Ma Endre, Elek, András névnap van.
Fiók
Jelszó:
Legnépszerűbb
Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek
És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >
Egy „Széchenyi-idézet” nyomában
„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek >
Európa, a vén kurva
E sorok írójának csak az a történelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >
Szeles Mónika exkluzív
1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >
The Orbán family’s enrichment with a little government help
„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >
Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia
Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >
A gyertyák csonkig égnek
„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >
Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük
A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >
A kiválasztott nép ilyennek látja Európát
Spitzertől: >
A Napló Naplója
Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >
A fehér kabát
Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >
Bencze Imre: Édes, ékes apanyelvünk
Kezdjük tán a jó szóval: Tárgy esetben jót. Ámde tóból tavat lesz, nem pediglen tót. Egyes >
Napi ajánló
Lázadnak a könyvek
Elhangzott Debrecenben, az ünnepi könyvhét megnyitóján.
Végel László
Egyre hangosabban lázadnak a könyvek. Egyre nagyobb számban látnak napvilágot olyan művek, amelyeket Franz Kafka ajánlott. „Azt hiszem – írta egyik levelében a nagy német író –, csak olyan könyveket szabad olvasnunk, amelyek mardosnak és furdalnak. Ha az olvasott könyv nem sóz egy jót a fejünkre, ébredjünk, minek azt akkor egyáltalán kézbe venni? Hogy boldoggá tegyen bennünket, mint írod? Istenem, boldogok akkor is lehetünk, ha nem volnának könyveink, és olyan könyveket, amelyek ekképp boldogítanak, magunknak is írhatnánk. Szükségünk azonban olyan könyvekre van, amelyek úgy hatnak ránk, mint egy szerencsétlenség, ami nagyon fáj, mint valakinek a halála, akit jobban szerettünk önmagunknál, vagy mintha kiűznének minket minden embertől távol a vadonba, mint egy öngyilkosság, olyan legyen a könyv, fejsze, a bennünk befagyott tenger jegéhez.” Azzal a tudattal és reménnyel nyitom meg a debreceni könyvvásárt, hogy beköszöntött a könyvek lázadásának ideje. Lázadni fognak, akaratunk ellenére is. Legyenek olyanok, mint a kafkai fejsze. Végel László:
A felszabaduló, megújhodó Debrecenbe való indulásom előtti hetekben egyfolytában eszembe jutottak a háborús szerbiai kilencvenes évek, amikor azzal a felszabadító érzéssel indultam Magyarországra, hogy végre szabadabban lélegezhetek. A mostani debreceni utam előtt ugyanez az érzés kerített hatalmába. A két időszak gyötrelmes évtizedei alatt tanultam az életben és a – könyvekből. Az életben fájóan, a könyvekből sokkal fortélyosabban tanultam a túlélést, hogy elszámolhassak magammal, beszámolhassak a történeteinkről és a koromról. Megtanultam, hogy a könyveket nem a puszta széplelkű szórakozás és a szokásos esztétikai élvezetek miatt olvassam, hanem az életben való eligazodásként. Tovatűnt az ártatlan ifjúkori irodalmi álmodozások kora, és remélem, hogy napjainkban a könyv újra veszélyes tárgy lesz.
A történelem folyamán a diktátorok tisztában voltak a könyvek veszélyével, ezért tiltották őket. Egyszer durva cenzúrával, máskor csalafinta, a szabadság látszatával rendelkező eszközökkel. A régimódi diktátorok kora azonban lassan a múlté, Európában már az is. Nem visznek bennünket kínpadra, legfeljebb elegánsan a peremre szorítanak. Felbukkantak az új uralkodók, akik elvárják, hogy önkéntes szolgák legyünk, ennek érdekében új, úgynevezett demokratikus módszerekkel idomítanak bennünket. Arról győzögetnek, hogy a modern demokráciában az értelmiségiek, s velük együtt a könyvek feleslegesek. A jobbik esetben szellemi luxuscikkeknek nevezhetők. Vagy a rendszer ikebanái. Vagy könnyelműen tévelygő gyermekei, akiket a nemzetállam végül karjába fogad. A kultúra elárvult, többé nincs tekintélye, a hatalom rokonszenvvel figyeli, amint az írók felelősségtudat nélkül élvezik a hiábavalóságot. Sajnos sokszor sikerrel meggyőztek bennünket, hogy önszántunkból vállaljuk a következmény nélküli szabadságot. Beköszöntött az értelmiségi kishitűség kora, amelyben a művész, az író a túlélés érdekében saját buborékjába menekül. Igaz, ebben a szellemi világban születtek az üvegházakban tenyésztett csodálatos és egzotikus szépségű virágokra emlékeztető remekművek. Mindeközben mintha elfelejtődött volna Mallarmé profetikus kijelentése: „Nem ismerek más bombát, csak a könyvet.”
Helyzetünket a legpontosabban talán Albert Camus egyik gondolata írja le, mely szerint a történelem cirkuszában mindig is volt az örök érvényű emberi érték vigaszából táplálkozó vértanú és a véres történelmi eleségből táplálkozó oroszlán. A nagy francia író emlékeztetett arra, hogy sok alkotó gyakran visszasírja a régi kényelmes állapotot, amelyben az író a maga kedvére dalolgatott, a jobbik esetben a biztonságos lelátóról bátorította a vértanút, s bízott benne, hogy ezzel eltereli az oroszlán figyelmét. A rövid XX. században azonban kiderült ennek a nosztalgiának a hiábavalósága, az író a porondra kényszerült, ahol szemben találta magát a véres történelmi eleséggel táplálkozó oroszlánnal. Többé nem lehet sem bölcs ítélőbíró, sem heroikus vértanú, sokkal inkább a történelem ördögével találkozó elbizonytalanodott alkotó. A lelátó közönsége, az olvasó értette és biztatta az írót, aki a XX. században még számított a közösség, az olvasók támogatására a véres és falánk történelemmel való tanúságtétel közben. A figyelem feléje fordult. A könyvnek volt befolyása az emberi sorsokra. Camus korszaka azonban lassan, szinte észrevétlenül eltünedezett.
A század végén a lelátó kezdett kiüresedni, megfogyatkoztak az olvasók, úgyhogy a XXI. században majdnem üres lett. A kultúra elárvult, az irodalom elvesztette társadalmi súlyát. Úgy tűnt, hogy a modern digitális korszak száműzte a kultúrát, a hírözön megsemmisítette a múltat, megalapozta az emlékezet elleni terrort. A porondra kényszerült író hiába kereste a bátorítást a lelátóról, legfeljebb a kiüresedő lelátó egyik vagy másik pontján fedezte fel a könyvet szorongató emberek kis csoportjait, amelyek elbizonytalanodva szemlélték a porondot, ahol semmi sem történt. Elbizonytalanodott az olvasó és az író is, aki abban sem volt biztos, hogy valóságos emberek tartózkodnak a lelátón, vagy csak árnyképek, hiszen egyre nehezebb volt különbséget tenni a valóság és a valóság hamis árnyképe között. Az irodalom a posztigazság korában elvesztette hitelességének legfontosabb kompaszát. Nincs többé mire hivatkozni. Nincs többé miben reménykedni. A valóság elrejtőzött, eltűnt, a hatalom főleg a médiumok segítségével szériában gyártotta az új valóságokat, amelyeket az egyik napról a másikra váltogatott. Pontosan úgy, ahogy neki megfelelt. A sértődött író a szériában gyártott valóság dzsungelében biztos támasz nélkül csak a saját tarka és színes buborékjában érezte magát szabadnak. Úgy vélte, az uralkodó koreszmék elárulták őt. Az olvasók pedig reményvesztetten arra a következtetésre jutottak, hogy az irodalom árulta el őket.
Az író továbbra is kitartóan a porondon maradt, mert nem kívánt áruló írástudó lenni. Keserű iróniával figyelte a buborékból a véres történelmi eledelből táplálkozó oroszlánt, ám a küzdelem elmaradt, a lelátó mindinkább elnéptelenedett, a porondon feszült csend uralkodott. De akkor sem árulta el a hivatását, hű maradt önmagához. A történelem cirkuszában nem lehetett vértanú, azokra manapság egyébként sincs szükség, az öröklét vigaszával sem igazolta magát, hiszen korunk gyorsan felejt. A halhatatlanság eszméje marketingkomédia lett, az „örök emberiben” való hit pedig gyermekmesére hasonlított.
Az idők azonban egyre veszélyesebbek és kiszámíthatatlanabbak lettek. Immár az „örök konformizmus” is bizonytalan talajra építkezett, egyik napról a másikra konformista ellenforradalom lett belőle. A buborék csillogó monotóniája, szépsége foszladozni kezdett. Az elefántcsonttorony romokban hevert. Többé nem érdemes örök időkre szóló halhatatlan remekműveket írni, mert eddig is túl sok remekmű született, amelyeket túl gyorsan feledünk. Az örök emberi értékek feltárásához vezető úton a remekművek tömkelege tornyosul fel. Az új idők könnyű prédája lett az örök emberiről szóló remekmű. Századunk nemcsak a félelem és az abszolút bizonytalanság százada, hanem a felejtés monstruma is. Nincs más választásunk, mint hogy lemondjunk az örök emberi ámításáról, és az elrejtett, eltüntetett jelen nyomába eredjünk. Nemzedékek egész sorának újra birtokba kell vennie a valóságot, amelyet elraboltak tőlük. Nem lehetünk többé a demokrácia szkeptikus udvari bohócai. Tudomásul veszük, hogy Mallarmé szellemi bombáinak, a könyveknek mégis van robbantó erejük. Itt és most. Ne legyünk kishitű értelmiségiek, bízzunk azokban a könyvekben, amelyek először felrobbantják az íróra kényszerített buborékot, majd fokozatosan visszaterelik az olvasókat a lelátóra. Tanúi vagyunk annak, hogy az értelmiségi újra vissza kívánja hódítani elvesztett pozícióját, amelyről sokszor önként lemondott, mert naivul elfogadta az uralkodó osztályok által ráoktrojált koreszméket. Saját buborékjainkból kitörve, az elvesztett, elsikkasztott, elrabolt valóság nyomába eredve megsejtjük, hogy az mindennél fantasztikusabb. A buborékban azzal vigasztaltuk és igazoltuk magunkat, hogy gyöngéd humanista eszmék nevében mégis az elnyomottak oldalán állunk, de a buborékból kitörve, a demokrata mámorból felriadva szembesültünk nemcsak az elnyomottakkal, hanem az elnyomókkal is. Az elnyomó eszmékkel, az elnyomó rendszerekkel. Egyre hangosabban lázadnak a könyvek. Egyre nagyobb számban látnak napvilágot olyan művek, amelyeket Franz Kafka ajánlott. „Azt hiszem – írta egyik levelében a nagy német író –, csak olyan könyveket szabad olvasnunk, amelyek mardosnak és furdalnak. Ha az olvasott könyv nem sóz egy jót a fejünkre, ébredjünk, minek azt akkor egyáltalán kézbe venni? Hogy boldoggá tegyen bennünket, mint írod? Istenem, boldogok akkor is lehetünk, ha nem volnának könyveink, és olyan könyveket, amelyek ekképp boldogítanak, magunknak is írhatnánk. Szükségünk azonban olyan könyvekre van, amelyek úgy hatnak ránk, mint egy szerencsétlenség, ami nagyon fáj, mint valakinek a halála, akit jobban szerettünk önmagunknál, vagy mintha kiűznének minket minden embertől távol a vadonba, mint egy öngyilkosság, olyan legyen a könyv, fejsze, a bennünk befagyott tenger jegéhez.”
Azzal a tudattal és reménnyel nyitom meg a debreceni könyvvásárt, hogy beköszöntött a könyvek lázadásának ideje. Lázadni fognak, akaratunk ellenére is. Legyenek olyanok, mint a kafkai fejsze.
Kommentek
Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.
Komment írásához be kell jelentkeznie.
Legfrissebb
VMDK: A párbeszédhez nem elég egy nyilatkozat – hitelesség is kell
Pásztor Bálint, a VMSZ elnöke a Szabadkai Magyar Rádiónak adott nyilatkozatában a vajdasági magyar politikai szereplők >
A neheze csak ezután következik
Most új helyzet állt elő, amelyben mindenkinek meg kell találni a saját helyét. A kormánypártnak is, >
VMDK: A vajdasági magyarság támogatásáról közösen kell gondolkodni
A vajdasági magyarságnak szánt támogatások megőrzése, valamint azok átláthatóbbá, igazságosabbá és hatékonyabbá tétele közös ügy. Minél >
ROSSZ POLITIKAI ÜZENET
A magyar miniszterelnök és a miniszterek nyilatkozatai, illetve közösségi bejegyzései a kormány hivatalos álláspontját fejezik ki, >
Az ismétlődő közelmúlt
Nem tudom, hogy a vajdasági magyarok küldöttségét a vörössapkások biztosították-e, amikor a szocialistákkal és a radikálisokkal >
Pásztor Bálint, Kovács Elvira és társaik nem értik
Pásztor Bálint és Kovács Elvira és társaik túl rég óta megélhetési politikusok, akik belekényelmesedtek a hatalomba. >
Kisebbségi kerekasztalt!
A tennivaló nem egyszerű, nyilván a NER eddigi kedvezményezettjei ragaszkodnak a kiváltságokhoz, a bebetonozott régi gárda >
VMDK: VMSZ nem Szerbiát védi, hanem az SNS hatalmát
A Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége (VMDK) elfogadhatatlannak tartja Kovács Elvira Belgrádban tett kijelentéseit, amelyekben a demokratikus >
HATAN HÉTFELÉ
Mivel a jelenlegi politikai viszonyok érdemi változása a választásokig most már aligha várható, a VMSZ továbbra >
VMDK: Ne vegyék el a polgároktól az önvédelemhez való jogot!
A Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége (VMDK) a leghatározottabban elítéli a fegyverekről és lőszerekről szóló új törvényjavaslatot, >
SZERBIA SZEMBEN A NEMZETKÖZI JOGGAL
A község 2022-ben 26 228 lakost számlált. A korábbi évtizedekben nyilvántartásba vett 6326 menekült és belső >
A tőke legyőzte a kultúrát
A „talpra állunk – megmaradunk” jelszót pedig baljós elvándorlás váltotta fel. A szélsőjobbos nacionalista Šešelj pártja >