Ma Amália, Bekény névnap van.
Fiók
Jelszó:
Legnépszerűbb
Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek
És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >
Egy „Széchenyi-idézet” nyomában
„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek >
Európa, a vén kurva
E sorok írójának csak az a történelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >
Szeles Mónika exkluzív
1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >
The Orbán family’s enrichment with a little government help
„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >
Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia
Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >
A gyertyák csonkig égnek
„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >
Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük
A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >
A kiválasztott nép ilyennek látja Európát
Spitzertől: >
A Napló Naplója
Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >
A fehér kabát
Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >
Bencze Imre: Édes, ékes apanyelvünk
Kezdjük tán a jó szóval: Tárgy esetben jót. Ámde tóból tavat lesz, nem pediglen tót. Egyes >
Napi ajánló
Távoli, és mégis élő
Terék Annával Hegedüs Anna beszélget
Az a nehéz, hogy én most pont ugyanannyit éltem itt, Magyarországon, mint amennyit otthon. Nagyon érdekes érzés, hogy egy ponton valahol minden olyan idegenné válik. Régen, amikor még gyakrabban jártam haza, meg még nem annyira tudtam elszakadni az otthontól, akkor azzal kábítottam magamat, hogy ha eleget járok haza, akkor olyan, mintha mind a két helyen lennék egyszerre. Utána rájöttem, attól, hogy hazajárok, még nem vagyok otthon. Eljön egy pont, amikor az ember olyan „sehonnaninak” érzi magát, hogy valahonnan jöttem, de nem vagyok otthon... Kisebbségiként normális az, hogy ott vagy egy országban, és nem vagy egyenértékű a többiekkel. Tehát a külföldi létet a kisebbségi magyarok sokkal jobban szokták bírni. Ezzel viszont jár egyfajta felületesebb, megszakítható kapcsolódás, ami azért félelmetes tud lenni.
Terék Anna Jég című verseskötetét az idei Tavaszi Margón mutatták be. Többek között generációs nézőpontváltásokról, a háború előestéjéről és a női sorstörténetek feldolgozhatóságáról beszélgettünk.
– A Jég a Vajdaság száz évének tragikus történéseit mutatja be hat szereplő lírai monológjain keresztül. A könyv megírása közben változott-e a saját viszonyod ehhez a száz évhez vagy a családi történetekhez?
– Írás közben nagyon intenzíven gondolkodtam, de amióta befejeztem a kötetet, keveset gondolok vissza ezekre a dolgokra. A kötet elején jórészt a nagymamámnak a történetei találhatóak, ezek a történetek kiskorom óta bennem vannak. Nekem ez olyan folyamatnak a vége, amiben van egy csomó pszichológiai munka is. Ebben a kötetben csúcsosodott ki ennek a folyamatnak a lezárása, szép lezárás, hogy mindazt megfogalmaztam, ami akár a térségben vagy a családunkkal történt és foglalkoztatott. Voltak történetek, amiket írás közben tudtam meg én is, ezek sokszor nagyon mély nyomot hagytak bennem. Például a partizánvérengzések részletei ráztak meg, amikor részletesebben olvastam, kutattam a témában. Én nagyon reménykedem abban, hogy aki olvassa ezt a könyvet, és vajdasági, annak segíteni fog abban, hogy a saját történetét jobban fel tudja dolgozni.
– Volt olyan, hogy amikor másik generációnak a tapasztalatairól kezdtél el gondolkodni, benned is történtek nézőpontváltások? Vagy ez inkább belehelyezkedés az egyes szereplőkbe?
– Leginkább belehelyezkedés, ez okozott is néha gondot, furcsa nézőpontokat adott. Például, amikor belehelyezkedtem a partizánnak a nézőpontjába. Gyerekkoromban nagyon sok partizántörténetet hallottam. Tanultunk is róla az iskolában, sok partizánfilmet néztünk. Mindig olyan szimpatikusnak és hősiesnek voltak beállítva. De megtapasztalni ennek az esendőségét, az agresszív részét, nem volt könnyű feladat, nehezen tudtam vele azonosulni. Ezért sok partizándalt hallgattam, fényképeket néztem és könyveket olvastam róluk, hogy ezt az életérzést felkeltsem magamban. Sokkal érdekesebb, hogy a magyar szereplőknél a belehelyezkedés könnyebben ment. Ezzel még lehet, hogy van dolgom.
– A kötetben többször felmerül a nyelv kérdése: hogy milyen nyelven, szerbül vagy magyarul lehet-e megszólalni, illetve egyes tapasztalatok kimondhatóságának dilemmája. Mennyire volt nehéz megtalálni azt a nyelvet és formát, amelyen ezek a történetek elmondhatók?
– Valahogy ez magától jött. Érdekes ez, ahogy kialakul egy kötet. Nem terveztem, hogy most leülök és végigírom a nagymamám történetétől kezdve az egész száz évet, hanem összevissza jöttek a versek. Volt egy szakasz az életemben, amikor nem tudtam mit írni, viszont volt rengeteg időm, hogy írjak, mivel egy alkotóházba kaptam meghívást. Gondoltam, akkor leírom a mamának a történeteit. És miután már leírtam azt, amit akartam, csak jöttek egymás után a szövegek. Ekkor gondoltam, hogy különböző hangokra kéne őket bontani. Utána kezdtem el kigyűjteni szereplőként hat különböző mappába a verseket, majd végigolvastam, hogy hasonlít-e a hang egyáltalán. Ezután alkottam meg a visszatérő elemeket, a történeteket összekapcsoló mintázatokat. Kitaláltam, hogy száz verset kéne írni, ami felöleli ezt a száz évet. 2014-ben, az első világháború kitörésének századik évfordulóján a Vígszínházban Robert Wilsonnak egy darabját játszották, ami a háborúról és annak utóéletéről szólt. Akkor nagyon elcsodálkoztam, ez a száz év mennyire sok. Furcsa ez, hogy mennyire élő tud lenni a múlt. Távoli, és mégis élő. Én a békéről akartam elkezdeni írni, de aztán láttam, hogy megmagyarázhatatlan maga a béke folyamata a háború nélkül.
– A kötet egyik legerősebb visszatérő szimbóluma Isten tenyere, amely egyszerre jelenthet védelmet, megtartást, de eltakarást vagy kiszolgáltatottságot is. Mit jelent számodra ez a kettősség?
– Én nagyon pici korom óta gondolkodom azon a fogalmon, hogy „a háború előestéje”. Alsós koromban láttam egy tankönyvben egy fotót, ami alá az volt írva, hogy „az első világháború előestéjén”. Én ezt szó szerint értelmeztem, és rengeteget gondolkodtam rajta, hogy mit érezhet akkor az ember. Később ezt át is éltem. A születésnapomat tartottuk március 22-én, és 24-én kezdtek el bombázni. 22-én néztük az eget, hogy vajon lesz-e bombázás. Ez lett a háború előestéje. Ennek kapcsán jutott mindig eszembe, hogy milyen furcsa az, hogy mielőtt tönkremenne minden, addig az ember érezheti úgy, hogy az Isten a tenyerén hordozza. Ez a kifejezés nagyon megragadott, hogy „hordoz az Isten a tenyerén”, amikor nincs semmi bajunk. De van, amikor úgy hordoz a tenyerén, hogy remeg alattunk a keze. A bizonytalansággal kezdtem el játszani. Mert bármikor megfordulhat a keze, és kiejthet, vagy bármikor összecsaphatja.
– Az a benyomásom, hogy a Jég sokkal inkább szól a békéről, a megbékélésről, mint a háborúról. Persze ez esetben a kettő nem különválasztható. Lehetséges megbékélni a háború utóéletével?
– Szerintem lehetséges, de nem is a megbékélés itt a lényeg. Hanem az, hogy jönnek utánunk generációk, akiket ez egyáltalán nem érdekel már. Első pillanatban, amikor az ember ilyen gyerekekkel találkozik, akkor vérig sértődik, mivel ez nagyon meghatározó dolog az ő életükben. De utána rájön, ez inkább irigység, hogy nekik nem kell ezt mint faktort beemelni a saját életükbe. És akkor az irigykedés után elkezdünk örülni, hogy jönnek fiatalok, akik ezt nem viszik tovább magukkal. Nekem nagyon meghatóak voltak a szerbiai egyetemista tüntetések tavaly. Tartottak Zágrábban és Szarajevóban is szimpátiatüntetést. Olyan helyeken álltak ki egymás mellett ezek a fiatalok, ahol a szüleik még gyilkolták egymást. Sokan nyilatkoztak is, hogy „kit érdekel ez az egész háború, mi csak szeretnénk élni, ugyanazt a nyelvet beszéljük, tök jó fejek, el lehet velük lenni”. Nekem nagyon megnyugtató, hogy ezeken át lehet libbenni anélkül, hogy bármilyen ideológiát kéne beletömni a gyerekeknek a fejébe, mert egyszerűen nem érdekli őket már.
– A kívülállóság és a valahova tartozás kérdései erősen jelen vannak a kötetben. „Nem moshatjuk bele arcunkat / Európába.” Határon túli magyarként hogyan alakult benned az otthonosság keresése és a kívül maradás tapasztalata?
– Az a nehéz, hogy én most pont ugyanannyit éltem itt, Magyarországon, mint amennyit otthon. Nagyon érdekes érzés, hogy egy ponton valahol minden olyan idegenné válik. Régen, amikor még gyakrabban jártam haza, meg még nem annyira tudtam elszakadni az otthontól, akkor azzal kábítottam magamat, hogy ha eleget járok haza, akkor olyan, mintha mind a két helyen lennék egyszerre. Utána rájöttem, attól, hogy hazajárok, még nem vagyok otthon. Eljön egy pont, amikor az ember olyan „sehonnaninak” érzi magát, hogy valahonnan jöttem, de nem vagyok otthon. Ha tovább kell menni, nekem azzal sincs gondom már. Én egy ponton úgy éreztem az életemben, hogy egyszer már mindent elveszítettem. Az állampolgárságomat, az országom nevét, a lakóhelyemet többször, a biztonságomat rengetegszer, a szabadságomat szintén rengetegszer, az identitásomat elégszer. Amikor fél évet töltöttem Svájcban ösztöndíjjal, akkor éreztem, hogy jól beépültem, de mégis megijedtem attól, hogy mennyire könnyen tudok váltani. Hogy mindazt, ami engem önmagammá tesz Budapesten, azt a környezetet, azokat a szerepeket, amikben én benne vagyok életem folyamán, mennyire könnyen félre tudnám dobni. Kisebbségiként normális az, hogy ott vagy egy országban, és nem vagy egyenértékű a többiekkel. Tehát a külföldi létet a kisebbségi magyarok sokkal jobban szokták bírni. Ezzel viszont jár egyfajta felületesebb, megszakítható kapcsolódás, ami azért félelmetes tud lenni.
– Szerinted ma mennyire része a magyar kollektív emlékezetnek a délvidéki háborúk története? Milyen szerepe lehet ebben az irodalomnak?
– Szerintem teljesen mindegy, hogy melyik nemzet vagy ország történelméről van szó, mert azok a dolgok, amik egy háborúban történnek, annyira univerzálisak, hogy mindenütt érthetőek. Az irodalomnak pont az a lényege, hogy olyasmit közvetítsünk egymásnak, amivel tudunk azonosulni, amihez tudunk kapcsolódni, amit tudunk sajnálni, vagy amitől tudunk undorodni, valamit kivált belőlünk. Amikor egy pillanatra olyan, mintha egyszerre léteznénk vagy egyszerre éreznénk. Úgyhogy szerintem mindegy, hogy ugandai regényt olvas az ember, vagy kárpátaljait. Inkább a szöveg üzenete a lényeg. Én is ezt remélem, hogy a Jégben nem a vajdaságiság a fő téma, hanem az, hogy mennyire esendőek, kiszolgáltatottak vagyunk. És az, hogy bár most sok minden rendelkezésünkre áll ahhoz, hogy könnyebben meg tudjunk küzdeni a problémákkal, még mindig mennyire félünk, mennyire dolgoznak bennünk azok a félelmek, amiket generációkkal ezelőtt ültettek bele a felmenőinkbe. Nekem az is olyan szörnyű, ha belegondolok, hogy a nagyanyám egy csomó történetet valószínűleg azért mondott el, hogy az én túlélésemet segítse. Sok praktika volt ezekben a történetekben, és az ő viselkedéséből egy adag szorongást átvettem, hogy mitől és milyen helyzetben kell félni. Soha nem felejtem el, hogy volt egy piros-fehér kockás purinás kulcstartónk, amit a nagymamám rejtegetett, hogy nehogy meglássák a szerbek, mert a mintája nagyon hasonlít a šahovnicára, ami a horvát zászló közepén van. Az lehetett a cél ezekkel a történetmesélésekkel, mozdulatokkal, hogy engem segítsenek. Csak egy ponton túl változik a történelem, változik a társadalom és a világ, és már ezek a túlélési stratégiák nem érvényesek. Megint nagy kérdés, hogy kell-e ilyesmiket tovább örökíteni, hiszen előbb-utóbb úgyis lesz háború. Ez olyasmi, amit nem tudunk kikerülni, de nem is az a lényeg, hogy megakadályozzuk, mert az nem rajtunk múlik. A háború gépezete sokkal magasabb szintről indul el, ahová az egyszerű polgárnak a hangja nem ér el. És mivel megakadályozni mi, egyszerű emberek nem tudjuk, a hozzáidomulást kéne megtanulnunk. Ezen is gondolkodtam, hogy jó lenne írni egy kézikönyvet háborús helyzetre. A praktikus dolgokról, hogy civilként miképp lehet túlélni. Hogyan gyűjtsél vizet, honnan szerezz benzint, mik azok a csereeszközök, amiket jó alkalmazni: alkohol, cigaretta, kávé, csokoládé, cukor, liszt... Nekem van némi tudásom arról, hogyan lehet túlélni. Ez egy teljesen felesleges tudás, és reméljük, hogy felesleges is marad életem végéig, hogy nem lesz újabb háború, de ha nem itt, akkor valahol máshol mindig kitör. Amikor elindult az orosz–ukrán háború, pont ez jutott eszembe, hogy most vége annak a békének, amit én megéltem. Nem velem történik, de valahol történik, és ismétlődik ugyanaz.
– A kötetben előkerül a háborús nemi erőszak témája és a hátországban maradt nők kiszolgáltatott helyzete. Ezek a női sorstörténetek mennyire maradtak a mai napig tabusított, feldolgozatlan témák?
– Egyszer láttam egy dokumentumfilmet a második világháborúról, amiben nők nyilatkoztak arról, hogy őket is megerőszakolták, és hogy milyen volt a kommunikáció erről. Azt mondták, ők maguk is sokáig úgy gondolták, hogy ez hozzátartozik a háborúhoz, annak természetes része. Hogy ez olyasmi, amit el kell viselni, ami csak megtörténik. Ezért sokkal később kezdtek el erről egyáltalán beszélni. Azt tudom, hogy Boszniában erre nagyon nagy hangsúlyt fektetnek. Ott nagyon sok nőt megerőszakoltak a szerb katonák, és sok gyerek is született ezekből a megerőszakolásokból. A bosnyákok például workshopokat tartanak ezeknek a gyerekeknek, akik most már harmincvalahány évesek, hogy egyáltalán el tudják magukat helyezni ebben a világban. Gézának a története például ebből inspirálódott, hogy ezek a gyerekek később hogyan élik meg a saját eredetüket, mit tudnak kezdeni ezzel a viszonnyal, hogy ők vagy nem kellettek, vagy erőszakból születettek. Ezt nem igazán tudjuk hogyan kezelni, merthogy az előző háborúknak az erőszakot elszenvedett női, szegények, azt hitték, hogy a háború ezzel jár, el kell tűrni, nem szabad beszélni róla. A testiségről is más volt a kommunikáció, és máshogy lehetett beszélni a bántalmazásról is. Mára szerencsére beszélünk ilyenekről. Volt egyszer egy kiállítás, ahol szarajevói gyerekek játékait állították ki, amikkel a háború alatt játszottak. Ott láttam egy kék nyuszi plüssjátékot, pont olyat, amilyen nekem is volt. Az iszonyatos érzés volt, hogy az a gyerek lehettem volna akár én is, ha kicsit arrébb üti föl a fejét az erőszaktörténet, akkor ez történhetett volna pont azon a részen is, ahol én lakom. Ez nagyon furcsa testvériségérzés olyanokkal, akik máson mentek keresztül, mint én, és teljesen más nemzetiségűek. Ez is hozzájárul a gyökértelenséghez, hogy néha olyanokkal érzek testvériséget, akikhez semmi közöm, de mégis valami, egy apró, hülye kis plüssnyuszi összeköt bennünket.
Kommentek
Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.
Komment írásához be kell jelentkeznie.
Legfrissebb
Miféle felelősséggel tartoznak a diktatúra polgárai?
Ők felmenthetők, amennyiben nincs semmiféle funkciójuk és nincs semmiféle befolyásuk a közéletre. Azonban ugyanez a válasz >
A 3-as lista lehet a VMSZ sírásója
Történelmi jelentőségű lehetne, ha évtizedek után ismét létrejöhetne egy pluralista vajdasági magyar politikai képviselet, amelyben nem >
A VMSZ „politikai prostituáltak gyülekezete”, vagy „elvszerű, gerinces emberek sokasága”?
Az október 25-i választások a VMSZ sorsát is megpecsételhetik. Amennyiben az egyetemisták listája győzne a választásokon, >
VMDK: Pásztorék ismét ködöt árulnak a Tisza-menti szavazóknak
A Tisza-menti régió lakói – akiknek a mindennapi életben, a kórházi ellátásban és a hivatalos ügyintézésben >
Létezik alternatíva
Ahogy látom, új arcok, új nevek tűnnek fel, ami nyilván komoly közéleti frissülést jelez. És ez >
Távoli, és mégis élő
Az a nehéz, hogy én most pont ugyanannyit éltem itt, Magyarországon, mint amennyit otthon. Nagyon érdekes >
A diákok küldetése Vučić megbuktatása
Ha a Szerb Haladó Párt csalásokkal és erőszakkal hatalmon maradna, az teljessé tenné Szerbia autoriter pályáját, >
Most ki lesz az oka?
Ki fog győzni, és ki lesz ennek az oka? Mit lehet tudni. Végső fokon ki elég >
A VMSZ haladó képviselője
Kovács Elvirának, Fremond Árpádnak, a Magyar Nemzeti Tanács elnökének és Demo Beriša ügyvezető kisebbségügyi miniszternek egyebek >
Lehetséges-e ezt befejezni szép, tiszta fehérkesztyűs kézzel?
Nem számolnak azzal a tömeges számonkérő indulattal, amellyel Budapesten szembesültem. Nem lebecsülendő a veszély, hogy az >
Vajon az új nemzedékek értik-e Pančićot és Eörsit?
Erre a kérdésfelvetésre az is ösztönzött, hogy a magyarországi rendszerváltást valójában a fiatalok döntötték el. Az >
A hatalom bűvöletében
A bűvölet szó meghatározása szerint „egy varázslatos állapot vagy érzés, amely elragadja az embert, gyakran egyvalami >