2021. december 5. vasárnap
Ma Vilma, Ünige, Csaba, Sebőrella névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Tovább

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

Tovább

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Tovább

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

Tovább

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Tovább

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

Tovább

Egy „Széchenyi-idézet” nyomában

„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek >

Tovább

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

Tovább

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

Tovább

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Tovább

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Tovább

Napi ajánló

„Tűnés, míg a Dunába nem lőlek benneteket!”

Dormán László fotóriporter háborús emlékei

„Tűnés, míg a Dunába nem lőlek benneteket!”

Amikor a hídhoz értünk, megköszönte a fuvart, kiszállt a kocsiból, de abban a pillanatban érkezett meg a parancsnok is, aki nyilván úgy mérte föl a helyzetet, hogy a kalasnyikovos kis rendőrnek sikerült elfognia bennünket és most fog átadni a parancsnoknak. Šta ću s vama?! (Mit csináljak veletek?!) – kérdezte, alighanem önmagától, miközben a begyűjtött személyi és újságírói igazolványainkat a jobb kezében tartva, a bal tenyerét csapkodta velük. Majd ezt mondta: Bežte, dok vas nisam upucao u Dunav! (Tűnés, míg a Dunába nem lőlek benneteket!) Ezekután nem sietve, nem nagy gázt adva – nehogy fölingereljük a parancsnokot, akinél szintén ott volt a Kalasnyikov – jöttünk át a hídon, ki Baranyából. Szabó Angéla:

A megboldogult jugoszláv szocialista önigazgatás langymeleg évtizediben igencsak jó dolguk volt az újságíróknak. A vajdasági magyaroknak is. A korabeli tájékoztatási eszközöktől a kommunista állambácsi nem sajnálta a pénzt, nem mérte szűkmarkúan az anyagi támogatást, ezért kedvükre utazhattak, járhattak terepre, akár több napra is kiruccanhattak, ha erősen viszketett a talpuk és a ceruzájuk. Az idősebb kollégák rendszerint vették is a lapot, amikor meséltették, sztoriztatták őket, és leginkább legendás történetekkel szórakoztatták, ámították a zöldfülű kezdő firkászokat.

Kedvelt kiruccanási terephelynek számított Baranya, a Drávaszög, mert azon a tájon mindig szívesen látott vendégként fogadták az Újvidékről érkező krónikásokat.  Sokfajta étellel és jóféle borokkal kínálták az érkezőket, akiket rendszerint nem is kellett túlságosan marasztalni. Ott ragadtak maguktól is, amíg csak az idejük engedte, ameddig a napidíjból futotta.

A mindig higgadt fotós, újságíró, muzsikus és zenekritikus Dormán Lászlótól nem egy baranyai portyázás történetét hallottuk, az ottani pincesorokról, a gádorlakókról, és sok más érdekességről. Amerre csak megfordult, mindenütt kattogtatta a fényképezőgépét, és mostanra, öregségére hatalmas fotógyűjteményt halmozott fel. Eddig mintegy 44 ezer fényképét digitalizálták és ugyanerre a sorsra vár még vagy 200 ezer.

A napokban arra kértem, elevenítse fel a 90-es évek délszláv háborúi során szerzett emlékeit, különös tekintettel az én szívemnek is kiemelten kedves falvak lakóinak szenvedéstörténetére. Szóba került a sokat szenvedett Kórógy, a föld színével egyenlővé tett Szentlászló, a romos Eszék, a szellemvárosnak is beillett Vukovár és még néhány helység, amelyekben ő maga is többször megfordult. 

– Az esztelen pusztítás, rombolás után – amit az akkori Jugoszláv Néphadsereg katonái és az úgynevezett szabadcsapatok önkéntesei végeztek – mikor jártál először ezeken  helyszíneken?

– Több helyen is elmondtam, leírtam, hogy nekem választott szülőföldem a Drávaszög. Az elüldözött, a kimenekített és az eltávozott helyi lakosság számára 1997. január 15-étől engedélyezték a lassú, fokozatos visszatérést, akkortól mehettek haza a falujukba, autóbuszokkal szállították az embereket, hogy megnézzék, mi maradt belőle, állnak-e még a házaik, mekkora rombolást végeztek a megszállók. Én is abban az évben jártam ott első alkalommal, a Kaláka együttes Szabad-e bejönni ide betlehemmel? címmel műsort adott több településen, a legvégén Zágrábban, és engem kértek fel útvezetőnek. Akkor szembesültem én is azzal, hogy mi maradt Szentlászlóból és Kórógyból.

– Mikor először láttam a porig rombolt Szentlászlóról készült videót, úgy tűnt, hogy ezzel az ősi magyar faluval kegyetlenebbül elbántak, mint Vukovárral. Márpedig annak vérfagyasztó képsorai az idő tájt az egész világot bejárták. Régen láttak a civilizált Európában ilyen mértékű és ennyire barbár pusztítást. Azóta több helybelitől is megkérdeztem, hogy mi lehetett ennek az oka, mit vétett ez a kis magyar falu, miért kellett ilyen csúnyán „meglakolnia”. Egybehangzó volt a válasz: Szentlászló szembeszállt a hódítókkal, a faluban megszervezték az ellenállást, amit nem lehetett megtorlás nélkül hagyni. Ez volt a bűnük.

– Amikor Szentlászlón végigmentünk, Gryllus Dániel, a Kaláka vezetője azt mondta, hogy: Szentlászló derékig ér. Szinte földig rombolták az út két oldalán a házakat. A templomtorony órájának számlapja a bejárati ajtóhoz volt támasztva. Le is fényképeztem. Később írtam is róla, úgy fogalmaztam, hogy a toronyórákra mindig feltekintünk, erre viszont lefelé kellett nézni, mert a lábunk mellett volt.

– Milyen történeteket tudtál meg az ottani emberektől?

– Amikor egy-egy faluban a helyiekkel szóba elegyedtünk, sok mindent elmeséltek. Olyasmiről is beszámoltak, hogy eleinte nem tudta a helyi lakosság, hogy a hadsereg egyenruháját viselő katonák között vajdasági magyarok is vannak, de ugyanígy a tartalékosként elvitt bácskai, bánáti férfiak sem voltak mindig tisztában azzal, hogy hova, milyen terepre kerültek. Nem mindegyikük tudta, hogy ott is élnek magyarok. Úgy emlékszem, Várdarócon beszéltem egy férfival (Karakas Attilának hívták), aki elmondta, hogy jöttek hozzájuk a szerb hadsereg egyenruhájába öltözött katonák, akik krumplit akartak venni, hogy karácsonyra paprikás krumplit főzhessenek, és miután beszélgetni kezdtek, kiderült, hogy mindannyian magyarok voltak. 

Kórógyon összefutottam Szöllőskei Jánossal, aki éppen végzett a kertműveléssel az egykori házánál, amelyben akkor már jó ideje másvalaki lakott, és már indulófélben volt. A férfi bicikli vázára erősített ásóval, gereblyével volt felszerelkezve. Azt mondta, hogy kivárja, amíg a „lakója” elköltözik, és utána végre ő is hazatérhet a saját otthonába. Aztán, amikor elment, még a konnektorokat is kitépte a falakból, és egy romos, üres, kifosztott épületet hagyott maga után. Ő volt az a férfi, aki 1991. szeptember 29-én (vasárnap) fél 12 tájban Gyöke Józseffel éppen templomtoronyban tartózkodott, őrködött, amikor azt találat érte. Gyöke kizuhant az ablakon, majd ráesett az egyik toronyóra, aminek a mutatója a mellkasába fúródott, és a helyszínen meghalt.

– Kanalas János kórógyi lelkész felesége, Erzsébet mesélt nekem erről: Szöllőskei János bácsira a toronyban találtak rá, a feje és a lába erősen vérzett. Sátorlapra helyezték, elvitték a bolt elé, ott egy padra fektették, úgy várták a mentőautót. Azóta már János bácsi is meghalt, nemrég. Ha jól tudom, 85 éves volt.

– Kórógyon láttam azt is, hogy több helyen táblára felírták, hogy: ZAUZETO! Srpska kuća. Ne diraj! (Foglalt! Szerb ház. Ne bántsd!) Nyilván valaki kiszemelte magának az épületet, és úgy gondolta, hogy ha lecsillapodik a helyzet, akkor majd visszatér, és a ház onnantól már az ővé lesz.

Eszembe jutott most az is, amikor szintén a Kalákával mentünk Eszékre, akkor a szentlászlói Kelemen Dávid amatőr órásmesterrel szóba elegyedtünk, aki elvezetett bennünket a szétlőtt házához. A középső szobában volt a műhelye, ott dolgozott. Furcsa, egyre erősödő zúgásra lett figyelmes, kiment az udvarra, és azt látta, hogy a kert irányából egy tank közeledik. Csak annyi ideje maradt, hogy elkapja a felesége kezét, és elkiáltsa magát: Anya, fussunk! És abban a pillanatban eldördült egy lövés. Ha a szobában marad, nem éli túl, mert a lövedék szétvitte a házukat. A műhelyében s az udvaron szanaszét hevertek a szétlőtt, széttaposott vekkerek, számlapok.

– Jártál te Vukováron is…

– Először egy magyarországi kirándulóbusszal mentem, álcázott újságíróként, még 97 előtt. Nem szállhattunk ki a buszból, és nem is fényképezhettünk, de én azért készítettem néhány felvételt. Döbbenetes látvány volt a lerombolt, szétlőtt város… Ez is kapcsolódik még az ottani háborúhoz: az ostrom idején a Duna tarkólövéses, hátul összekötözött kezű meztelen hullákat dobott partra Újvidéknél is. Amikor értesültünk róla, Blaskó Márta kolléganőmmel elmentünk a helyszínre, hogy megnézzük, hova temették a víz által partra vetett holttesteket.

– És hova temették?

– Az újvidéki nagy köztemető egyik félreeső zugába. Azok lettek az N.N, majd később H.H. (cirill betűs) föliratú sírjai. Egyetlenegyen volt ott a név is. Azon rajta volt a nadrágja s abban az iratait is megtalálták. Számozott sírhelyek voltak. Az egyik fejfáról készült felvételen jól látható a 873-as szám, ami valószínűleg azt jelenti, hogy addig ennyi holttestet temettek el. Ez valamikor október táján volt, és az ostrom még egy hónapon át tartott, így ennél többen lehettek. Miután ezt láttam, abba is hagytam a pecázást.

– A Magyar Rádió akkori jugoszláviai tudósítója, Orbán Györgyi is mondott valami hasonlót: amikor Péterváradon lakott a Dnevnik egyik újságírónőjénél, egy nap halászlevet szerettek volna főzni, de időközben megtudták, hogy a Dunában holttestek jelentek meg, rögtön más ebéd után néztek... Azóta jártál-e a temetőnek abban a részében, megvannak-e még a sírok?

– Nem, talán már meg sem találnám a helyet. A bejárattal szemben, egészen a temető másik felén vannak.

– Milyen emléked van még?

– Egy szabadkai újságíró kollégám is behívót kapott, éjjel felhívott telefonon, kérdezte, hogy mit tanácsolok, mitévő legyen: eleget tegyen-e a behívóparancsnak, vagy válassza inkább a bujdosást. Reggel kellett bevonulnia. Akkor már négy gyerekük volt.  Végül úgy döntött, hogy elmegy tartalékosnak. Kopácsra került, és mint utólag elmesélte, neki köszönhető, hogy az ottani református templom épségben megmaradt. Várdaróc felől fel voltak állítva az ágyúk, csövükkel toronyiránt, és az ő számításai, koordinátái alapján kellett volna szétlőni. Ő azonban három alkalommal is szándékosan célt tévesztett. Persze, azt is tudta, hogy éppen egy másik magyar tartalékos tartózkodik, őrködik fönt a toronyban, és ha a templomot eltalálják, akkor a bajtársa is meghal. A templom helyett végül egy istállóépületet lőttek szét, a falu bejáratánál, amelyben egy borjú el is pusztult. Az akció vége az lett, hogy elkezdett esni az eső, mire ők sietve összecsomagoltak és elmentek. A tisztjük küldte a jelentést, a hogy elvégezték a feladatot, szétlőtték a templomot.

Azt is tőle tudom, hogy amíg ott állomásoztak a faluban, ő rendszeresen megvámolta az ellátmányt, kenyeret, szalonnát, kolbászt vitt több helybelinek, köztük az Újvidéken szolgáló református lelkész, Botos Elemér édesanyjának is.

Én, amikor Kopácson jártam, Vas Zoltán tanítónál laktam. A faluban a felsorakoztatott tankok, páncélozott járművek között jártak el az emberek, a gyerekek is, akik az iskolába igyekeztek. Az ottani egytantermes iskolában akkor is folyt tanítás. Kopácson beszélgettem Tóth Sándor özvegyével, akinek a férjét megölték.

– Egy filmben beszél erről: késsel a férje torkába nyúltak.

Egy másik alkalommal B. Walkó Györggyel, az MTI belgrádi tudósítójával mentem, először a darázsi sokác templomot kerestük fel, mert tudtuk, hogy felgyújtották. A szőnyegét lelocsolták naftával és az okozta a tüzet. Számomra nagyon gyanús volt, hogy az úton senkivel nem találkoztunk. Miután elhagytuk a falut, jobbról, a dűlőúton, a szőlősben bent állt egy rendőrautó, egy Zastava 101-es. Ránk vártak. Gyorsan menekülőre fogtuk, és az útelágazásnál nem balra fordultunk, Batina felé, hanem jobbra, Vörösmart irányába. A templomnál van egy itatókút, ott bekanyarodtunk egy keskeny utcába, remélve, hogy ott nem fognak bennünket keresni. Így is volt, a rendőrök egyenesen a batinai határátkelő felé vették az irányt. Akkor odajött hozzánk egy férfi, és szűkszavúan csak annyit mondott, hogy nézzünk fel a református templom tornyára, és azzal már el is ment. Akkor láttuk, hogy a templom fedelét egy géppuska végiglyuggatta.

Utána még felkerestük Tatai Józsi bácsit, Csúza akkori polgármesterét, vettünk tőle 10 liter olasz rizlinget, ő pedig a bor mellé adott egy füzetből kitépett lapra írott, pecséttel ellátott igazolást arról, hogy a bort vásároltuk. Ezt kellett volna felmutatni, ha az átkelőnél kötekednek. Akkor már kezdett sötétedni, el kellett indulnunk. Útközben még felvettünk egy kalasnyikovos fiatal férfit, aki rendőrruhában stoppolt az út mellett, kiderült, hogy egy helybeli magyar srác, aki a hídon, az átkelőnél teljesített szolgálatot. Végig a hátsó ülésen ült a Kalasnyikovval. Amikor a hídhoz értünk, megköszönte a fuvart, kiszállt a kocsiból, de abban a pillanatban érkezett meg a parancsnok is, aki nyilván úgy mérte föl a helyzetet, hogy a kalasnyikovos kis rendőrnek sikerült elfognia bennünket és most fog átadni a parancsnoknak. Šta ću s vama?! (Mit csináljak veletek?!) – kérdezte, alighanem önmagától, miközben a begyűjtött személyi és újságírói igazolványainkat a jobb kezében tartva, a bal tenyerét csapkodta velük. Majd ezt mondta: Bežte, dok vas nisam upucao u Dunav! (Tűnés, míg a Dunába nem lőlek benneteket!) Ezek után nem sietve, nem nagy gázt adva – nehogy fölingereljük a parancsnokot, akinél szintén ott volt a Kalasnyikov – jöttünk át a hídon, ki Baranyából.

 

2021. október 11.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

Közelségek, távolságok

De az az ádáz kizárólagosság, ami évek óta dúl körös-körül, a szüntelen fenekedés a határon túli >

Tovább

Vitatott szobor

A VMSZ megalkuvó, a magyar közösséget több esetben is megalázó politikájának része, hogy az SNS-t mindenben >

Tovább

Az antifasizmus szerbiai módra

Erre azért is kénytelen vagyok utalni, mert az elmúlt években egyre több fasiszta jelvényt látok Újvidéken >

Tovább

„Megveszem az unokáimnak ezt a csokoládégyárat!”

Annyi bizonyos, hogy a vállalat székhelye átkerült Belgrádba, csak a gyárcsarnokok maradtak Szabadkán. A tulajdonosa és >

Tovább

Lenin álma helyett Sztálin valósága

Közvetlen környezetemben is tapasztaltam, hogy a kisebb vagy a nagyobb ortodox pártfunkcionáriusok minden belső vívódás nélkül >

Tovább

Kihalófélben levő kentaur

Jugoszlávia nincs többé, ám a „jugoszféra” kulturális tere ma is izgalmas, bár nyilvánvaló, hogy ez a >

Tovább

Nincs részarányos foglalkoztatás!

Ökrész Rozália parlementi felszólalása egyenesen botrányos. Nem, hogy számon kérte volna az illetékesektől, hogy a foglalkoztatásban >

Tovább

Sajtószabadság-akadályozók (2.)

A KJI konferenciájáról szóló riport közlése a Vajdasági RTV Napjaink c. november 22-ei műsorának végén nem >

Tovább

A mi papunk

 „Itt nyugszik a cigány Matyi” – ez volt a sírfelirat. Ez a nagyapám sírkövére köpött szöveg >

Tovább

Sajtószabadság-akadályozók

Hajnal Jenő és az MNT Tájékoztatási Bizottsága 2019. február 28-án el is utasította az új szerbiai >

Tovább

Méregből kábítószer

Az unoka útja annak a partizán komisszárnak a lányához vezet, aki a nagyapa kínszenvedéseit is okozza. >

Tovább

A Magyar Mozgalom azonnali tájékoztatást követel

A sajtót és a lakosokat sem hívta meg Pásztor Bálint a NIS-szel szervezett értekezletre a palicsi >

Tovább