Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

MiNapló Irodalmi Napló Itthon/Otthon KülNapló TegNapló Délvidékum BulvárNapló Tapló

Fiók

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Egy „Széchenyi-idézet” nyomában

„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek >

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Ám a dolog azért is pikáns, mert egykor maga Franjo Tuđman keverte meg az emlékezetpolitika pakliját. Az ötvenes-hatvanas években úgy, hogy tábornok-történészkutatóként Belgrádban kutatta és hangsúlyozta azt, hogy valójában Horvát­országban – elsősorban Dalmáciában, de Zágrábban és más iparvárosokban is – volt erős a kommunista mozgalom, majd az antifasiszta ellenállás (Dalmáciában elsősorban az olasz megszállók ellenében), nem pedig Szerbiában és általában a szerbek körében (részben igaza is volt). Hogy aztán létrejöjjön egy Tuđman-féle palimpszeszt: az átirat szerint az usztasa bábállam igazából a horvátok ezeréves törekvésének megnyilvánulása volt arra nézvést, hogy önálló nemzetállamuk legyen. Szerbhorváth György (Élet és Irodalom):

Az első többpárti szabad horvátországi választások har­minc­öt éve zajlottak, majd egy évre rá – már a háború kitörésekor – függetlenné vált az egykori jugoszláv tagállam. De a múltat végképp eltörölni a mai napig nem sikerült, egymást lefasisztázó vagy szintúgy – negatív hangnemben – leantifasisztázó erők feszülnek egymásnak mind a politikai életben, mind a (pop)kultúrában és a mindennapokban is.

 

Jelképes, hogy november közepén három tinédzser – egyikük nagykorú – felgyújtotta a volt Jugoszlávia egykori négy legnagyobb kiadóházának egyikét. A zágrábi Vjesnik hatalmas, mára nagyrészt kihasználatlan és alig őrzött felhőkarcolója a horvát szocialista médiaipar központja volt, bár a lapot 1940-ben alapították, és 2012-ben húzta le a rolót. A most lebontásra ítélt épület 60 százalékban a kormány tulajdonában áll. Pár hónapja kötöttek rá új biztosítást, így az állam most a többszörösét, 30 millió euróval többet kaszálhat pluszban, és már készek a tervek a hatalmas belvárosi telek beépítésére is. Jó házból származó úrfiak véletlenül gyújtogattak – sugallta a hatalom –, akadt viszont tűzoltó, aki azt állította, még nem látott olyat, hogy a tizenvalahanyadik emeletről a tűz a pince felé is terjed. A neves író-publicistát, Miljenko Jergovićot az eset a Reichstag felgyújtására emlékeztette. Jergović minden rendszer régi kritikusa, nem csoda, ha nemrég ezt írták a lakóháza falára, szabad fordításban: „Egy augusztusi éjszakán / Miljenko majd rosszul jár / A mi államunk / A mi szabályaink.” Méghogy az írókra ne figyelnének oda!

 

A gyújtogatás szálai tehát többfelé vezethetnének. Tény, hogy mind a kereskedelmi és függetlennek mondható horvát média, mind a közszolgálati-állami (!) rendszerint az újabb korrupciós ügyekkel kezdi a híradókat, a bilincsbe vert politikusokkal, közszolgákkal. Mondhatni, ez lenne a pozitívum, az utóbbi bő évtizedben minimum kétezer korrupciós ügyben zajlott-zajlik nyomozás. A letartóztatottak és az olykor már jogerősen is elítéltek száma eléri a háromszázat; a leghíresebb nyilván a MOL-lal is kapcsolatba hozott, már a büntetése több mint felének letöltése után szabadlábra helyezett Ivo Sanader egykori kormányfő. A különleges nyomozóhatóságok nem kímélik a már több ciklus óta kormányzó Horvát Demokratikus Közösség minisztereit sem (unikális módon egy panama miatt magát a pártot, a HDK-t is elítélték!), de az ellenzéki polgármestereket és zsupánokat sem – mindkét fél ilyenkor politikai indíttatásról beszél, és sajátjaik mennyei ártatlanságáról. Innen nézve tehát az országra nemcsak a dalmát tengerpart, a plitvicei tavak vagy épp a kopácsi rét miatt tekinthetünk csodálattal, hanem mert ugyan a korrupció őrületes mértékű ott is, de az utolsó politikai elítélt nem afféle Zuschlag-típusú kishal az évezred elejéről.

 

*

 

Az emlékezet- és kultúrpolitika terén azonban mintha kéz a kézben járnánk, mintha még államszövetség-félében is lenne Magyarország és Horvátország. Az egy főre jutó hazaárulózásban nagyjából ugyanott állunk. Kész csoda, hogy Zágrábban a nemzeti radikálisok még nem gyújtották fel az állami tévét, amelynek hír- és háttérműsorai kiegyensúlyozottnak mondhatók. A szórakoztatóak – így például keddenként két, most futó dokumentum- vagy riportfilmszerű sorozat – viszont például a szlavóniai vasútra tekintenek vissza jugónosztalgikusan is (a szocializmusban nem késtek a vonatok, és az ipar is munkát adott, így az üzenet), illetve a jugó „aranyidők” populáris kultúrájára. Igaz, elsősorban az egykori horvát „celebeket” idézve fel, a spliti dal- és a pulai filmfesztivált, de becsúszik Tito is (mégiscsak horvát származású volt), meg a partizánfilmek, no és a híres Fityó, bölcsen elhallgatva, hogy a kis csodaautót a szerbiai Kragujevacon kalapálták össze. Naná, hogy a rémesen elöregedő és a lakosságának tíz év alatt 7-8 százalékát, majd félmillió embert elveszítő országban erre is van igény, nem beszélve a kelet-ázsiai vendégmunkásokról, karácsonykor az ingyenbakalárról (sajátos módon a horvátok elmaradhatatlan ünnepi eledele az északi tengerekből származó szárított tőkehalból készült leves), no és a történelem revíziójáról.

 

A lassan nyugdíjba vonuló vagy már azt „élvező” réteg – miről folyna a vita, ha nem az év végi pluszjuttatásokról? – viszont másképp is megosztott. A háborús veteránok most érik el az ötven-hatvan pluszt, és noha a politikában eddig is fontos volt e több százezres tömeg (számuk annak ellenére nőtt, hogy harminc éve nincs háború), királycsinálóvá most váltak a Domovinski Pokret (Hazafias avagy Haza Mozgalom – HM) révén. Amely a gazdasági problémákat bölcsen az egykori kommunista tábornok, az új állam építőjének, a HDK alapítójának és első elnökének, Franjo Tuđmannak az utódaira bízza. Van is gond, mert a gazdaság féloldalasan a tengerparti turizmusra épül, az infláció pedig az euró bevezetése óta szárnyal. Az illetékes miniszter szerint nincs ezzel semmi baj, infláció mindenhol van, az élet velejárója, nem? (Ha valamit Jugoszláviában anno meg lehetett szokni, az éppen a pénzromlás volt.)

 

*

 

A HM olyan tipikus témákon lovagol, amik a szélsőjobb sajátjai: demográfia, genderezés, idegen- és kisebbség- (pontosabban szerb-)ellenesség, az egykori náci bábállam, azaz az usztasa Független Horvát Állam hagyományainak ápolása, beleértve az egyébként törvényileg tiltott „A hazáért készen” (Za dom spremni) jelszó kiáltozását a sajátos karlendítéssel, valamint az usztasa jelképek, zászlók stb. használatát. Ikonjuk Marko Perković – Thompson (ki tudja, hogy beceneve a hírhedt géppisztolyra utal-e), aki nyáron a zágrábi lóversenypályán félmillió embernek énekelte enyhén szólva áthallásos dalait; és a hazai horvátok úgy nyolcada ezért fizetett is (kiegészülve a bosznia-hercegovinai és a nyugati emigrációból hazalátogatók százezrével). Thompson javára legyen mondva, ő nem az államot feji gigakoncertjeivel, hanem magukat a híveket: a Split „hátországában”, a már a hegyek közt fekvő, tízezer lakosú Sinj hippodromján (hol máshol?) megtartott koncertjére százötvenezren érkeztek, sokaknak aztán egy napjukba telt kijutni a kissé usztasa színekbe öltöztetett városkából. Egyébként a horvát popkultúra másik idolja, a szintén dalmát Severina valahol a másik oldalon áll, ő az egész exjugó területen népszerű énekesnő, igaz, idén Szerbiából épp kitiltották, mert támogatja az ottani tüntető egyetemistákat.

 

A nyár nemcsak a fentiek miatt volt forró: a veteránok megakadályozták egy piciny alternatív fesztivál megtartását (melynek neve – „Húzzál el!” – a szervezőkre ütött vissza), de az apropót csak részben adta a neves, tabudöntögető és olykor hatásvadász Oliver Frljić Utálom az igazságot című drámája, mely közvetlenül a háború előtti időkben játszódik. A fesztivált végül is nem tiltották be – ilyesmi úgymond sose történt még arrafelé –, csak a hatóságok sugalmazására „elhalasztották”; a kormányzat szerint tekintettel kell lenni a honvédők érzékenységére. A helyszín egyébként az a Benkovac lett volna, amely sokáig szerb megszállás alatt állt: előbb a horvátoktól tisztították meg a kis települést, majd utóbbiak a szerbektől. Az incidensek avagy akciók azóta is sorjáznak: a hazafiak hasonló módon tiltakoztak egy kiállítás ellen, mellyel a horvátországi szerbek az áldozataikra emlékeztek (volna). Előkerültek a fekete csuklyák is, szinkronban a szerbiai (hatalmi ellen)tüntetők koreográfiájával – mintha csak egymást másolnák egyfajta posztjugoszláv egységben a szélsőségesek.

 

November 30-án aztán több városban tüntettek a fenti típusú antijugoszláv, horvát nemzeti radikálisok múlttörlése ellen az antifasiszták, illetve a kisebbségi, női stb. jogok mellett. Több se kellett a csuklyásoknak, és noha nem túl heves, inkább csak verbális összetűzésekre, illetve petárdahajigálásra került sor, a rendőrség inkább a provokatőröket védte, a hazafiak pártja pedig arról beszélt, hogy az egyébként nem is túl tömeges, egy-egy városban pár ezernyi tiltakozó a kommunista, totalitárius Jugoszláviát akarja visszahozni, és nincs is itt szó semmiféle antifasizmusról. Majd Plenković kormányfő és köre is ezt a narratívát polcolgatta alá, bár már ebben sincs semmi meglepő és új. Ugyanők mintha pánikba estek volna, pedig sok okuk aligha van rá: törvényileg rendelkeztek, hogy az ország sosem lehet valamiféle posztjugoszláv vagy balkáni (állam)szövetség része.

 

Ám a dolog azért is pikáns, mert egykor maga Franjo Tuđman keverte meg az emlékezetpolitika pakliját. Az ötvenes-hatvanas években úgy, hogy tábornok-történészkutatóként Belgrádban kutatta és hangsúlyozta azt, hogy valójában Horvát­országban – elsősorban Dalmáciában, de Zágrábban és más iparvárosokban is – volt erős a kommunista mozgalom, majd az antifasiszta ellenállás (Dalmáciában elsősorban az olasz megszállók ellenében), nem pedig Szerbiában és általában a szerbek körében (részben igaza is volt). Hogy aztán létrejöjjön egy Tuđman-féle palimpszeszt: az átirat szerint az usztasa bábállam igazából a horvátok ezeréves törekvésének megnyilvánulása volt arra nézvést, hogy önálló nemzetállamuk legyen.

 

*

 

A mértéktartó és mérvadó horvát történészek ez utóbbit ilyen formában vitatják, miközben megerősítik a horvát antifasiszta ellenállás jelentőségéről s így hagyományáról szóló történetet. A háborús veteránok viszont a cancel culture vádját hangoztatják, mármint hogy elvitatják tőlük a szerepet, amelyet az 1990-es évek honvédő, függetlenségi háborújában játszottak (ami így teljesen nonszensz). Emiatt ők a jugoszláv múltat törölnék el – épp azt, amelyben ők maguk szocializálódtak, a korszakot, amikor fiatalok voltak (magától értetődő, ha olykor némi nosztalgiájuk is támad).

 

A kettő összeegyeztetése azonban aligha megy könnyen, de ezt tudja mindenki, aki „a Stettintől Triesztig” húzódó vasfüggönytől keletre született, ahogyan azt nyolcvan éve Churchill felrajzolta.

 

 

 

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

Mi mindenre lenne jogunk?

A mindennapi életnek szinte egyetlen területe sincs, ahol nem történtek emberi jogi- és nemzeti közösségi és >

Az író, mint kellemetlen tanú

Időben jelezte a katasztrófát, amikor az még nem tűnt fel. Sajnálkozna, hogy az én városom is >

VMDK: Az autokratikus hatalom „technikai magyarázatokkal” megalázza az Európai Parlament küldöttségét

Különösen aggasztó Kovács Elvira és a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) szerepe, amely ebben a helyzetben is >

2025-ben a nemzeti kisebbségek ellen 79 jogsértés került nyilvánosságra!

Az apja önös, megalkuvó, a Szerb Haladó Pártot (SNS) kiszolgáló politikáját folytató junior Pásztor nyilatkozataiból azt >

A legfontosabb fokmérő: a nemzetiségek számának alakulása

Az elvándorlás azt jelenti, hogy a lakosság elégedetlen a helyzetével és az életkörülményekkel, a leépült falvak >

Ki sem merjük mondani, hogy nem ilyen kapitalizmust akartunk

A szabadságról naivan ábrándozó értelmiség rossz lelkiismerettel veszi tudomásul, hogy miféle torzszülöttet ajnározott. Mindez különösen megmutatkozik >

VMDK: Pásztorék nem susmákolni, hanem sumákolni szoktak

Világosan ki kell mondani, hogy a jelenlegi politikai helyzetben a VMSZ nem a vajdasági magyarság érdekeit >

Szerbiában a nemzeti kisebbségek helyzetének alakulása senkit nem érdekel

Az újvidéki Mária Neve-templom egyik északi oldalsó bejáratának 2026. január 8-án éjszaka történt felgyújtása különös élességgel >

Mindez egy sci-fi regényre emlékeztet

A „békepárti” Trumpnak fáj a foga Kanadára. Miután december 25-én különmegbízottat nevezett ki a Grönlanddal kapcsolatos >

TEMPLOM (FEL)GYÚJTÁS

A VMSZ rendre azt üzeni, hogy a nemzeti alapú jogsértéseknek nincs hatásuk a magyar–szerb kapcsolatokra. Másképpen >

PÁRTRENDEZVÉNY VAGY STRATÉGIAALKOTÁS?

A tanulság keserű, de világos. Ne a párt, hanem az MNT és a szakma irányítson. Ne >

A vajdasági magyarság ezer sebből vérzik, nem kellenek új sebek

A kisebbségi polgárok nem a Fideszt, hanem Orbán Viktor személyét dicsérik. Miért? Erre voltam kíváncsi. A >

1990-2009 © Napló. | Impresszum | Tartalomjegyzék | Médiaajánlat | Szerzői jogok | Kapcsolat |