Ma Vazul, Elizeus, Herta névnap van.
Fiók
Jelszó:
Legnépszerűbb
Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek
És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >
Egy „Széchenyi-idézet” nyomában
„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek >
Európa, a vén kurva
E sorok írójának csak az a történelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >
Szeles Mónika exkluzív
1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >
The Orbán family’s enrichment with a little government help
„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >
Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia
Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >
A gyertyák csonkig égnek
„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >
Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük
A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >
A kiválasztott nép ilyennek látja Európát
Spitzertől: >
A Napló Naplója
Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >
A fehér kabát
Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >
Bencze Imre: Édes, ékes apanyelvünk
Kezdjük tán a jó szóval: Tárgy esetben jót. Ámde tóból tavat lesz, nem pediglen tót. Egyes >
Napi ajánló
Kína, mint a Másik
Más szóval évszázadokon át Kínát hol gazdagnak, hol szegénynek, hol babonásnak, hol racionálisnak, hol barbárnak, hol civilizáltnak, hol passzívnak, hol harciasnak ábrázoltuk. Ezzel azonban mindig csak önmagunkról és saját identitásunkról meséltünk, miközben Kínát saját mitikus ellenképünkké formáltuk. És ma is, amikor Kínáról annak lenyűgöző gazdasági sikerei és a küszöbön álló világuralma kapcsán beszélünk, valójában a Nyugat sikerével kapcsolatos szkepszisünket és félelmeinket fejezzük ki. Az elnök és a haladók hirtelen fellángoló szinofíliája ezért nem más, mint olcsó nyugatellenesség. És így is kell olvasni, illetve megérteni. Aleksej Kišjuhas (Danas):
Miközben köztársaságunk elnöke Kínában tartózkodik, a haladók (SNS-politikusok) pedig ámulattal csapkodják a fényképeket a Kínai Nagy Falnál és a Kommunista Párt Múzeumában, felmerül a kérdés: kik is számunkra a kínaiak és a Kínai Népköztársaság? Az a „jövő, amelyben hiszünk”, miközben Európa állítólag összeomlik, mi pedig ennek drukkolunk?
Az olcsó „kínai boltok” a kétes minőségű árukkal, ugyanakkor az irigylésre méltó szerb nyelvtudással rendelkező eladókkal? Vagy inkább az az ipari nagyhatalom, ahová sok honfitársunk dolgozni és élni megy, miközben a kínaiak is ide érkeznek bányászni, aszfaltozni és előtetőket építeni korrupt szerbiai alvállalkozók közreműködésével? A nyugati képzelet számára Kína évszázadokon át a klasszikus és paradigmatikus „Másik” szerepét töltötte be, különösen azokban az időszakokban, amikor a Nyugat önmagát próbálta újradefiniálni. A valójában elmaradott középkori Európa egykor a kínai selymet és porcelánt csodálta, ma pedig a kínai robotokat és önvezető autókat.
Ebben az értelemben a Nyugat médián és társadalomelméleti gondolkodáson keresztüli Kína-képe valójában nem Kínáról, hanem rólunk szól. Saját világunkról alkotott képünkről, nem pedig egy – egészen a közelmúltig – távoli keleti világról.
Az identitás ugyanis nemcsak azzal kapcsolatban formálódik, amivel azonosulunk, hanem más, „távoli” csoportokhoz viszonyítva is. E folyamat során rendszerint úgy tekintünk magunkra, mint egy felsőbbrendű csoport tagjaira, és negatívan értékelt csoportokhoz mérjük magunkat. Az európai identitás például nagyrészt az „afrikaiakkal” való szembeállítás révén épült fel, akiket a civilizálatlanság, a vadság, a lustaság, az erőszakosság és a szexuális kicsapongás prototípusainak tekintettek.
Ezek az attribútumok a rend, az értelem, az erkölcsi normák, a fegyelem, az önuralom és a szexuális önmegtartóztatás ellentétei voltak – olyan tulajdonságoké, amelyeket az európaiak ügyetlenül és mélységesen rasszista módon önmaguknak tulajdonítottak. Ezért a „Másik” rendkívül fontos szereplő az emberi történelemben. A Másik létrehozása (alteritás vagy elidegenítés) fontos identitásképző folyamat, de egyúttal válasz is a fenyegetésekre. A „Másik” általában olyan csoportokat jelöl, amelyeknek nincs hatalmuk egy adott társadalomban, eltérnek a többségtől, vagy egyszerűen „idegenek” a közösségünkben.
A Másik megalkotása több stratégián keresztül történhet.
Az első a homogenizálás, amikor az egyéni jellemzőket sztereotip leírásokra redukálják, és a csoport tagjait egyformának mutatják be, eltörölve az egyéni különbségeket („Minden kínai egyforma”, „Minden kínai ugyanúgy néz ki”). Lényegében összetett identitásokat egyszerű sztereotípiákra szűkítenek le, ami megkönnyíti az adott csoporttól való elhatárolódást vagy annak elutasítását.
A második a pejoráció, vagyis negatív tulajdonságok és sztereotípiák hozzárendelése egy csoporthoz vagy személyhez, amivel csökkentik annak értékét. A Másikhoz rendszerint sértő kifejezéseket és nem kívánatos jellemzőket kapcsolnak, így az illető vagy csoport könnyen erkölcsileg alsóbbrendűvé válik („Minden kínai engedelmes és a pénz megszállottja”).
A harmadik az elnyomás és elhallgattatás, amikor a társadalom korlátozza bizonyos csoportok láthatóságát, akár aktív cenzúrával, akár elhanyagolással és figyelmen kívül hagyással („A kínaiak maradjanak ott, ahol vannak”).
A negyedik egyfajta látszatliberalizmus, amelynek során a társadalom úgy mutatja be magát, mint amely támogatja vagy tolerálja a marginalizált csoportokat, gyakran a haladás vagy az inkluzivitás nevében, de csak nagyon szűk keretek között („A kínaiak mások, ezért tisztelni kell őket”). Ez a tolerancia többnyire feltételes és szigorúan ellenőrzött, így a nyitottság illúzióját kelti, miközben fenntartja a meglévő előítéleteket.
Végül ott van a tolerancia ráerőltetése, amely a fennálló hatalmi viszonyok fenntartásának eszköze („A kínaiak érdekesek és egzotikusak”, „A kínai nők izgalmasak és szexisek”). Az őszinte elfogadás helyett olyan világnézetet erőltetnek ránk, amely lehetővé teszi a domináns csoportok számára, hogy „tolerálják” a többieket, miközben továbbra is kívülállóként kezelik őket, és megőrzik erkölcsi fölényüket.
Ismerősen hangzik? Szerbiában, vagy ahogy a szerző ironikusan mondja, „néptelen köztársaságunkban”, a kínaiakat gyakran így látják. Mint (1) szorgalmas és fáradhatatlan munkásokat, akik csendesek és keményen dolgoznak, de ugyanakkor (2) olcsó árut, gyenge minőségű ruhákat, játékokat, elektronikát és különféle csecsebecséket árulnak. Úgy tekintenek rájuk, mint akik (3) túlságosan bezárkóznak saját közösségükbe, anélkül hogy alternatívát vagy integrációt kínálnának.
Természetesen ott van a (4) „Minden kínai ugyanúgy néz ki” és „nem lehet őket megkülönböztetni” típusú rasszista, viccként előadott sztereotípia is. A kínai konyhát egyszerre mutatják be egzotikusnak és visszataszítónak, mert (5) „Kínában kutyát esznek” (vagy macskát, denevért stb.), ami médiamítoszokon és tudatlanságon alapul.
A különféle környezetvédő aktivisták számára (6) a kínaiak „mindent felvásárolnak Szerbiában”, ami a „csendes gyarmatosítás” jele a nagy, korrupcióval terhelt infrastrukturális beruházások révén. Ez szintén a Nyugat 19. század óta létező „keleti veszedelemről” szóló narratívájának része.
Végül (7) a kínaiak „mindig mosolyognak”, ugyanakkor rendkívül „fegyelmezettek és engedelmesek”, amit a kínai „mentalitásnak” tulajdonítanak, szembeállítva azt a szerbek spontánabb és lazább kultúrájával. És persze ott a kérdés: hozzáadnánk-e a lányunkat egy kínaihoz, és ha nem, miért nem? Vagy hogy „hová temetik el azt a rengeteg kínait”, az ördögbe is?
A „Másik” vagy a „másság” fogalma valójában önmagunk alkotó képe. A másság definíció szerint saját identitásunkról beszél, annak antitézisén vagy fonákján keresztül. Az elképzelés gyökerei megtalálhatók Hegelnél és Fichténél, de igazán Husserlnél és Sartre-nál vált kidolgozott fogalommá. Sartre élettársa, Simone de Beauvoir például a nőkről mint a „Második nemről” beszélt. Az elképzelést később Lacan, Foucault és Derrida is továbbfejlesztette, majd kiemelt szerepet kapott az orientalista és posztkoloniális tanulmányokban, különösen Edward Said munkássága nyomán.
Egy ország vagy nemzet képe ugyanis mindig összetett konstrukció, amelybe szerzője saját rögeszméit és kora rögeszméit is belefoglalja. És éppen ezekről a „saját rögeszmékről” és „korszellemi rögeszmékről” szól a Nyugat – és Szerbia – Kínához való viszonya.
Mit jelent tehát számunkra Kína? A paradigmatikus Másikat.
Voltaire számára, aki Franciaországban megszállottan küzdött a vallási sötétség ellen, Kína ennek az állapotnak az ellentéte volt, a szekuláris racionalitás mintaképe. Adam Smith számára, aki az ipari forradalom csúcspontján írt Angliában és Skóciában, Kína ugyanezen korszak ellenpontjaként a gazdasági stagnálás példája volt. Hegel számára, a napóleoni háborúk hősi korszakában, Kína a hősök, a forradalmak, a haladás és a történelem nélküli ország volt. És így tovább, egészen a megszállott Vučićig és híveiig, akik lázasan kattintgatják a szelfiket.
Amikor Kínát fejlettnek, erősnek és békeszeretőnek látjuk (szinofília), vagy amikor elmaradottnak és fenyegetőnek (szinofóbia), valójában önmagunkat látjuk elmaradottnak vagy fejlettnek, fenyegetőnek vagy békésnek. Közben pedig valójában semmit sem tudunk. Kína Dr. Jekyll, ha mi Mr. Hyde-nak látjuk magunkat, és Mr. Hyde, ha magunkat Dr. Jekyllnek gondoljuk – attól függően, melyik lábunkkal keltünk fel aznap reggel.
Ez a logika csak megerősíti a Kínáról alkotott téves feltevéseinket és percepcióinkat.
Valójában nem Kínával foglalkozik, hanem annak kivetítésével, ahogyan önmagunkat látjuk; azzal, akik mi vagyunk, hiszen Kínát és a kínaiakat olyasminek festjük le, amik mi nem vagyunk. Így amikor csodáljuk a kínaiakat és Kínát, közvetve önmagunkat vetjük meg.
Más szóval évszázadokon át Kínát hol gazdagnak, hol szegénynek, hol babonásnak, hol racionálisnak, hol barbárnak, hol civilizáltnak, hol passzívnak, hol harciasnak ábrázoltuk.
Ezzel azonban mindig csak önmagunkról és saját identitásunkról meséltünk, miközben Kínát saját mitikus ellenképünkké formáltuk. És ma is, amikor Kínáról annak lenyűgöző gazdasági sikerei és a küszöbön álló világuralma kapcsán beszélünk, valójában a Nyugat sikerével kapcsolatos szkepszisünket és félelmeinket fejezzük ki.
Az elnök és a haladók hirtelen fellángoló szinofíliája ezért nem más, mint olcsó nyugatellenesség. És így is kell olvasni, illetve megérteni.
Következő cikk: „Ez a képlet győzte le Orbánt. Trumpot is legyőzheti.”
Kommentek
Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.
Komment írásához be kell jelentkeznie.
Legfrissebb
Politikai tehetetlenség
A VMSZ és az MNT jelenlegi vezetése nem töltötte be a szerepét, az ellenzéki oldal pedig >
Elbagatellizálni, eltussolni, elsikálni
De visszatérve a Palicson megvert magyar fiatalok esetére: még ha valóban igaz is lenne, hogy a >
A szerb hatalom enigmája
Jól tudja mindezt a VMSZ (és médiája) is, amely olyan vehemenciával folytatott propagandát a Fidesz mellett, >
Lázadnak a könyvek
Egyre hangosabban lázadnak a könyvek. Egyre nagyobb számban látnak napvilágot olyan művek, amelyeket Franz Kafka ajánlott. >
Nem lehetünk többé a demokrácia szkeptikus udvari bohócai
A könyv felesleges luxus lett. Mindenki a nemzeti identitás nevében prédikál, tülekednek az alapítványoknál az identitás-iparosok, >
A VMSZ a hatalom kiszolgálója
A VMSZ részvétele az SZHP oldalán a kúlai választásokon Pásztor Bálint és pártja politikai, de erkölcsi >
Nekem sincs magyarázatom a történtekre
Nem tudtam megvigasztalni a fiatalembert, ezért nem maradt más hátra, minthogy jómagamat vigasztaljam azzal, hogy az >
Forsthoffer Ágnes kérjen bocsánatot a vajdasági magyar közösségtől!
Nagyot esett a TISZA tekintélye a vajdasági magyar ellenzékiek szemében, akik támogatást és változást vártak, nem >
A sebek emiatt még fájóbbak
Olvasom a közösségi háló kommentárjait, találkozom ismerősökkel és barátokkal és megdöbbenten tapasztalom, hogy Forsthoffer Ágnes a >
VMDK: Pénz, aktivisták, választások
Felszólítjuk Pál Károlyt, az Agenda Polgárok Egyesületének képviselőjét, valamint dr. Pásztor Bálintot, a Vajdasági Magyar Szövetség >
DINKO GRUHONJIĆ: Mi maradt Vajdaságból?
Ezért a felgyújtott magyar zászló nem csupán egy felgyújtott zászló. A Jelačić-házon megjelent gyűlöletgraffiti nem csupán >
TÁMOGATÁS VAGY TÉKOZLÁS?
Az anyaországi támogatások jelentős része nem autonóm közösségépítést szolgált, hanem politikai függőségi hálózatot épített ki. A >