Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

MiNapló Irodalmi Napló Itthon/Otthon KülNapló TegNapló Délvidékum BulvárNapló Tapló

Fiók

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Egy „Széchenyi-idézet” nyomában

„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek >

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Nemrégiben meghívtak az MTV Kultúrház című műsorába, beszéljek arról, mégpedig a Szürke Mercivel (eredetiben: Crveni kamion sive boje) című, 2004-es Srdjan Koljević-film kapcsán, miért oly népszerűek a szerb filmek. A műsorvezetők igencsak meglepődtek, amikor az elvárásokkal ellentétben nem dicsértem a filmet, hanem lehordtam: nagyon Kusturica-szagú, ha plágiumnak nem is nevezhető. Rájátszik a már ismert klisékre, és a délszláv háborúnak egy olyan értelmezését adja, amely a felelősséget az irracionalitás terepére űzi. Háborús propagandának természetesen nem nevezhető, mert jóval a háborúk után forgatták, de összességében ez is olyan káros alkotásnak ítélhető – legalábbis bizonyos társadalmi szempontok alapján –, mint Kusturica és mások, a háború tematikáját feldolgozó vagy érintő filmjei. A szerb közönség jókat röhörészik az abszurd szituációkon, nagyokat kacag a kocsis módjára káromkodó alakokon, élvezi a balkáni fúvószenekarok zenéjét. Nem marad ki a szerelem sem (ha lehet, különböző etnikumúak között), sőt a vad szeretkezések sem. A nagy kocsmai összeborulások, mulatások során pedig törvényszerűen előkerül a pisztoly, sorozatot adnak le a Kalasnyikovból, valaki meghal, de hát ez is olyan természetes, magától értetődő és még vicces is. A barátság szentsége is megörökíttetik, szépek a tájak, cukik az állatok. A főhős rendszerint kissé bugyuta, ellenben óriási szíve van. A maffiózók orrukat turkáló primitívek, műveletlenek és balekok, bunkó állatok, aranylánc lóg rajtuk, és majd úgyis megfizetnek, a katonák pedig hol profik, hol meg részeges disznók. Egyszóval mindenki közülünk való, az identifikálódásnak semmi akadálya, és kényelmes pozíciót biztosít ahhoz is, hogy elhárítsunk minden felelősséget: a délszláv háborúk, az elkövetett gonosztettek azért érthetetlenek, megmagyarázhatatlanok, mert az itteni nép is az, nem mérhető civilizációs mércével, csakis a balkánival, a balkáni meg irracionális, valahol fenn lebeg.

De mégis, miért népszerűek Nyugaton, hisz díjesőben pancsolnak, miért oly közkedveltek Magyarországon is? Hát pont emiatt, mondtam, a pergő zene miatt, a balkáni egzotikum forszírozása miatt, mert úgy tűnik, mintha ez nem is Európában lenne. Nyugaton olyan képet kapnak e világról, hogy na igen, ezek ilyen őrültek, alapjában véve kedves, tréfás, mulatságos és szenvedélyes fickók, istenem, kicsit háborúznak olykor, kiengedik a gőzt, mi ezt nem is érthetjük, ez nem a mi világunk, viszont filmen olyan érdekes. És ahol szólnak a balkáni fúvósok, ott a lélek húrjai is másképpen rezegnek be. És ha az a világ tényleg olyan, akkor segíteni se lehet rajtuk, sőt nem is kell, elvannak ők úgy-ahogy, háborúzni persze nem kéne, de a multikulti stb. jegyében nem szólhatunk be, hogy azért népirtani nem kéne annyit. Illetve az ellen leöntjük őket a demokráciával, egy kis kéksisakos mázzal, protektorátussal, de csak mulassanak tovább, jól áll ez nekik, és ezek a filmek is megérik a pénzüket, jó kis szórakozás.

A rendelkezésemre álló pár perc persze nem volt elegendő arra, hogy bővebben kifejtsem véleményemet, a műsorvezetők meg már nagyon csodálkoztak – bár nem hiszem, hogy a filmforgalmazó felbérelte volna őket a Szürke Mercivel reklámozására –, és végül megkértek, mondjak azért már valami pozitívat a filmről. Igen, mondtam, az kétségtelenül pozitív, hogy újabban a volt Jugoszlávia területén élők vagy az onnan származók által készített filmekben együtt játszanak a szerb, bosnyák, horvát, szlovén stb. színészek, már nem számít az etnikai hovatartozás, ahogyan a háború előtt sem, legalábbis nyilvánosan nem. Nem probléma, hogy egy másik ex-YU köztársaságban forgassanak, és ez kétségkívül a megbékélés jó jele.

De amit nyerünk a gáton, elvész a réven: újra sztereotípiákat erősítenek meg e filmekben. És persze hogy népszerűek, ám ebből nem sok minden következik. Az sem, hogy e filmekről egyszerűen azt állítsuk: förmedvények, történelemhamisító munkák, amelyek nem érdemlik meg, hogy műalkotásokként kezeljük őket. De a kontextust sem érdemes elhagynunk, sőt. Merthogy:

Ha a kilencvenes évek szerb filmművészetéről akarunk beszélni, megkerülhetetlen Slobodan Milošević személye.

Pontosabban: ha a kilencvenes évek szerb filmművészetéről akarunk beszélni, Slobodan Milošević személye megkerülhető.

A többi diktátortól eltérően őt ugyanis egyáltalán nem érdekelte a művészet, a kultúra. Ennyiben kilóg a 20. századi véreskezű tirannusok sorából – nem építtetett gigantikus épületeket, nem állított sem magának, sem másnak emlékműveket, nem hozott létre múzeumokat, nem járt el tárlatmegnyitókra, nem jeleskedett a könyvírásban, és előszókkal sem tisztelte meg talpnyalóit. Csak az rémlik, kétszer is megnyitotta a Horgost Bácsfeketeheggyel összekötő, félig elkészült autóutat meg az egyik szétlőtt, majd újjáépített újvidéki hidat, ezeket is csak a választási kampány részeként. A kollektív emlékezet témája nem foglalkoztatta, sőt ha lehetett volna, tabula rasát csinált volna, hogy egyszerűbb legyen a terep.

Igaz, könyvet adtak ki beszédeivel, de ezek inkább az 1991, azaz a háborúk előtti időszakban keletkeztek. Később kerülte a nyilvánosságot, saját pártja kongresszusaira is kelletlenül ment el. Személyi kultuszának ápolásával nem kellett törődnie, megtették ezt helyette megannyian – olykor egy-egy napilapnál interveniált is, ne sztárolják már annyira, hagyják békén, nem kell a népnek belőle ennyi. Ritkultak tévés szereplései – amikor a 2000. október 5-i revolúció után megjelent a képernyőn bejelenteni, hogy elismeri az ellenzék győzelmét (pontosabban az Alkotmánybíróság határozatát!), mindenki meglepődött. Ugyanakkor 2002 tavaszától, mióta a hágai per tart, és közvetítik is, láthatóan a szerbiai közvéleménnyel kommunikál, és mintha még élvezné is a szereplést.

Ha emlékezetem nem csal, kultúrpolitikai kérdésekben sosem nyilvánult meg. Legfeljebb leárulózta ellenzékét, de akkor is inkább csak a politikusokat és az újságírókat. Az oktatással sem törődött, teszem azt, a partizánok hőstetteit, az úgynevezett népfelszabadító harcot sem piszkálta meg (hisz a csetnikek távol álltak tőle ideológiailag, még ha szövetkezett is velük gyakorlati célok érdekében); a történelmet és a történelemkönyveket nem ő szabta át. Művészeket nemigen pártfogolt, a körülötte lebzselő szélsőséges nacionalista írók – köztük a legnevesebb, Dobrica Ćosić – is elpártoltak tőle, miután 1994-ben nem támogatta kellőképpen Radovan Karadžić, Ratko Mladić és mások boszniai népirtós-háborús politikáját.

Egyetlenegy tanulmányra sem emlékszem, amely kultúr– és művészetpolitikáját elemezte volna. Ennek legkézenfekvőbb oka, hogy Milošević nem volt ideológus a szó klasszikus értelmében, nem gyártott nagy elméleteket, nem szőtt különösebb álmokat, Nagy-Szerbia projektuma is csupán eszköz volt arra, hogy hatalmát megtarthassa. Mindehhez pedig végképp nem kellettek neki művészek, felismerte, hogy diktatúrájának nincs szüksége rájuk. Ne feledjük, a szavazók bizalommal voltak iránta, ha nem is teljesen szabad választásokon, de mindig megszerezte a plebiszcitáris támogatást; 1998-ban a külföldi csapatok Koszovóra engedése kapcsán ez elérte a 95 százalékot. Miért fecsérelte volna energiáját az értelmiségiekre, a művészekre, tudósokra?
Nélküle egy ember nem válhatott volna azzá, aki – bár ez fordítva is igaz. Felesége, Mira Marković lett rendszerének üdvöskéje, de ezt sem ő intézte, hanem maga Mira, illetve a sleppje. Könyvei irreálisan magas példányszámban jelentek meg, osztogatták boldog-boldogtalannak, akadémikussá nevezték ki ott, ahol ez megvásárolható volt, eszement eszmefuttatásai pedig a kultúra és a művészet kérdéseit is érintették. De Mira szociológusnak vallotta magát, tehát ő sem merészkedett túl messzire e kérdéskörben; kevésbé érdekelte, még kevésbé értett hozzá.

Milošević a saját szempontjait tekintve ügyes volt. Tudta, hogy a médiát kell felhasználnia, de ott sem a szépelgő, mások számára érthetetlen értelmiségieket, művészeket kell előtérbe helyeznie – az európai viszonylatban elmaradott szerb nép nem fog hasra esni tőlük, sokkal egyszerűbb módszerekkel győzhető meg. Háborús propagandájának oszlopai a tévéhíradók és a napisajtó voltak, de a médiát sem igyekezett teljes mértékben legyűrni. Tudta, hogy a belgrádi színházakkal nem érdemes foglalkoznia, ha ellene vannak, úgyis kevesen vannak, és azoknak játszanak, akik már úgyis ellene vannak. Néhány ismert színész őt támogatta, az egyik leghíresebb „partizánszínész” ott ült a parlamentben Az írók? – ugyan már. A folyóiratok? A gazdasági zárlat miatt egyébként is nehéz volt papírhoz jutni, és olykor csak az irányítása alatt lévő újságoknak szállított az egyedüli, állami papírgyár, illetve azoknak, amelyek a nép szórakoztatását szolgálták (a többiek, ha kaptak is papírt, jóval drágábban). Az ellenzéki vagy független elektronikus média nem jutott országos frekvenciához, a helyiek pedig úgyis az ellenzéki önkormányzatok kezében voltak, esetleg némelyest függetlenek – itt is technikai eszközöket vetett be. Betiltáshoz ritkán folyamodtak a hatóságok, Milošević kínosan ügyelt arra, hogy a Nyugat ezt ne vághassa a fejéhez. Még azt is elnézte, hogy az ellenzéki orgánumok külföldi támogatásból élnek, legfeljebb rájuk küldte a pénzügyi ellenőröket. Az újságíró-társadalom éhbérből élt, a gazdasági ellehetetlenítés sokkal hatékonyabb módszer volt. Így például a kisebbségi, ezen belül a vajdasági magyar média is úgy ellenzékiskedhetett, akár állami pénzből, ahogy akart. Néha lecsaptak rájuk is, de aztán mégis ment tovább a médiahajó, nehogy kisebbségellenesség legyen a dologból – teljesen világos volt, hogy a magyarokat nem tudja megnyerni, csip-csup konfliktusokkal meg nem akart bíbelődni. Mindent a maga idejében. Milošević e tekintetben nem tekinthető totalitaristának, mindenütt igyekezett megtartani a demokratikusság látszatát, és a paraván gyakorta jól is működött.

Tudta, hogy mit csinál, és jól is csinálta, ha úgy vesszük.

Nem börtönzött be filmrendezőket, írókat, inkább olyan helyzet teremtett, hogy aki már nem bírta cérnával, nem volt munkája sem, távozott az országból, és ez elé nem gördített akadályt. Az újságíró-társadalom megnyerése, vagy ha nem ment, megregulázása volt a célja.

De mint említettem, a tömegsajtóban sem szerepelt sokat, egyre kevesebbet állt ki a nyilvánosság elé, és a sajtó képviselőit sem engedte magához közel. Ellentétben feleségével, lányával és fiával, akik sűrűn szerepeltek – Mira imádta a reflektorfényt, akár egy klasszikus diktátor, lányának magánrádiója volt, amelyet a hű szolgák pénzeltek, fia pedig sorozatban szállította a botrányokat –, Slobo elvonult. Egy fényképre emlékszem, amelyen nem öltönyben, nyakkendőben volt: felesége mellett (virág a hajban) kempingszékben üldögél, talán egy rózsaszín edzőruhában, tudják , abban a susogós, ízléstelen verzióban, amely ellepte a piacokat a kilencvenes években. Lábán edzőcipő.

A közgazdász végzettségű Milošević ifjúkoráról nem sokat tudunk, csak annyit, hogy a gimnáziumi szerelem máig tart. De hogy mit szeretett olvasni, ki a kedvenc költője, festője, zenésze, azt nem; vagyis én nem tudok róla. A bankvilág hamar beszippantotta, nem alaptalan feltételezés, ha azt állítjuk, a magaskultúra nem érdekelte, ráadásul sznob sem volt – ha az lett volna, majd másfél évtizedes országlása alatt csak kiderült volna. Elődje, Tito – akire felnézett – mindennap megnézett egy filmet, lehetőleg amerikai westernt. A vallás sem érdekelte, hisz hithű kommunista volt, bár ez is a maga módján, csak két szentséget ismert: a családot és a hatalmat. Minimalizált és világos elképzelés, ám ebbe is bele lehet bukni.

Miloševićnek nem volt hát Riefenstahlja sem, fölösleges és értelmetlen párhuzamot vonni, már csak azért is, mert nem volt házirendezője sem a hatalom megszilárdításakor, sem a háborús mozgósítás idején. Esztétikai téren nem lépett semmit, így nem beszélhetünk „az emberi test, a szexualitás, a természet, az akarat és az erő esztétizálásáról”. Ritka, hogy egy diktátor nem törődött ezzel, kivételes, hogy nem foglalkozott építéssel. Még az sem állítható, hogy a rombolásról értekezett volna, hogy le akart volna valamit rombolni – az urbicídiumot is a Szerbián kívüli szerbekre bízta, a koszovói rombolás pedig egy célt szolgált: az albánok elzavarását s azt, hogy ne legyen hová visszatérni. Dubrovnik, Szarajevó lövetése, a mostari híd lerombolása, a dzsámik felrobbantása nem fűződik közvetlenül a nevéhez (bár a közvetettség is éppen elég), nem vett részt a diskurzusban, inkább azt szajkózta, hogy Szerbia nem áll háborúban.

Már csak azért sem óhajtotta, hogy filmeket alkossanak a kilencvenes évek Szerbiájáról, a háborúkról, mert bármit is ábrázoltak volna, az egy ponton szöges ellentétben állt volna alapvető koncepciójával, amelyet a hágai Nemzetközi Bíróságon is alkalmaz: hogy neki és országának (Szerbiának, illetve a Jugoszláv Szövetségi Köztársaságnak) éppen semmi köze sem volt a délszláv háborúkhoz, nem avatkozott bele, Szerbia mint állam nem állt háborúban, így ő sem felelős semmiért (Koszovóban meg az albán szeparatista terrorizmus ellen küzdött, mint minden normális államfő a saját portáján). A kilencvenes évek szerb filmjeiben viszont olyan – ha nem is éppen tökéletesen valósághű – jelenetek akadnak, amelyek azt bizonyítják, jugoszláv katonák, szerb önkéntesek harcoltak mindenfelé, a belgrádi kórházban boszniaiakat ápoltak, a(z általa is felügyelt, a titkosszolgálatok által irányított) maffia nem ismert határokat, menekültek lepték el Szerbiát, akiket aztán még menekültekként sem igen akarnak elfogadni, vagy említhetjük a katonaszökevények esetét. Mit ábrázoltatott volna akkor? Hogy Szerbiában békésen élnek az emberek, csicseregnek a madarak, a családok békében-boldogságban eszik a csevapot sopszka salátával, mulatoznak és szerelmeskednek? Ám akadt, aki ezt magától megtette.

Tito partizánfilmek sorozatát rendelte meg – ezek nem nélkülözték a cowboyfilmek elemeit sem, ahol végül jön a lovasság (a partizánok), érkeztét trombitakürt jelzi (hurrá, utánam! – mondja a politikai komisszár), elzavarja az indiánokat (csetnikeket, usztasákat, nácikat), megmenti a telepeseket. A partizánok is megmentették a megmenthetőt. Mit menthetett volna meg egy Milošević apológiáját szolgáló filmhős, ha nincs háború? Mert ha nincs, akkor áldozat és hős sincs.

Érdekes, hogy a másik két nagy főszereplő, Tudjman és Izetbegović sem szállt rá annyira a témára, pedig rájuk inkább jellemző volt az ideologizálás.

Miloševićhez képest jóval aktívabbak voltak a nemzetépítés, a kultúrpolitika területén, ami érthető, hiszen az (új) államiságot ezzel is igazolni, erősíteni kellett. A nagy nemzeti narratívába beleilleszkedhettek volna a filmek, de erre meg a rendezők voltak kevésbé vevők, Bosznia esetében gyakorlati lehetőség sem mutatkozott, hisz minden lángokban állt. Az sem véletlen, hogy a háborúk után éppen horvát és boszniai filmesek jeleskedtek az autentikusabbnak mondható munkák elkészítésében, kellő distanciával, iróniával. Egyenetlen színvonalú alkotások ezek: a Vinko Brešan rendezte Hogyan kezdődött el a háború az én szigetemen című horvát film inkább keserédesen humoros, így tragikusnak kevésbé mondható, míg a boszniai Danis Tanović Golden Globe- és Oscar-díjas Senki földje című munkája véleményem szerint a legjobb film, egyebek közt azért, mert minden nagy nemzeti narratívát kikerül, s így nem lóg ki a lóláb. Bár az is igaz, hogy nála a nemzetközi közösség kéksisakosai lesznek végül a bad boyok, akik nem végzik el dolgukat (ami egyébként igaz is volt, de nem kenhető rájuk minden).

Az összjugoszláv színtéren a partizánfilmek jugoszláv jellegűek voltak, nem húztak ide vagy oda. Ugyanakkor a szerbiai színtéren (is) olyan filmesek működ(het)tek, akik a titói rezsim szolgáinak semmiképpen sem nevezhetők. Relatív szabadságukat fel is használták, következménye (felfüggesztett) börtönbüntetés, szigorú betiltás vagy korlátozott vetítés lett. A szerb filmművészet aranykora volt ez, utaljunk csak Dušan Makavejev vagy Želimir Žilnik munkásságára, az erős társadalomkritikai vonulatra, de a rendszer anomáliáinak kifigurázása a szórakoztató műfajban is jelen volt.

És persze érkeztek a fiatalabbak is, a Prágában iskolázottak – akik közt persze nem csak szerbek akadtak –, mint például Emir Kusturica. Az ő esete nem pusztán azért érdekes, mert világhírűvé vált már a háborúk kitörése előtt, vagy mert szarajevói vegyes közegből származik, bár kétségkívül ezek az aspektusok tovább bonyolítják „ügyét”. A háború kitörésekor az Egyesült Államokba távozott, ott készítette el az Arizonai álmodozókat, de hamarosan visszatért, immár Belgrádba, itt forgatta le az 1995-ös dátumozású Undergroundot. A szerb közönség osztatlan elismeréssel fogadta, az értelmiséget kisebb része kevésbé, s inkább Nyugaton tartották propagandafilmnek, ám ott sem túl sokan. A Jugoszlávia ellen bevezetett embargó miatt nem jelölhették Oscar-díjra sem, bár más díjakat azért lekaszálhatott, ráadásul a film kooprodukcióban készült. Nem minősíteném a filmet propagandának, inkább apológiának – és nem is a Milošević-rezsim, hanem a homályosan meghatározható balkáni életérzés apológiájának (amit aztán tovább művelt a Macska-jajban is). A magyarországi közönség is jól fogadta, Kusturica nyomában népszerűvé váltak a filmjeiben játszó szerbiai roma fúvószenekarok is – a Mesečina című számot a Magyarországon megforduló összes ilyen banda a magáénak tudta, a közönséget viszont ez nem érdekelte, csak szóljonak a balkáni rezesek! Az sem zavart senkit, hogy a Macska-jajban idillikus képet fest a romákról – hol vannak ilyenkor a jogvédők? –, emléket állít a zavaros idők csempészeinek, ápolja a fegyverkultuszt meg az összes balkáni toposzt, amely immár törvényszerűen megjelenik a szerb popfilmekben (így a Szürke Mercivel-ben is). Kusturica legújabb filmje is ezt a kétes hagyományt, alkalmasint a saját maga által kreáltat, ápolja. Az élet egy csoda szintén arra játszik rá, nem is túl mély síkon, hogy a kisember semmit sem tudott a háborúról, nem várta, nem is értette, semmi köze hozzá, a politika távol áll tőle, ami érdekli, az a kaja-pia, a rezesbanda (ismét, naná), a foci s főképpen a szerelem (a szerb főszereplő bosnyák lányba szeret bele, miközben fia a bosnyákok fogságában van). Itt nem az egyik vagy a másik oldal a gonosz, a kisember jó, a katona jó, a csempész, a maffiózó, a szabadcsapat harcosa a rossz, de ők is csak belekeveredtek valahogy, ilyen idők jártak akkor, no. Megtudhatjuk, hogy „az egész világ színház”, a kelet-boszniai településen nem lesz háború, „mert értelmes emberek élnek” itt. Fehér galambot láthatunk az ágyúcsövön, és miközben ágyúzzák őket, főhősünk sakkozik és főzőcskézik, majd miután szétlövik a háztetőt, mosolyogva jegyzi meg, hogy a megfőtt bosanski lonacnak semmi baja. A hadsereg kapitánya rákérdez, hogy ugyan kinek a háborúja ez. – Nem privát háború ez, nem az enyém, nem a tiéd… Hanem hát akkor biztos valaki másé.

A láthatóan nem reguláris alakulatok tagjai szedett-vedett öltözékben ügyetlenkednek, a kiképzés „vicces”, mert a bugyutának beállított roma (cigányt kell e szerepbe is tenni, törvényszerűen) fordítva tartja kezében a kézi rakétavetőt. A végén a maffiózó benzinszállítmányát szétlövik, ő magát éppen rejszolás közben éri a halál, midőn műholdas telefonon távszexel egy német titkárnővel. Némettel, hisz csakis egy német titkárnő képes erre. Anno az egyik szerb térképész politikus azzal indokolta a horvát tengerpart elfoglalását – már azon felül, hogy az mindig is szerb volt –, mert meglepték a kurva német titkárnők. És a mindig is ellenfélként számított németet így lehet megalázni, telefonszexszel. Ez az elem a kilencvenes évek eleji horvát háborús-pornó képregényekben is jelen volt: a harcolni hazatérő nagy farkú horvát megdugja a Lufthansa légikisasszonyát.

A fogolycsere több mint vidám hangulatban zajlik, kész lagzi, mindenki hepi, csupán a kéksisakos fekete (néger, naná) szerencsétlenkedik, elhúzná az útból a farkánál fogva a szamarat, de csak seggre esik, kétszer is, olyan jó poén ez, olyan jó ezt látni, meg kell ismételni, és persze nem látott még szamarat ez a nigger, mit keres itt, ez nem az ő világa (mindez allegória lenne: az egész nemzetközi közösség seggre esett Boszniában, ha valaki nem értené…). Az eseményről közvetítő nyugati újságíró hölgy megfestése is hasonló színnel történik: a hölgy buta picsa, összekeveri a szerbeket a bosnyákokkal, a kiszabadított szerb fogoly pedig macsósan beleböfög a mikrofonba, már ahogyan az szokás. Egy nyugatinak, egy újságírónak, egy nőnek ez jár.

Mindenesetre Nyugaton ezek a bődületes zagyvalékok – erőteljes képi világgal, Kusturica kétségkívül nagy rendező, érti a mesterségét, csak éppen ezekbe a klisékbe bukik bele – kelendők, hisz a legkellemesebb pozíciót biztosítják, mint már utaltunk rá.
Az Underground is úgy végződik, hogy a cigány zenészek állnak a lagzi végén a folyóparton, fújják a trombitáikat, leválik a part, de úszik tovább, megy tovább a zene, folytatódik a mulatság. Ez lenne Jugoszlávia szétesésének allegóriája, nagyon ügyes, a hülye is érti: mi még egy kis úszó szigeten is elvagyunk, mindenki más, az egész világ nélkül, így, izolációban is mulatunk, amíg csak élünk. Kétségkívül ez a film mélypontja, de Kusturicáé is.

Milošević és Kusturica (2.)

A szerző engedélyével

Forrás: EX Symposion – Riefenstahl-szám, 2005/52

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

A fegyverek dörögnek, mi pedig bulizunk

Igaz, a remény csak azokat hagyhatja cserben, akiknek voltak reményeik, illúzióik vagy utópiáik.  Az értelmiségi filiszter távol >

A demagóg lojalitás jutalma

Az EP-képviselői jelölése alkalmából Vicsek a Magyar Szó nevű véemeszes napilapnak elmondta, hogy az Európai Parlamentben >

VMSZ-POFONOK A VAJDASÁGI MAGYAROKNAK

Az utóbbi időben többen is rámutattak, köztük jómagam is, hogy a magyar közösség jelenlegi válságán – >

Torontáltordára kéne menni

Az alkalmi nyelvészkedés után a hölgy visszatért az eredeti kérdéséhez: hogy fog eljutni Torontáltordára személygépkocsi nélkül. >

Folytatódik a kis bácskai sárdobálás

Azok, akik hűségesen kiszolgálták Lovas Ildikót, vagy akiket ő helyezett fontos tisztségbe, most majd rá hárítják >

RENDSZERÖSSZEOMLÁS: AZ ÚJVIDÉKI BÖLCSÉSZKAR AUTONÓMIÁJÁNAK BOTRÁNYOS TIPRÁSA

A bölcsészkar blokádja olyan példátlan, mesterségesen generált, megengedhetetlen botrány, amely még véletlenül sem csupán dr. Dinko >

Ismét

Egy harmincnégy évvel ezelőtti Hét Nap harmadik oldala. Sajtótörténeti jelentőségű impresszum, még mindig izmos, jóval negyvenezer >

Mikor tévesztettünk utat és miért?

Mikortól kezdődött a Magyar Nemzeti Tanácsban a VMSZ kétharmados többsége.? Milyen erők marginalizálták a többi kisebbségi >

SZEREPZAVARBAN

Az írásokból az is jól kivehető, hogy Pásztor Bálint tisztségek halmozásával él vissza, fellépései szerepzavarosak: pártelnöki, >

Újvidék elvesztette a régi identitását, és nem talált újat

Tudom, felesleges nosztalgiázni, hiszen a nagyvárosokat a szüntelen változás jellemzi. Újvidéknek is változni kell. A változás >

A VMSZ-ES PROPAGANDA TÁMOGATÁSA KÖZPÉNZBŐL

A VMSZ és az MNT vezetői a médiába visszahozták a szocialista időkből ismert demagóg beszédet, a >

Aki tanú akar lenni, pokolba kell annak menni

Ráadásul vannak tévedések, amelyek csak a mai szemmel nézve tűnnek tévedéseknek, holnap esetleg kiderül, pontosak voltak. >

1990-2009 © Napló. | Impresszum | Tartalomjegyzék | Médiaajánlat | Szerzői jogok | Kapcsolat |