Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

MiNapló Irodalmi Napló Itthon/Otthon KülNapló TegNapló Délvidékum BulvárNapló Tapló

Fiók

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Egy „Széchenyi-idézet” nyomában

„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek >

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

„Eközben a kormányfő ott áll a Szávánál és köszönetet németeknek, osztrákoknak  és  magyaroknak.“  Szerbhorváth György:

„A  szerb  nép  nyert  a  háborúkban,  de  vesztett  a  békében”  –  mondotta  akadémiai szűzbeszédében  Dobrica  Ćosić  szerb  író  a  hetvenes  években,  kinyitva  a  szerb nacionalizmus Pandora­szelencéjét. A  nemzet  atyjának  nevezett  író  vasárnap  hunyt  el, pont akkor, amikor a lakosság újabb  katasztrófa  közepén állt a hatalmas árvizek miatt, tucatnyi  halálos  áldozattal.  Ám  a  nyilvános  kormányülésen  már  inkább  arról  esett  szó, hogy  a  szerbség  ismét  a  csodálat  tárgyává  vált  a  világban  –  így  az  új  kormányfő, Aleksandar Vučić ­, mert példát mutattak szolidaritásból, szervezettségből, összefogásból.

Tény, hogy miközben tízezreket kellett evakuálni a főképpen Száva­menti városokból és falvakból, önkéntesek tízezrei jelentek meg a miniszterelnök felhívására, és mentették a menthetőt, erősítették a gátakat, s elképesztő méretben gyűjtötték az élelmet, vizet, ruhát.

Ám  a  honvédelmi  miniszterhez  hasonlóan Vučić is  hozzátette,  ha  nem  szakadnak  át  a boszniai és horvátországi gátak, aligha tudtak volna megmenteni egyes településeket. Az is tény, hogy a soha nem látott méretű esőzés nyomán  keletkező árvizek ellen több helyen semmilyen gátak sem érnek semmit. De alighanem kisebb lett volna a baj, ha a kilencvenes  években  Szerbia  nem  a  háborúkra  költ,  hanem  éppen  a  vízgazdálkodás korszerűsítésre. Ha akkor nem Horvátországban, Boszniában és Koszovón csatároznak, most nem kölcsönhelikopterekkel és csónakokkal kellett volna menteni az önfejűeket, akik nem hitték, hogy pont őket önti ki a víz. Ám a helyzetért aligha ez az új kormány a felelős (bár  tagjai  közt  sokan  már  Slobodan  Milošević  idejében  is  ott  ültek  a  vezér  melletti bársonyszékekben), és igen, Amerika sem tud kellőképpen felkészülni a hurrikánok ellen.

De  van  valami  szimbolikus  abban,  hogy  Ćosić  éppen  akkor  halt  meg,  amikor  Szerbia végre  valamit nyert a békében (vissza az önbecsülését, például),  miután  a  kilencvenes években  elvesztette  az  összes  háborút.  Ám  az  is  jellemző,  hogy  a  Ćosićék  által  a politikába  visszaemelt  pravoszláv  egyház  pátriárkája,  Irinej  azt  nyilatkozta,  hogy  az árvízért a büszkeség napjára – amit vagy szétvernek Belgrádban, vagy betiltják eleve – készülő melegek a hibásak, az úristen így áll bosszút e bűnökért. A pátriárka agymenéséhez hasonlatos Ćosić egész életútja, rációt abban ne  keressünk.

Az 1921­ben született, máig a legolvasottabbnak tartott író partizánkomiszárként kezdte, majd  agitpropos  és  képviselő  volt.  1968  után  a  legnagyobb  jugoszláv  disszidensnek tartották, illetve ő maga büszkélkedett azzal, hogy a legvaskosabb rendőrségi dossziéval bírt (miközben az egykori jugoszláv, illetve szerbiai levéltárak voltaképpen ma is zártak). Csak  ő  valahogy  sohasem  került  börtönbe,  mint  a  másik  leghíresebb  szerb  disszidens, Milovan  Djilas,  és  olyannyira  kritizálta  a  titói  jugoszláv  rendszert,  hogy  a  Szerb Tudományos  és  Művészeti  Akadémia  tagja  lett  a  hetvenes  években.  Regényei  sosem kerültek indexre, legfeljebb egyes díjakat nem kapott meg. Ez a klasszikus eset: belülről bomlasztott, habár igaz, hogy a szövetségi titói hatalom, ahol mégis sok szerb politikus volt központi pozícióban, aligha kockáztat azzal, hogy az egyre  őrültebb nacionalistából mártírt farag, aki a nyolcvanas években emberjogi harcot folytatott a bebörtönzött politikai elítéltekért (akik közt a legtöbb a szerb, horvát és muzulmán nacionalista volt, nem pedig demokratikus ellenzéki).

Ő nyitotta meg a koszovói kérdést, és a délszláv háborúk kitörésekor, miután az albánok lázadásait, tüntetéseit többször tankokkal verte le a hadsereg, már csak magát ismételte, amikor azt állította: a szerbek elveszítették a déli tartományt, és az egyedüli lehetőség a felosztás, azaz ha a szerbek kiszakítják Koszovó északi részét. És ez történt, ez a mai állapot.

Bűnei  másutt  keresendők.  Eleve  egy  olyan  avítt  szerepet  vett  fel,  amely  persze  a magyarság körében, illetve Közép­Kelet­Európa és a Balkán egészén is jól ismert, de ő halála napjáig olyan írónak, véleményvezérnek képzelte magát, akinek a nemzeti ügyek értelmezésében elsőbbsége van, vezeti a népet, vagy még inkább a politikusokat. 1992­ben Kis­Jugoszlávia elnöke is lett Milošević kérésére, igaz, egy év után különváltak útjaik, de  éppen  azért,  mert  Ćosić  az  általa  is  korábban  feltüzelt,  egyre  önjáróbb  és agresszívabbá váló horvátországi és boszniai szerb vezetők híve maradt, azok háborús bűntetteit mindig tagadva. Számára mindenki más tragédiája is a szerbek tragédiája volt.

Ha  valakinek  Hágában  kellett  volna  még kikötnie,  az pont ő volt,  mert ugyan szofisztikáltabban  fogalmazott,  mint a nemzeti  radikálisok,  de gyűlöletbeszéde  igen hatásos  volt.  Az  albánokat  végig  siptároknak  nevezte,  ami  a  szerb  nyelvben  negatív, pejoratív konnotációjú.

Külföldi titkosszolgálatok hallgatták le baráti telefonbeszélgetéseit Radovan Karadžić­tyal, a balkáni mészárossal, s ezekből két dolog látszik: az, hogy mennyire tájékozatlan volt a politikában, ki kicsoda és ki hol él Boszniában, másfelől cinizmusa, ahogyan Radovannal elröhögcsélnek  azon,  hogy  a  városlakó  muzulmánok  direkt  jól  járnak  majd,  ha  egyes vidékeket  elhódítanak  tőlük,  mert  a  szerbek  földművelők  és  pásztorok,  úgyhogy  ha bezárják a veszteséges gyárakat, létrejöhet az ökológiailag tiszta állam. Ehelyett azonban az etnikailag tiszta államon dolgoztak.

Hogy a hírhedt, 1986­os akadémiai Memorandum megírásában milyen szerepe volt, nem pontosan  tudjuk,  hisz  csak  a  tervezet  szivárgott  ki  a  sajtóba,  nem  egy  aláírt,  végleges verzió.  Habár  ez  nem  oly  lényeges:  Ćosić  mindig  arról  beszélt,  hogy  a  szerbeket Jugoszláviában  elnyomják,  veszélyeztetettek,  és  a  Jugoszlávia  halálát  megelőlegező Memorandumnak  is  ez  volt  a  lényege.  Egyértelműen  úgy  tartják,  hogy  ő  látta  meg  a kommunista  bankár  Miloševićben  az  új  szerb  népvezetőt,  aki  Koszovón  1987­től  az ő szavait  kezdte  el  visszhangozni.  Utolsó  interjújában  aztán  Ćosić  úgy  látta,  ő  mindig szemben állt a titóista kommunista Slobóval, akinek tragikus volt az élete és a politikája, s ki a szerb történelem áldozata, sőt: megölték, így Dobrica. Eközben a szerb hadseregek által megöltek iránt teljesen vak volt.

De  a  Miloševićet  váltó,  ún.  demokratikus  ellenzék  vezetői  is  csüngtek  szavain.  Igazi neoprimitív  értelmiségi  volt,  aki  egyszerű  válaszokat  adott  a  problémákra,  mindig  a nemzeti érdekekre fókuszálva. Úgy viselkedett, mintha mindig disszidens, ellenzéki lenne, kivéve  az  egy  év  elnökösködést.  Utolsó  interjújában  úgy  vélte,  a  fiatalok  ezért  nem hallgatnak rá a kilencvenes évek óta. Ám inkább azért, mert a 93 éves korában elhunyt tollforgató  már  semmit  sem  értett  a  világból.  Utolsó  mondataiban  paradox  módon  ezt elismerte,  ti.  hogy  az  intellektuelek  sose  értik,  hogy  funkcionál  a  világ.  Rejtély,  akkor  ő miért értelmezte? Kései művei ritka áporodott bűzt árasztanak, egyértelműen hazudozva arról, mit mikor állított a boszniai vagy a koszovói válságról. Életútja meghamisításában maradandót alkotott.

Ćosić  a  szerb  történelemben  a  halottak  történelmét  látta.  A  halottkultuszt  ápolva igyekezett  minden  alkalommal  rámutatni,  mekkora  véráldozatokat  hoztak  a világháborúkban a  szerbek, így például az elsőben  a  férfiak  hatvan  százaléka  esett  el, azaz  hát  ünnepelni  sem  csak  győzelemként  szabad  most  azt.  A  Nedeljniknek  adott interjúban arról is hadovál, hogy a béke a fennmaradás egyedüli feltétele: „Nekünk már nem szabad többé háborúzni. Sem biológiai, sem hazafias potenciálunk nincs erre.” Ha ezt nem halála előtt  mondja,  hanem  1991­ben,  talán  a  téves  csatatéren  meghaló  vagy emigráló  szerbiai  fiatalok  százezrei  (!)  megértették  volna.  Azok,  akik  ma Németországban  dolgoznak,  miközben  a  magát  végül  putyinistának  tartó  Ćosić  arról értekezett  lábszagú  kelet­európai  módjára,  hogy  Angela  Merkelnek  meg  az  egész világnak ma máson sem jár az esze, minthogy agresszívan, revansista módon gazdasági eszközöket alkalmazva gyakoroljon nyomást a szerbekre. Eközben könnyeket ejt a 2003­ban  megölt  demokrata  kormányfőért,  Zoran  Djindjićért,  „bölcsen”  elhallgatva,  hogy  ő ellenzékiként  épp  Németországba  emigrált  a  hetvenes  években,  majd  visszatérve  a habermasi demokrácia­minta meghonosításán dolgozott Szerbiában.

De  kár  konzekvenciát  és  józan  észt  keresnünk  Dobrica  Ćosić  politikájában.  Nemzeti kommunista  volt,  a  vér  megszállottja,  akinek  a  szerb  földért  a  fiatalok  feláldozása  a legtermészetesebb. A békéről beszélve a pravoszláv papokkal szövetkezve aztán a más nemzetiségűek és vallásúak iránti gyűlöletet szította, s aki száz évvel az első világháború után is arról filozofált mint egy stratéga hadvezér, hogy a szerb hadseregnek nem Albánia felé  kellett  volna  visszavonulnia,  hanem  ellentámadásba  lendülnie  az  osztrák­magyar sereg ellen. Nem csoda, hogy a kilencvenes évektől a független hetilap, a Vreme szinte hetente  közölte Szüret­szerű rovatában antológikus  hülyeségeit,  csak  sajnos  azok  nem aforizmák voltak, hanem a szerb politikát nagyon is befolyásoló „gondolatok”.

Eközben a kormányfő ott áll a Szávánál és köszönetet mond többek közt a németeknek, osztrákoknak  és  magyaroknak  is  a  segítségért.  Leszedve  a  keresztvizet  azokról,  akik kritikát  mernek  megfogalmazni  a  védekezésről,  ahelyett,  hogy  zsákolnának.  Helyben vagyunk.  

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

Legitim parlamenti képviselet nélkül

Kovács, Bájity és Juhász is ékes példája annak, hogy Szerbia a korlátlan lehetőségek országa. Elég csak >

Együtt

Zolikám, királyság van, duruzsolás van a bogrács körül, úgy élünk mint az igaziak, mint ahogy a >

(ÁMOK)FUTÓ A „KITAPOSOTT ÚTON”

Pásztor Bálint a Szerb Haladó Párttal, a Szerb Fogadalomtevők Pártjával és a Szerb Radikális Párttal szövetkezésben >

Fake news és post-truth!

Szerinem ez a két szintagma korunk legveszélyesebb kórja. Sokan ebből arra következtetnek, hogy semmi mellett sem >

A fegyverek dörögnek, mi pedig bulizunk

Igaz, a remény csak azokat hagyhatja cserben, akiknek voltak reményeik, illúzióik vagy utópiáik.  Az értelmiségi filiszter távol >

A demagóg lojalitás jutalma

Az EP-képviselői jelölése alkalmából Vicsek a Magyar Szó nevű véemeszes napilapnak elmondta, hogy az Európai Parlamentben >

VMSZ-POFONOK A VAJDASÁGI MAGYAROKNAK

Az utóbbi időben többen is rámutattak, köztük jómagam is, hogy a magyar közösség jelenlegi válságán – >

Torontáltordára kéne menni

Az alkalmi nyelvészkedés után a hölgy visszatért az eredeti kérdéséhez: hogy fog eljutni Torontáltordára személygépkocsi nélkül. >

Folytatódik a kis bácskai sárdobálás

Azok, akik hűségesen kiszolgálták Lovas Ildikót, vagy akiket ő helyezett fontos tisztségbe, most majd rá hárítják >

RENDSZERÖSSZEOMLÁS: AZ ÚJVIDÉKI BÖLCSÉSZKAR AUTONÓMIÁJÁNAK BOTRÁNYOS TIPRÁSA

A bölcsészkar blokádja olyan példátlan, mesterségesen generált, megengedhetetlen botrány, amely még véletlenül sem csupán dr. Dinko >

Ismét

Egy harmincnégy évvel ezelőtti Hét Nap harmadik oldala. Sajtótörténeti jelentőségű impresszum, még mindig izmos, jóval negyvenezer >

Mikor tévesztettünk utat és miért?

Mikortól kezdődött a Magyar Nemzeti Tanácsban a VMSZ kétharmados többsége.? Milyen erők marginalizálták a többi kisebbségi >

1990-2009 © Napló. | Impresszum | Tartalomjegyzék | Médiaajánlat | Szerzői jogok | Kapcsolat |