2024. március 29. péntek
Ma Auguszta, Bertold névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Tovább

Egy „Széchenyi-idézet” nyomában

„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek >

Tovább

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

Tovább

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Tovább

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

Tovább

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Tovább

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

Tovább

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

Tovább

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

Tovább

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Tovább

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Tovább

Napi ajánló

Városdráma

Gerold László
Gerold László
Városdráma

Gerold László kritikája (nyomtatott változatban a Magyar Narancs 2014. 02. 27-i számában jelent meg):

Hogy napjaink két vajdasági alkotójának, a prózaíró Végel Lászlónak és a rendező Urbán Andrásnak közös produkcióban találkozniuk kellett, az  természetes. Végel írói érdeklődését már évek óta a hazátlanság érzését jelentő területenkívüliség és ugyanakkor egy városhoz, Újvidékhez való kötődés kettőssége jellemzi, ahogy többek között Exterritórium, Hontalan esszék, Bűnhődés, illetve Újvidéki trilógia, Peremvidéki élet, Neoplanta című kötetei tanúsítják. Urbán rendezéseinek pedig meghatározó jellemzője, ahogy többek között az Urbi et Orbi, Turbo Paradiso, A kisinyovi rózsa, Pass Porte trilógia példázza, a politikai időszerűség és az avantgárdként aposztrofált formai modernség.  Mindkét opust elkötelezett gondolkodás, tudat határozza meg, aminek logikus eredménye Végel Neoplanta (2013) című regényének az színpadi változat (dramaturg: Gyarmati Kata) az Újvidéki Színházban.

Ahogy beszélhetünk világdrámáról abban az értelemben, ahogy Margócsy István ír Spiró György Koccanásáról, melyben „lejátszódik maga az egész társadalom”, ahhoz hasonlóan beszélhetünk városdrámáról, melyben – mint az író által városregénynek nevezett  Neoplantában – lejátszódik maga a történelem, amely Újvidéken zajlott azóta, hogy Mária Terézia, Isten kegyelméből Magyarország, Csehország… stb., stb. császár- és királynője 1748-ban, nem olcsón, szabad királyi várossá nyilvánította a péterváradi sánccal szemben levő, addig névtelen települést, amelyet ettől kezdve Neoplantának – utalva a  lakosság nemzetiségi összetételére  –, magyarul Újvidéknek, németül Neusatznak, szerbül Novi Sadnak neveztek. A mintegy negyed évezred utóbbi majd száz évének történetéről szól a regény s a regény alapján készült előadás.

 Amint a városszociológiából tudjuk, minden településnek sajátos, egyedi élete, története van földrajzi helyzetétől és lakosaitól függően, ami Újvidék esetében abban mutatkozik meg, hogy két kulturális életszféra, Közép-Európa és a Balkán között fekvő limesváros, illetve, hogy története során gyakran cserélt más-más politikai, s ezzel együtt nemzeti elveket valló hatalmi gazdát. Ez sűrűbben az első világháború végétől fordult el. Hogy mást ne említsek, hol Horthyt, hol a szerb Péter királyt, majd Tito marsallt, előbb Sztálinnal, később a generalisszimus ellenében kellett éltetni, hol a kommunista, hol a különféle nacionalista eszmékért illett lelkesedni, miközben minden fordulat után emberek tűntek el vagy a Duna jege alatt (1942), vagy tömegsírokban (1944/45), börtönökben (1948/49), a politika szervezte „spontán”  népi forradalomban (1989-ben), be nem vallott délszláv testvérháborúkban (a kilencvenes években).

Ezeket a gyors váltásokat követi Végel regénye részben saját tapasztalatai alapján, 1956-tól, amikor a közeli Szenttamásról gimnáziumba iratkozott,  részben pedig Luka, a szerb fiákeres elbeszélése alapján, kinek apja horvátországi szerb felszabadítóként (Újvidékre mindig mindenki felszabadítóként jött) érkezett 1918-ban, s maradt itt, mint azóta sokan, egyre többen, akik az Ígéret Földjét vélték itt felfedezni. Kettejük történeteiből formálódik a hol magasztalt, csodált, hol lenézett, megvetett, multietnikus,  -kulturális és -politikus város múltjának és jelenének története, melynek színpadi változatából a szerbiai színházi gyakorlatban  trendi politikai plakátszínházi elképzelésnek  megfelelően a rendezői koncepció szerint az író epizódjai teljes mértékben kimaradnak, a bérkocsis sztorija pedig zömmel inkább a várossal kapcsolatos részletekre redukálódik.

Így lesz az előadás igazi főszereplője a város: Újvidék – Neusatz – Ηoви Сaд, ahogy lakói, a hagyományt tisztelő bennszülöttek, akikből egyre kevesebb van és a betelepülők, akikből egyre több van, s akiket előbb a város alakít át, majd pedig viselkedésükkel, utca- és címtáblák cseréjével ők formálják a maguk képére a várost.

Ennek ellenére nem kell arra gondolni, hogy az előadás csupán élettelen paradigma lenne, mely nélkülözi a személyes  emberi jelenlétet, de tény, hogy az egyes ember helyett elsősorban a városról, ill. nemzetekről mint közösségről szól. Ezt támasztja alá, hogy a színészeknek hagyományos szerepek helyett csak kurta felvillanásra alkalmat adó pillanataik vannak, következésképp igazi szakmai felkészültséget és felelősséget a példás fegyelmezettséget tanúsító kollektív jelenetekben mutatnak. Ez elsősorban az olyan nagyobb epizódokban jut kifejezésre, mint Tito újvidéki látogatását megelőző, egykor a szocialista nemzetiségi kirakatpolitikát példázó (a kávét magyar pincérnek kell majd felszolgálnia, akit előre betanítanak, mit kell a marsall kérdéseire válaszolnia!), mára komikus jelenet, vagy a város egyik emblematikus helyszínén, a Dornstädter cukrászdában (amit később  Moszkvára, majd Zagrebre, s végül Atinára kereszteltek) játszódó  jelenetben, melyben üvegből vodkát vedelő,  magyar és német nőket kúró felszabadító orosz tisztek orgiáznak üvöltve. (Ez az epizód számomra a regényben is, az előadásban is eltúlzott, szerencsétlen közhely.) De demonstrálódik az előadást felvezető prológusban és  epilógusnak tekinthető záró jelenetben is. Az előbbiben a nézőkkel a politikai színház gyakorlatát követő frontálisan szemben levő hosszú asztalnál ülő színészek frappáns mondatokban a várost mutatják be, az utóbbiban pedig – kapcsolódva a szendvicsemberekként falfirkákat tartalmazó táblákat felvonultató egyik előbbi jelenethez – olyan aktuális kérdéseket vetnek fel, mint mit jelent itt kisebbséginek, magyarnak lenni, mikor asszimilálódunk, mit kell anyanyelven érteni, mi a nacionalizmus, s kik a nacionalisták, van-e diszkrimináció stb., stb.

Hogy az előadás kinek mit  jelent, embere válogatja, tény viszont, azt követően, hogy velünk szemben ülő Mária Terézia (Krizsán Szilvia) elmondja Nominentur Neoplanta címen ismert adománylevelének szöveget, amit az előadás  – leföldelve az évtizedes traumákat okozó emlékeket – ekképpen told meg: „Éljetek békében, szeressétek egymást, ez a soknemzetiségű város legyen példája a különböző nációk békés egymás mellett élésének”, felcsattan az addig feszülten figyelő közönség tapsa. Katartikus pillanat lenne, amely oldja a feszültséget, amit az egyes jelenetek láttán érezhetett a néző, ha szerb, azért, ha magyar azért, ha a  száz eurósokból varrt ruhát viselő császárnő szájára nem tapasztanának egy papírbankót.

2014. február 27.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

Aki tanú akar lenni, pokolba kell annak menni

Ráadásul vannak tévedések, amelyek csak a mai szemmel nézve tűnnek tévedéseknek, holnap esetleg kiderül, pontosak voltak. >

Tovább

Deli Andor, a megtollasodott pártkatona

Már most el lehet mondani, hogy Deli Andor vajdasági fideszes/vémeszes EP képviselő tíz évig ott volt >

Tovább

Mindenütt átutazó

Felidéztem egyik régi írását, amelyben arról számolt be, hogy Budapesten sem érzi magát se jobban, sem >

Tovább

Pásztor-kultusz építés

Pásztor István kitalált és érdemtelen személyi kultuszának építése, emlékművek emelése, kirakatünnepségek rendezése, alapítvány alapítása és díjosztogatás >

Tovább

Amikor jön a vonat

Ebből a történetből persze senki nem fog jól kijönni. Nem fogják megszólaltatni az olyan, Lovas és >

Tovább

Mindenki feleljen a saját tetteiért!

A fotón (Nyilas) mögött jól látszik,  a KJI molinója piros betűkkel hirdeti (az intézmény közösségi oldalán a >

Tovább

Hátha nem lesz csendes

Nem tehetek róla, az utóbbi időben nem a lúdtoll, nem is a kard jut eszembe, ha >

Tovább

Magyar alkotók szerepe a szerb avantgárdban

Annak ellenére, hogy a magyar avantgárd egyik vidéki centruma lehetett Újvidék és azon belül is az >

Tovább

Vigyázz, jön a vonat!

De kedvet kap-e egyetlen komoly ember is az újabb vezér személyi kultuszának az építésére, egy irányvesztett >

Tovább

Hátha!

Valójában a közép-európai fuvallatok egyre gyengébbek, az északról érkező orosz sztyeppe vonzereje egyre inkább elhatalmasodik. A >

Tovább

Pásztort választott magának a VMSZ nyája!

Pásztor Bálint a tisztújító közgyűlésen egyetlen szóval nem mondta, hogy számára a magyar közösség érdeke a >

Tovább

Szerbiában 10 éve csorbítják a politikai jogokat és a polgári szabadságjogokat!

A Freedom House szakértője azt is mondta, hogy „most Szerbiában fennáll a valós félelem attól, hogy  valamiféle >

Tovább