2024. március 1. péntek
Ma Albin, Albina, Leonita, Lea névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Tovább

Egy „Széchenyi-idézet” nyomában

„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek >

Tovább

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

Tovább

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Tovább

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

Tovább

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Tovább

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

Tovább

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

Tovább

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

Tovább

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Tovább

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Tovább

Nincs visszaút

Amíg a hadsereg saját szétesését leplezi, a Nyugat megszeppen, Milošević pedig hadvezért játszik

Bódis Gábor
Bódis Gábor

Amikor ezeket a sorokat az Önök rendelkezésére bocsátom, a közelgő megnyugvás mele­ge önt el.

Mindezen endokrinális folyamat kiváltó tényezője az a már magában véve is nagyszerű hír, hogy szeretett vezérünk, aki azt mondta, hogy senki sem verheti a népet, egyedül csak ő, ellátogatott Aradacra. Önök most nyitván azon töprengenek, hogy miért történelmi ez a pillanat. Hát elárulom: Milošević elvtárs, dedinjei lakos, annak ellenére, hogy nem kapott behívót, megjelent a tartalékosok bánsági csúcstalálkozóján, ahol a huszárok ereiben nem felpálinkázott vér folyik, hanem lüktető hazafiság.

Erről a – mint említettem – magában véve is nagyszerű eseményről nem akart lemaradni a tartomány sírásójaként ismert délceg dalia, aki a svájci gárdából csak azért maradt ki, mert ott még nem differenciáltak (a 160 centiméternél ala­csonyabbakat). Nos, mindannyiunk főszer­kesztője megunta a tollforgatók csatasor­ba állításának gyötrelmes és sok tekin­tetben az osztályellenség cselekedeteként kimutatható intellektuális tevékenykedését, és csatlakozott értelmi nagyapjához, a Szerb Nép Nagy Manitujához.

Ez utóbbi, kinek nevét hiába számon ki nem ejtem, szintén megelégelte az itthoni handabandát meg a külföldi fúrásokat, és bejelentette, hogy a világ legsanyarúbb sorsban élő nemzete készülődhet: ütött az óra. Itt az idő, most vagy soha, a békét megőrizni megyünk oda. Ahova a madár se jár.

A naprendszer legüldözöttebb hősei, akiken a népirtás megbocsáthatatlan bű­nét végrehajtották Szentendrétől a Broadwayig, fegyvert ragadtak, hogy megvédjék a békét. Mert az különben olyan védte­len.

Emiatt a halaszthatatlan nemzetközi tevékenysége miatt a Szerb Nép Egyetlen Fia, Aki Büszke és Hajthatatlan, fölöslegesnek tartotta elutazni Brioni szige­tére, mely egykor a Monarchia büszkesé­ge, majd a Marsall gyümölcsöskertje volt. Tudva tudjuk, hogy a Monarchia csupáncsak a Nagy és Rettenhetetlen Nemzet elnyomása céljából létezett, s csak nem engedheti meg magának ugyanez a Nagy és Rettenhetetlen Nem­zet Még Nagyobb Fia, hogy ott holmi európai miniszterekkel tárgyaljon. Mit is szólna ehhez a Népe? Olyanokkal cse­resznyézni egy tálból, akik hajdanában-danában kézzel ették a húst, amíg a Világ Legüldözöttebb Nemzete arany eszcájggal és égnek álló kisujjal falatozott a bivalycombból. (És most, kérem, tartóz­kodjanak a megjegyzésektől, hogy az eszcájg a Kohnéktól származott – el. Mintha nem is hallottam volna.)

Nos, vezérünk, fáradtságot nem saj­nálva, nem utazott el Brioni usztasa szigetére, hanem Aradacon tartott dísz­szemlét. Mert a mi Területvédelmünk mindeneknél nagyobb. Sőt a szerepe is. A „mi” területünknek ugyanis nincs hatá­ra. Ahol „mi” egyszer megfordultunk – a sírunkban vagy a kocsmában – az a mienk. Tudja ezt a Nemzet apraja és nagyja. Ezért is elvetendők azok a se­lyemfiúkra jellemző fintorok, amelyek vajdánk, Vojislav, a Šešelj képviselőházi bevonulását kísérték. Engedtessék meg, neki ott a helye. Meg a szlavóniai, bara­nyai, krajinai, szentendrei, azerbajdzsáni, tanganyikai és minden más olyan fron­ton, ahol a Nemzetet üldözik. És csak átmeneti gyöngeségnek nyilvánítható, hogy a vajda URH-n azt üzente a napok­ban: „Povlačite se, popušili smo!”, avagy szabad magyar fordításban: „Vonuljatok vissza, ráfáztunk!”.

Ezt a felszólítást egyesek olyan komo­lyan vették, hogy autóbuszokkal Vajdaságba szállítják az „üldözötteket”, akik nem a vajda elől menekülnek, hanem az „usztasa” hatalom elől. Mert az végzi a népirtást. Ennek áldozatai pedig a volt tartományban telepednek le.

Szerencsére ilyen szándékukról még nem nyilatkoztak azok a mozdonyszőke „németek”, akik Magyarországon keresz­tül tízezer számra vonulnak át hazánk büszkébb felén. Még ilyen polgárháborús időkben sem állom ki, hogy ezzel kap­csolatban ne mondjam el azt a viccet, ami – teljesen véletlenül – éppen most jutott eszembe.

A halálos ágyán fekvő Kohn bácsit a rabbi megkérdezi, hogy mi lenne az utolsó kívánsága.

– Az, hogy a kínaiak szállják meg Magyarországot – hangzik a válasz.

– Elég meglepő kívánság. És mi lenne a másik? – kérdezi a rabbi.

– Hogy vonuljanak vissza!

– De hát, mi ennek az értelme?

– Az, hogy kétszer vonulnak át a Szovjetunión.

Még mondja valaki, hogy nincs visszaút.

1991. július 10.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

„Rendtevés” vagy megúszni vágyás?

Sokba került a vajdasági magyaroknak Pásztor, Lovas és a VMSZ felsőoktatási ámokfutása. A számonkérhetőség a néhai >

Tovább

Lovas Ildikó “bukása” kapcsán

Ez a poszt főleg a vajdasági magyar barátaimat érinti, bár összmagyar politikai vonatkozása is van. Mit >

Tovább

Válaszút előtt a VMSZ: a közösségi érdek vagy a családi Kft.?

Alapos elemzés és felelősség-megállapítás nélkül a párt nem léphet tovább. Ezt minden rendes pártban el szokták >

Tovább

„Hallatni a másik oldal hangját”?!

A Magyar Szó nevű napilap kiadója, a Magyar Szó Kft., amely totális pártirányítás alatt működik. A >

Tovább

Janicsárok: Pásztor után Juhász?

Juhász Bálint (1982, Szabadka) nyilatkozatából – aki eddig a VMSZ pénztárnoka szerepben és Pásztor István szófogadó, >

Tovább

Topolya fejlődésének krónikása

Vele Topolya krónikása távozott az élők sorából. Az az ember, aki a kamera objektívján keresztül megmutatta, >

Tovább

DUPLA POFON A VAJDASÁGI MAGYAROKNAK!

Gál Kinga, Deli Andor és Kovács Elvira képviselőkhöz nem méltó módon próbálják csökkenteni az EP határozatainak >

Tovább

A Himnusz

Éjfél előtt Nagy Imréről beszéltek a Szabad Európa rádióban majd következett a magyar Himnusz. A szobában >

Tovább

A csendes esthablishment

Egyedül csak az ejti gondba a mai középnemzedéket, hogy miként ítélik meg őket azok az egyelőre >

Tovább

Vajdaságban 53 százalék az őslakos

Az előző tíz évhez viszonyítva (2011-2022) Vajdaságban 32,5 százalékkal kevesebb horvát, 27,4 százalékkal kevesebb magyar, 21,4 >

Tovább

Üres populizmus, vak nacionalizmus

Ehhez hasonló gondolatokat ma ritkán hallunk a kormánypárti politikusok szájából. Német László mindeközben hivatkozik a szörnyű >

Tovább

Jegyrendszer korszaka

Sokan már hírből sem ismerik, szerencsére. Én még emlékszem a jegyrendszerre. Valahol az ötvenes évek közepén. >

Tovább