Ma Csongor, Bernadett névnap van.
Fiók
Jelszó:
Legnépszerűbb
Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek
És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >
Egy „Széchenyi-idézet” nyomában
„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek >
Szeles Mónika exkluzív
1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >
Európa, a vén kurva
E sorok írójának csak az a történelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >
The Orbán family’s enrichment with a little government help
„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >
Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia
Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >
A gyertyák csonkig égnek
„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >
Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük
A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >
A kiválasztott nép ilyennek látja Európát
Spitzertől: >
A fehér kabát
Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >
A Napló Naplója
Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >
Szeretet
Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >
Az első félidő (11)
A kígyóbőr táska és a DB
Bódis Gábor
Ekkor jött a „rossz rendőr” duma, hogy maga egy magas posztot tölt be (főszerkesztő voltam az Újvidék tévében), és mi tönkre tehetjük a karrierjét. Már kezdtem komolyan venni, amikor betoppant a „jó rendőr”, a szabadkai állambiztonság helyettes vezetőjének a képében. Mondta a kollegájának, hogy azért nem eszik ilyen forrón a kását, meg talán a dolgot el is lehetne simítani. Tejóisten, mit akarnak ezek tőlem kérni, azért a néhány liter benzinért? Hímelt-hámolt a „jó”, míg végül kibökte. Tudom-e, hogy minden évben kisipari vásárt tartanak egyszer Szegeden, egyszer Szabadkán. Mondtam, hogy tudom. Nekik az lenne a kérésük, hogy én, mint főszerkesztő ne szóljak bele a Szegedre kiküldendő stáb összeállításába. Azon nyomban rávágtam, hogy mi sem természetesebb. A „rossz” benyúlt a fiókba és szinte tiszteletteljesen átnyújtotta a kishatárimat. Nem sokszor éreztem ekkora megkönnyebbülést. Tudniillik mi sem állt tőlem távolabb addig is, mint hogy beleszóljak egy stáb összeállításába. Örök titok marad számomra, hogy ki lehetett a „kém”, hiszen a számításba jöhetett személyek közül már senki sem él. És az is, hogy milyen hírszerzői tevékenységet lehet folytatni a kisipari vásáron? Szegeden. Bódis Gábor:
„Nagy feladatok és felelősség előtt
A JSZSZK Elnökségének első ülése — Veselin Djuranović az elnök. Radovan Vlajković az alelnök
Közvetlenül a JSZSZK Elnöksége új összetételének kihirdetése után a Föderáció palotájában megtartotta első ülését a JSZSZK új Elnöksége. Elnökké Veselin DJURANOVIĆOT, a JSZSZK Elnökségének Crna Gora-i tagját választották, alelnökké pedig Radovan VLAJKOVlĆOT, a JSZSZK Elnökségének vajdasági tagját.” (1984. május 15.)
A fenti hírnek semmilyen jelentősége sincs, hiszen a Titot felváltó kollektív államelnökség összetétele csak a nyolcvanas évek végén vált önsorsrontóvá.
Hogy mégis megemlékezem erre a jeles, ám jelentéktelen eseményre, az a körülmény, hogy az ügyeletes elnökké avanzsált Đuranović mandátuma során ellátogatott a baráti és el nem kötelezett Indiába. És én is bekerültem a már említett JRT poolba. Ennek a soros vezetője a Belgrádi tévé volt, személyesen Nikola Vitorovićtyal az élén. Sokáig ő volt a belgrádiak külpolitikai szerkesztője. Kicsit morózus, magának való ember volt.
Monszun időszakban érkeztünk Delhibe, ami különleges meglepetéseket tartogat a gyanútlan európai látogató számára. Ahogy kiszálltunk a gépből olyan pára fogadott bennünket, amit csak igen előkelő szállodák törökfürdőjében lehet tapasztalni. Azonnal kolduló gyerektömeg rohant meg. Alig verekedtem át magam a várakozó kocsihoz, amely a jugoszláv államfő kíséretének tartottak fenn. Az indiai főváros előkelő diplomata negyedébe vittek bennünket, az ötcsillagos Aksam szállóba. Magában a szobában rend és tisztaság volt, de a folyosókon a sűrű párában feloldódó kosz kibírhatatlan bűze fogadott. Kerültük is a folyosót: szoba plusz étterem. Vizet inni tilos, gyümölcsöt, salátát enni dettó. Volt családi, 7 decis sör. Kibírható.
Amikor esténként mégis kénytelenek voltunk végigmenni a folyosókon, nem egyszer kilógó lábakba botlottunk a félhomályban. Az ötcsillagos hotelban a személyzet a folyosókon aludt, igaz a felső testük az üres szobában húzódott meg. Nem jöttem rá a rejtélyre, hogy mire való volt ez a felemás megoldás.
A monszun egyik leglátványosabb momentuma, amikor hirtelen dézsából ömlik a víz az égből. Láttam Delhi központját, amikor egy-két perc alatt derékig érő víz lepte el az utcákat. Emberekkel, szent tehenekkel együtt.
Abban a megtiszteltetésben részesültünk, hogy a delegáció tagjaival ellátogattunk a Vörös Erődbe, ott is a miniszterelnök, Indira Ghandi munkahelyére. Az épületet minimum 2 méteres szikh őrök védték. Utóbb kiderült, sajnos, nem ezt csinálták. Látogatásunk után csak néhány héttel ugyanis:
„Meggyilkolták Indira Gandhit
A merényletet szikh testőrei követték el
Tegnap közép-európai idő szerint 8 óra 45 perckor Delhiben az Összindiai Orvostudományi Intézetben meghalt Indira Gandhi asszony, indiai kormányfő. Indira Gandhi néhány órával azután szenvedett ki, hogy biztonsági szolgálatának két tagja valóságos golyózáport zúdított rá.”
(1984. október 31.)
A tragikus sorsú miniszterelnök különgépén repültünk az ország déli részére, Bangalore városába, Karnataka tartomány székhelyére. Akkor még nem sejthettük, hogy majd a 21. században ez lesz India Szilikon Völgye, az IT ázsiai birodalma.
Egy igazi luxusszállóba vittek bennünket, a „legjobb” angol gyarmati időket idézve. Soha addig még nem láttam olyan méretű osztálykülönbséget, mint Bangaloreban. Történt ugyanis, hogy kocsikkal egy autógyárba látogattunk (azóta sem láttam a volt Jugoszlávia és utódállamai útjain indiai kocsikat) és közben a luxus világából a nyomor legsötétebb bugyraiba érkeztünk. Igaz, útközben láttuk a méteres magasságú viskókat, amelyekben még ki sem lehetett egyenesedni. Körülöttük torzonborz emberek ültek, némán és reménytelenül, ahogy én belegondoltam. Nem sok szörnyűbb látványt láttam. Talán egyet sem.
Az indiai külügyminisztérium egyik emberét hozzánk, újságírókhoz osztották be. Segített mindenben. Nekem is egy fontos ügyben.
Kígyóbőrből készült ridikült készültem vásárolni. Sétálgattunk Bangalore főutcáján. Női táska amennyit akarsz. Az indiai emberemmel bementem az egyik boltba. Azt mondta, majd ő tárgyal. Rámutattam egy volt kígyóra és megkérdeztem mennyibe kerül. Az eladó rávágta:
- 100 rúpia.
Azt már tudtam, hogy alkudozni sine qua non és gondoltam bemondok egy ötvenest. Jött a külügyes:
- 5 rúpia!
Megrémültem, hogy a kereskedő ekkora pimazság láttán ránkszabadítja az utcán lófráló majmokat. Ehelyett ridegen és szenvtelenül, akárcsak a Dominóban készült hosszúlépés, válaszol:
- Legyen 10.
Azóta is próbáltam, igaz csak elméleti szinten bevetni az indiai kereskedelmi kódex eme gyöngyszemét, de az utolsó pillanatban mindig elillan a bátorságom és egy huszáros árajánlat helyett, inkább a benyalós technikát szoktam alkalmazni, főleg piacokon.
- Ha ilyen olcsón árulja, hát ebből nem fog tudni megélni.
És adok borravalót.
Persze, hogy hülyének néznek. Indiában meg lehet, hogy szent tehénként cammoghatnék az utakon.
X
Az indiai út előtt volt alkalmam testközelből megtapasztalni az állambiztonsági szervek munkáját. Valaki szólt, hogy várnak tartományi rendőrség épületében. Nem a kedvenc kirándulóhelyem. Két fiatalember fogadott. Tudják, hogy Indiába megyek és a jugoszláv állami küldöttségről tudósítok. Bólogattam. Vártam, mikor jön a kínos rész. Jött.
Tudják, hogy jól beszélek angolul, ezért csak arra kérnek, hogy figyeljek a fogadásokon, újságírók között, mit mondanak, mi a véleményük Jugoszláviáról.
Hát ez nem is olyan szörnyű. Megígértem, megteszek minden tőlem telhetőt. Ők azt nem tudhatták, hogy ez nem sok.
Visszafelé jövet a gépen eszembe jutott a történet, de a „fogásom” egyenlő volt a nullával. Talán kitalálok néhány mesét, beleszövöm a külügyest, aki segített alkudni. Vagy a tolmácsot az autógyárból. Akik, természetesen mind dicsérték az el nem kötelezett és India-barát Jugoszláviát.
Visszatérésem után, telt múlt az idő. Senki nem jelentkezett a DB-ből. Olyan mulya lehetettem a „beszervezésemkor”, hogy még a kémtevékenységem elején kirostáltak? Nem bántam, annál is inkább, mert azt mondták az elődöm rendszeresen írásban számolt be úti élményeiről. Ezt (is) megúsztam.
De nem sokáig. Történt ugyanis, hogy Zsuzsival és Gabikával egy ideig Szabadkán voltunk bejelentve, majd Újvidékre tettük át a hivatalos címünket. Mondani sem kell, benzinhiány volt és a határsávban élőknek járt kishatárforgalmi igazolvány, amellyel többször (?) lehetett átmenni Magyarországra tankolni. Akkor még Tompán, a központban kerekes benzinkút volt, ezért kellett egész Kiskunhalasig menni.
Mivel elköltöztünk Újvidékre ez a könnyítés nekünk nem járt volna, de a kishatárforgalmi engedélyünk még érvényes volt, ezért használtuk is.
Egyik hétvégén, amikor rendszeresen Szabadkára látogattunk, becsöngettek a Petőfi Sándor 18-ba és egy fiatalember hozott egy idézést a nevemre. Jelenjek meg ezen és ezen a napon egy rendőrtisztnél és vigyem be a kishatárforgalmimat. Gyanítottam, hogy rájöttek erre az egetverő szélhámosságra.
Bementem. Egy civil rendőr fogadott. Üljek le. Kéri a kishatárit. Megnézi. Beteszi a fiókjába.
- Ugye tudja, hogy súlyos kihágást követtek el a feleségével?
Nem tudtam, hogy ennyire súlyos, de bólintottam. Ekkor jött a „rossz rendőr” duma, hogy maga egy magas posztot tölt be (főszerkesztő voltam az Újvidék tévében), és mi tönkre tehetjük a karrierjét.
Már kezdtem komolyan venni, amikor betoppant a „jó rendőr”, a szabadkai állambiztonság helyettes vezetőjének a képében.
Mondta a kollegájának, hogy azért nem eszik ilyen forrón a kását, meg talán a dolgot el is lehetne simítani.
Tejóisten, mit akarnak ezek tőlem kérni, azért a néhány liter benzinért?
Hímelt-hámolt a „jó”, míg végül kibökte. Tudom-e, hogy minden évben kisipari vásárt tartanak egyszer Szegeden, egyszer Szabadkán. Mondtam, hogy tudom.
Nekik az lenne a kérésük, hogy én, mint főszerkesztő ne szóljak bele a Szegedre kiküldendő stáb összeállításába. Azon nyomban rávágtam, hogy mi sem természetesebb.
A „rossz” benyúlt a fiókba és szinte tiszteletteljesen átnyújtotta a kishatárimat. Nem sokszor éreztem ekkora megkönnyebbülést. Tudniillik mi sem állt tőlem távolabb addig is, mint hogy beleszóljak egy stáb összeállításába.
Örök titok marad számomra, hogy ki lehetett a „kém”, hiszen a számításba jöhetett személyek közül már senki sem él. És az is, hogy milyen hírszerzői tevékenységet lehet folytatni a kisipari vásáron? Szegeden.
Csak utóiratként. Sok-sok évvel később a „jó” meglátogatott a Bódis-cukrászdában, mert meg akarta ismerni azt az embert, akit a Magyar Szó hasábjain ennyire támadnak. Felmentünk kettesbe a galériára, majd egy órát beszélgettünk. Eredmény: nulla. Egyrészt emlékeztettem az esetemre. Azt mondta, nem emlékszik rá. Másrészt az egyik időközben kommunistából nacionalistává vált újságíró kollegáról azt állította, hogy rendszeresen jelentett nekik a szerkesztőségbeli társairól. És van erről valamilyen dokumentum, kérdeztem én naivul. Ja, dokumentum. Az nincs. Akkor most mit kezdjek ezzel az információval? – tettem fel magamnak a kérdést és ezzel lezártam az ügyet.
Abban az időben hírigazgatóként a Duna Televízióban átestem egy C típusú vizsgálaton és az alapos kikérdezés során többször próbáltam utalni jugoszláviai „kémtevékenységemre”. De senkit sem érdekelt. Bástya elvtárs már ennyit sem érdemel?
Következő cikk: Orbán meg akarja tartani Moszkva jóindulatát
Kommentek
Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.
Komment írásához be kell jelentkeznie.
Legfrissebb
A demagóg lojalitás jutalma
Az EP-képviselői jelölése alkalmából Vicsek a Magyar Szó nevű véemeszes napilapnak elmondta, hogy az Európai Parlamentben >
VMSZ-POFONOK A VAJDASÁGI MAGYAROKNAK
Az utóbbi időben többen is rámutattak, köztük jómagam is, hogy a magyar közösség jelenlegi válságán – >
Torontáltordára kéne menni
Az alkalmi nyelvészkedés után a hölgy visszatért az eredeti kérdéséhez: hogy fog eljutni Torontáltordára személygépkocsi nélkül. >
Folytatódik a kis bácskai sárdobálás
Azok, akik hűségesen kiszolgálták Lovas Ildikót, vagy akiket ő helyezett fontos tisztségbe, most majd rá hárítják >
RENDSZERÖSSZEOMLÁS: AZ ÚJVIDÉKI BÖLCSÉSZKAR AUTONÓMIÁJÁNAK BOTRÁNYOS TIPRÁSA
A bölcsészkar blokádja olyan példátlan, mesterségesen generált, megengedhetetlen botrány, amely még véletlenül sem csupán dr. Dinko >
Ismét
Egy harmincnégy évvel ezelőtti Hét Nap harmadik oldala. Sajtótörténeti jelentőségű impresszum, még mindig izmos, jóval negyvenezer >
Mikor tévesztettünk utat és miért?
Mikortól kezdődött a Magyar Nemzeti Tanácsban a VMSZ kétharmados többsége.? Milyen erők marginalizálták a többi kisebbségi >
SZEREPZAVARBAN
Az írásokból az is jól kivehető, hogy Pásztor Bálint tisztségek halmozásával él vissza, fellépései szerepzavarosak: pártelnöki, >
Újvidék elvesztette a régi identitását, és nem talált újat
Tudom, felesleges nosztalgiázni, hiszen a nagyvárosokat a szüntelen változás jellemzi. Újvidéknek is változni kell. A változás >
A VMSZ-ES PROPAGANDA TÁMOGATÁSA KÖZPÉNZBŐL
A VMSZ és az MNT vezetői a médiába visszahozták a szocialista időkből ismert demagóg beszédet, a >
Aki tanú akar lenni, pokolba kell annak menni
Ráadásul vannak tévedések, amelyek csak a mai szemmel nézve tűnnek tévedéseknek, holnap esetleg kiderül, pontosak voltak. >
Deli Andor, a megtollasodott pártkatona
Már most el lehet mondani, hogy Deli Andor vajdasági fideszes/vémeszes EP képviselő tíz évig ott volt >