgy áldott egy jó lélek volt) meg a biztonságért felelős tiszt, a magát olykor magyarnak mondó, magyarul nem tudó, dél-bánáti származású kapitány, Jožef Rica dobta össze. A bosszúról szólt. Merthogy megkínozták és a többi. Az exhumálásnál derült ki, hogy a fiút fejbe lőtték Zágrábban, állítólag egy albán ZNG-s.

Én távolról néztem az exhumálást, de akik visszajöttek a kibontott sír és koporsó mellől, többet hánytak, mint egy nagy parasztlagzi után szokás. Egyedül a macedón tiszt mesélte, hogy néz ki egy főbe lőtt ember feje hat hónap után – „mozog a bőre, mint a kocsonya”, valami ilyesmi.

A kocsonya szót nyilván nem mondhatta, de ez volt az értelme. Az ezredben mi beszéltük a szerbet legjobban a legrosszabbul.

Innentől újabb homály borul az emlékezetemre, beletemetkeztem a gépelésbe, és ez életmentőnek bizonyult, nem a mesterlövész puskámmal kúsztam és lövöldöztem. Aztán egy sötét október végi estén harci riadót kaptunk – teljes készültség (pod punom opremom).

Fogtam a fegyverem, a sisakom, a zsákomat, de rögtön a vécére rohantam, és fostam vagy tíz percig. Mire leértem a sorakozóra, már kijelölték, ki megy. Tudom, úgy hangzik, mintha Švejk, a derék katona mondaná, de ez így volt.

Pár nap után lőszert vittünk utánuk, a kamionból csak annyit láttam, hogy Gombos környékén pakolhattunk le. Legalábbis ezt mondták, és a három-négy órás út is erre utal.

Újabb homály. November végén ért vissza a szakaszom, egy sebesült volt, aki viszont inkább lábon lőtte magát, szerinte véletlen volt, a tisztek szerint szándékosan. Az egység Vukovár rohamakor hátrébb volt, mintegy őrségként, a szerb csávó meg nem bírta, mondták. Én látogattam a kórházban, vittem neki a leveleit, feladtam a leveleit a postán. Nekem is folyton bizonygatta, hogy véletlenül lőtte magát lábon, nem azért, mert nem bírta. A biztonsági tiszt, a „magyar” Jožef ekkor bízott meg az első spicli feladattal: kottázzam le a gyereket, a kortársamat, hogy direkt csinálta-e, mert ha igen, akkor hadbíróság. Addig jelentgettem, hogy ez a fiú totál stressz alatt van, és amúgy is egy hülye buta szerb paraszt, hogy elsikálták az ügyet. A fenének kellett bárkinek, hogy dicső hadseregünk, amely visszafoglalta Vukovárt, ilyen ügyekkel foglalkozzék.

Amikor visszaért a szakasz, erre megint emlékszem pontosan (dátumra nem, csak a sötét estére), az általam utált őrmesterem, egy boszniai szerb elkezdett ordítani, hogy nem azért voltunk három hétig Vukováron és ettünk konzervet, hogy ma ismét – ez volt vacsorára – marokkói halat együnk. Amúgy egy tiszt ment el velük, egy Bajraktarević nevű alhadnagy (potporučnik), aki Szarajevó környékéről származott, utóbb, 1992 áprilisában elszökött, a legutóbbi információm az róla, hogy a boszniai hadseregben harcolt (mármint a bosnyák-muzulmán oldalon), aztán eltűnt.

November végétől ott, Kikindán egy szó sem esett Vukovárról. Mivel én ezredfutárként kijárhattam a városba (sőt, Kragujevacba, Belgrádba), és a Vremet s más ellenzéki lapokat olvastam, mintha tudtam volna (ismét csak: rémlik), mi történik, mi történt Vukovárral, de hát jött a boszniai háború, ami engem nem érintett. A kaszárnyát igen, a legtöbb katonát elvitték Horvátországba és Boszniába, a tisztek maradtak. Meg én, hisz én gépeltem a listákat.

(Miközben már elküldtem a szerkesztőnek a szöveget, éreztem, hogy valami hiányzik. Amit nagyon törölni akar az agy. Amiről regényt kellene írni. A Nagybecskerek (Zrenjanin) melletti Begejci haláltábor, ahová a vukovári foglyokat vitték. Katonákat, civileket. Én csak annyiban voltam részese, hogy küldtem pár kamionnyi póznát, amivel körbevették a tábort. Honnan tudtuk, mit csináltunk? Utóbb kiderült.

A kevés magyar egyike, egy kutyás őr mesélte, hogyan verték a foglyokat. Ő speciel azokat, akiknek magyar nevük volt. Kérdezte tőlük, te ki vagy? Anyám magyar, apám magyar, de én horvát vagyok. – Ő meg kirúgta a széket alóla, amire rákötözték. Kaján mosollyal mesélte. Azt hiszem, akkor állt meg bennem minden.)

Mivel már a 90-es években, tehát rögtön a katonaság után, huszonévesen elkezdtem írni ezekről a történetekről, máig úgy gondolhatnám, minden rendben van. Én megírtam. Tiszta vagyok. Bűneinket bevallottam. Már ha ez bűn, hogy 18-19 évesen odavetnek a pokolba a tisztek, a politikusok, a hadsereg a picsába. Ráadásul vajdasági magyarként különösen nem az én ügyem a délszláv háború. Vagy mégis?

Vukovár sorsa 30 éve foglalkoztat. Százszor megnéztem a dokumentumfilmeket, elolvastam mindent, amit lehetett. A mi szétvert, 1972-es generációm nevében nem beszélhetek, senki sem jogosított fel erre, és nem is hiszek a „mi”-ben, a kollektív beszédben.

Mégis, erősen nyálasan, érzelgősen, nem tehetek mást, mint a magam nevében bocsánatot kérek a vukováriaktól.

Mi nem tudtuk, mit teszünk. Akkor azt tettük, amit mondtak.

Ám minden cselekedetnek van következménye, ha tudod, mi is volt mögötte, ha nem.

Erkölcsileg is van következménye – na azt pont leszarom.

Személyesen viszont nem. Tehát részvét, különösen az áldozatok hozzátartozói iránt.

Ilyenkor szokták mondani, hogy induljunk el a megbékélés útján. Hogy a szenvedések után találjunk egymásra.

Nem, nem. Ne áltassuk egymást. Még fortyognak az érzelmek, annyi düh van bennünk (esetemben saját magam felé), hogy a megbékélés, a megbocsájtás még mindig üres szó. Az én vallomásom is üres – hiszen egy évfordulóra született.

De még mielőtt bibliai mélységeket fordítanék át egy pop-szövegbe, csak ennyi: sorry.

(Autonómia)

 

2021. szeptember 15.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

Közelségek, távolságok

De az az ádáz kizárólagosság, ami évek óta dúl körös-körül, a szüntelen fenekedés a határon túli >

Tovább

Vitatott szobor

A VMSZ megalkuvó, a magyar közösséget több esetben is megalázó politikájának része, hogy az SNS-t mindenben >

Tovább

Az antifasizmus szerbiai módra

Erre azért is kénytelen vagyok utalni, mert az elmúlt években egyre több fasiszta jelvényt látok Újvidéken >

Tovább

„Megveszem az unokáimnak ezt a csokoládégyárat!”

Annyi bizonyos, hogy a vállalat székhelye átkerült Belgrádba, csak a gyárcsarnokok maradtak Szabadkán. A tulajdonosa és >

Tovább

Lenin álma helyett Sztálin valósága

Közvetlen környezetemben is tapasztaltam, hogy a kisebb vagy a nagyobb ortodox pártfunkcionáriusok minden belső vívódás nélkül >

Tovább

Kihalófélben levő kentaur

Jugoszlávia nincs többé, ám a „jugoszféra” kulturális tere ma is izgalmas, bár nyilvánvaló, hogy ez a >

Tovább

Nincs részarányos foglalkoztatás!

Ökrész Rozália parlementi felszólalása egyenesen botrányos. Nem, hogy számon kérte volna az illetékesektől, hogy a foglalkoztatásban >

Tovább

Sajtószabadság-akadályozók (2.)

A KJI konferenciájáról szóló riport közlése a Vajdasági RTV Napjaink c. november 22-ei műsorának végén nem >

Tovább

A mi papunk

 „Itt nyugszik a cigány Matyi” – ez volt a sírfelirat. Ez a nagyapám sírkövére köpött szöveg >

Tovább

Sajtószabadság-akadályozók

Hajnal Jenő és az MNT Tájékoztatási Bizottsága 2019. február 28-án el is utasította az új szerbiai >

Tovább

Méregből kábítószer

Az unoka útja annak a partizán komisszárnak a lányához vezet, aki a nagyapa kínszenvedéseit is okozza. >

Tovább

A Magyar Mozgalom azonnali tájékoztatást követel

A sajtót és a lakosokat sem hívta meg Pásztor Bálint a NIS-szel szervezett értekezletre a palicsi >

Tovább