Ma György, Fidél, Debóra névnap van.
Fiók
Jelszó:
Legnépszerűbb
Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek
És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >
Egy „Széchenyi-idézet” nyomában
„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek >
Szeles Mónika exkluzív
1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >
Európa, a vén kurva
E sorok írójának csak az a történelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >
The Orbán family’s enrichment with a little government help
„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >
Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia
Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >
A gyertyák csonkig égnek
„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >
Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük
A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >
A kiválasztott nép ilyennek látja Európát
Spitzertől: >
A fehér kabát
Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >
A Napló Naplója
Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >
Szeretet
Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >
A három szabadkai K.
Végel László
Végel László Közéleti naplója (a nyomtatott változat a Családi Körben jelent meg):
Belehalni Trianonba
Egy napon Trianonba halunk bele, idézi Márai a haldokló Kosztolányit. Ki tudja? De kicsinyes hatalmi harcokkal, híg hazafisággal ne sürgessük a halálunkat.
Szociális helyzetkép
Félig rohadt narancs meg banán, fonnyadt paradicsom. Ez is a zöldséges részleg kínálatához tartozik. Az áru felett nagybetűkkel írja: II. osztály. Az emberek tolongnak, keresgélnek a gyümölcs között, válogatják a paradicsomot. Már senki sem szégyelli, hogy másodosztályú alattvalók közé került. Az üzlet előtt megáll egy Audi, kiszáll belőle egy hölgy, és kecsesen, öntudatos léptekkel masírozik az első osztályú áru felé. A „másodosztályúak” lopva, a szemük sarkából pislognak felé. Egy darabig tagsálja, forgatja a kezében a primőr almát, rápillant a narancsra, majd fintorogva távozik. Lám, lám, az első osztályúak is elégedetlenek…
A három szabadkai K.
Villámlátogatást teszek Szabadkára, a Konstantinović-emlékbizottság első ülésére. Javaslom három népszerűen megírt életrajz kiadását, természetesen magyar és szerb nyelven. Kosztolányi, Konstantinović, Danilo Kiš… Eszembe jut Susan Sontag aki felsorolta a Közép-Európa gondolat három reprezentatív képviselőjét: Kunderát, Konrádot, Kišt. Most is három K. „találkozik” Szabadkán! Jó lenne, ha a városok – Szabadkához hasonlatosan – vállalnák, egy-egy író emlékének ápolását. A nagybecskerekiek példát mutatnak Todor Manojlović emlékének éberen tartásával, a szenttamásiak a Gion Emlékházzal. Mokrin és Antić. Magyarkanizsa sem marad le: Koncz István és Dobó Tihamér emlékét ápolják. Akadna még néhány rokonszenves példa. Itt említeném, hogy 1924. február 16-án, kilencven évvel ezelőtt született Aleksandar Tišma. Újvidék csúnyául lekésett a megemlékezéssel, de nem csak Tišma emlékével kapcsolatban „feledékenyek”. Miért nem tekinti a „multikulturális” Újvidék sajátjának Sinkó Ervint, a Magyar Tanszék első tanszékvezetőjét? A német könyvpiacon megvásárolhatók a könyvei, Újvidéken egy könyvkereskedésben sem kaphatók. Az is az igazsághoz tartozik, hogy Sinkó Szabadkáról indult. Jó lenne tudni, hogy mit gondolnak Óbecsén Papp Józsefről. Mladen Leskovac és Újvidék kapcsolata miként alakul? Nem is merem tovább sorolni a neveket. Tennivaló akad bőven!
Bereteszelve a szabadságba
Minél gyorsabban múlnak az évek, annál jobban küszködöm az emlékeimmel. Így próbálkozom ellenállni az emlékezet manapság módszeres kisajátításának. Naponta hallom az útmutatást: a személyes emlékek károsak és megtévesztőek, nagy népi mitingeket rendeznek, amelyen a szónokok bejelentik: ők fogják biztosítani a naprakész csalhatatlan emlékezetet. Az új jelszó: gyanús vállalkozásnak számít személyes sorsunkat értelmezni, szóba sem jöhet személyes hangon beszélni, inkább a vezetőkben kell hinni. Tapsikolni és felfalni a pártok birkapörköltjeit. A választások előtt lehet nagyokat sörözni, mint Mikszáth Kálmán regényeiben. Kitűzni a kitűzőket, lobogtatni a nemzeti színű zászlókat és kórusban skandálni, hogy „hajrá magyarok”. Arról akarnak meggyőzni bennünket, hogy önként mondjunk le személyes sorsunkról és reteszeljük be magunkat az általuk felkínált szabadságba. Ha élne Márai polgára, akkor köszönés nélkül önérzetesen elutasítaná ezt a szabadságot.
Maga magyar?
Viták és hatalmi harcok. Ki lesz a győztes, a nemzetállami politikai elit vagy a lassan őrlő brüsszeli bürokrácia? Az átlagember nem is érti, miről van szó, azt viszont tudja, hogy Brüsszel távol van, a nemzeti kisistenek közel. Ők szabják meg az adókat, ők osztják a munkahelyeket. Amikor válság tombol, akkor könnyű a jobb életszínvonalban reménykedő tömegeket felhergelni Brüsszel ellen. A nemzeti elitek cinkos és diszkrét hozzájárulásával növekszik a kiábrándulás az Európa-eszméből. Azok is csalódásról beszélnek, akik nem értik, miről van szó. Eközben erősödik a kis nemzetek jogos félelme. Kisebbségiként hatványozottan ismerem ezt az érzést, mivel naponta tanúja vagyok anyanyelvem haldoklásának. Betérek egy üzletbe, átadom a bankkártyámat, mire a pénztárosnő felkapja a fejét és kedvesen rám kérdez: Magyar? Igen, válaszolom. Én is az vagyok, mondja félszegen, de nem tudok már magyarul. Aztán üldögélek egy kávéházban, olvasgatom a napisajtót, amelyből többek között arról is értesülök, hogy az EU-funkcionáriusok elégedettek a „multikulturális Vajdasággal”. Arra gondolok, hogy ezek a derék férfiúk soha életükben nem találkoztak egy fiatal lánykával sem, aki félszegen bevallaná nekik, hogy kilépett anyanyelve világából. Nem vonok senkit felelősségre, nem állítom, hogy a lánykát kényszerítették, hiszem, hogy önként vállalta. Életemben ki tudja hányszor szembesültem ehhez hasonló esettel és ilyenkor mindig megfordult a fejemben, hogy a kis nemzetek is hasonló félszegséggel mondanak le a nyelvükről. Minden külső kényszer nélkül, de éppen ezért sértődöttek. Van ebben valami méltánylandó is. Egyébként, minden rendben. A buzgó hagyományőrzők ápolják a hagyományokat, a népi táncosok táncolnak, vasárnaponként jó szándékú alapítványi pénzen népdalokat énekelnek, a buzgó helytörténészek továbbra is írogatják falujuk történetét, a jelentől iszonyodó értelmiségiek sértődötten és komolyan merengnek egy-egy érdekes figura, helyi csodabogár, elveszett tehetség sorsán. Van ebben valami megható és tiszteletre méltó. Siralomházi hangulat. Hol a kiút? Biztosat nem mondhatok, de tudom, hogy a nemzeti érzésnek nem a modernitás ellenében, hanem annak élén kell érvényesülnie. Legyünk korszerűek, különben elveszünk. Szerényen idézem Márai sorait. „Amíg tehát az emberek nem valósítják meg a nemzetek fölötti társadalmi együttélés eszméit, úgy hiszem, jogom van ragaszkodni a magyar nemzet eszméjéhez is”. Nyugtatom magam. Miért legyek nagyobb internacionalista, mint egy angol, német vagy francia? Tapasztalataim alapján igazat adok Márainak, főleg manapság, amikor lehullott a vasfüggöny, s a kis nemzetek elvesztették hivatástudatukat. Szívük mélyén csodára vártak, ám most - úgy érzik – szabadok, de feladat nélkül maradtak. Nem adnék igazat az européer dendiknek sem, akik ennek hallatán főlényesen mosolyognak és azon nyomban nacionalizmust szimatolnak. Átérzem a kelet-közép-európai kis nemzetek fájdalmát. A berlini fal ledöntése után azt remélték, hogy úgy élnek majd, mint a nyugatiak, 25 év múlva rájöttek, hogy csak szegény rokonok maradtak. Van egy a kishitűségből eredő nacionalizmus, amelyet mélységesen dekadensnek tartok, de a kishitűség okát felfogom. Az államszocializmus korában Európa volt a védőpajzs az ázsiai kommunizmus ellen, a kishitűség korában viszont abban bíznak, hogy az ázsiai államkapitalizmus lesz a védőpajzsuk a naiv illúziókat be nem váltó európai liberális demokráciával szemben. Én meg csak azt sajnálom, hogy elpusztítanak valamit, amiben nem volt alkalmam élni. Hallgatom az újdonsült aktivistákat, akik Milošević idejében a szélárnyékban duzzogtak, aztán kisebb vagy nagyobb tisztségekhez jutottak, mostanság pedig már elementáris gyűlölettel nyilatkoznak a liberalizmusról. Ami azért is bizarr, mert ezen a tájon a 19. század végén volt ugyan egy liberális intermezzo, gondolok báró Eötvös Károlyra és a magyar liberálisokra, meg aztán Tisza István is liberálisnak vallotta magát, de utána - vagy száz éve - a liberalizmusnak írmagja sem volt! Időközben diktatúrák dühöngtek, autoritárius hatalmak kevélykedtek, és félautoritárius rendszerek lopakodtak be a társadalmakba, a nacionalizmus pedig ügyesen elkábította a széles tömegeket. A liberalizmus mindeközben nem eresztett gyökeret. Miért lett ilyen veszélyes a nem létező ellenfél? Elismerem, hogy nem okvetlenül szükséges, hogy valaki tapasztalatból ismerjen egy eszmerendszert ahhoz, hogy kerek perec elutasítsa azt. Tisztában vagyok azzal is, hogy (az egyébként számtalan változattal bíró) liberalizmusnak vannak erősen sebezhető pontjai, azonban mégiscsak furcsa, hogy miközben még a nyugat-európai konzervatív pártok is beépítették programjaikba a liberális értékek megannyi elemét, közöttünk a legveszélyesebb ellenfélnek számít. A pártirodákban, a sajtóban, a bennfentesek beszédeiben csak erről hallok. Bennem is eleven a kétely, amelyet az említett pénztárosnővel való találkozás élménye csak szentesít, sőt el kell, hogy ismerjem, sajnos, a liberális eszmék sem nyújtanak megnyugtató választ a pénztárosnő viselkedésére. Miért mondunk le nemzeti azonosságunkról? Közben az is kiderül, hogy az az eszmerendszer is válasz nélkül hagyja e kérdést, amelyik sovén szólamokkal dobálódzik.
Kollektív fantazmagória
Apropó! A választások előtt, a Mišković nevű oligarcha nevével volt tele a bulvársajtó. Letartóztatások! Rendőrök, rendőrautók, rendőrfőnökök. Látványos őrizetbe vétel! Az államnál senki sem lehet erősebb, ismételgették az öntudatos politikusok. A tömeg tapsolt, boldog volt, végre, ütött az igazság órája. Most csönd van, néma csend, az egyszerű polgár azt hiheti, hogy délibábot kergetett.
Reménysugár?
Már hónapok óta szorongva gondolok Ukrajnára. Ma reggel olvasom a híreket és az első gondolatom az, hogy talán még maradt némi remény! Az EBESZ nyilvánosságra hozta a szembenálló felek által elfogadott ukrajnai válságmegoldó tervet. A tűzszünetet azonban továbbra is megszegik. Tegyük fel, hogy tényleg elhallgatnak a fegyverek, tételezzük fel, hogy születik valamiféle ideiglenes megoldás, de mi lesz utána? Kelet- és Közép-Kelet-Európában, ide sorolom a Balkánt is, az etnikai feszültségek továbbra is fennállnak. Eloltják a tüzet, ám, az üszkök maradnak.
Huzavona a Vajdaságról
Tovább tart a pártok hercehurcája a Vajdaságról. Olyasforma ígéretet hallok, hogy a Vajdaságban „jobb élet” lesz, amennyiben egységkormány alakul. Közben szöknek fel az árak, csökkentik a nyugdíjakat és a közhivatalnokok (orvosok, pedagógusok) fizetését, egyszer, kétszer, többször meghúzzuk a nadrágszíjat, azonban a mindennapi életet egyre körülményesebb lesz elviselni, miközben közeleg az ősz. Mit hoz majd a tél és a tavasz?
Kommentek
Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.
Komment írásához be kell jelentkeznie.
Legfrissebb
Együtt
Zolikám, királyság van, duruzsolás van a bogrács körül, úgy élünk mint az igaziak, mint ahogy a >
(ÁMOK)FUTÓ A „KITAPOSOTT ÚTON”
Pásztor Bálint a Szerb Haladó Párttal, a Szerb Fogadalomtevők Pártjával és a Szerb Radikális Párttal szövetkezésben >
Fake news és post-truth!
Szerinem ez a két szintagma korunk legveszélyesebb kórja. Sokan ebből arra következtetnek, hogy semmi mellett sem >
A fegyverek dörögnek, mi pedig bulizunk
Igaz, a remény csak azokat hagyhatja cserben, akiknek voltak reményeik, illúzióik vagy utópiáik. Az értelmiségi filiszter távol >
A demagóg lojalitás jutalma
Az EP-képviselői jelölése alkalmából Vicsek a Magyar Szó nevű véemeszes napilapnak elmondta, hogy az Európai Parlamentben >
VMSZ-POFONOK A VAJDASÁGI MAGYAROKNAK
Az utóbbi időben többen is rámutattak, köztük jómagam is, hogy a magyar közösség jelenlegi válságán – >
Torontáltordára kéne menni
Az alkalmi nyelvészkedés után a hölgy visszatért az eredeti kérdéséhez: hogy fog eljutni Torontáltordára személygépkocsi nélkül. >
Folytatódik a kis bácskai sárdobálás
Azok, akik hűségesen kiszolgálták Lovas Ildikót, vagy akiket ő helyezett fontos tisztségbe, most majd rá hárítják >
RENDSZERÖSSZEOMLÁS: AZ ÚJVIDÉKI BÖLCSÉSZKAR AUTONÓMIÁJÁNAK BOTRÁNYOS TIPRÁSA
A bölcsészkar blokádja olyan példátlan, mesterségesen generált, megengedhetetlen botrány, amely még véletlenül sem csupán dr. Dinko >
Ismét
Egy harmincnégy évvel ezelőtti Hét Nap harmadik oldala. Sajtótörténeti jelentőségű impresszum, még mindig izmos, jóval negyvenezer >
Mikor tévesztettünk utat és miért?
Mikortól kezdődött a Magyar Nemzeti Tanácsban a VMSZ kétharmados többsége.? Milyen erők marginalizálták a többi kisebbségi >
SZEREPZAVARBAN
Az írásokból az is jól kivehető, hogy Pásztor Bálint tisztségek halmozásával él vissza, fellépései szerepzavarosak: pártelnöki, >