Ma Márk, Ányos névnap van.
Fiók
Jelszó:
Legnépszerűbb
Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek
És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >
Egy „Széchenyi-idézet” nyomában
„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek >
Szeles Mónika exkluzív
1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >
Európa, a vén kurva
E sorok írójának csak az a történelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >
The Orbán family’s enrichment with a little government help
„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >
Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia
Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >
A gyertyák csonkig égnek
„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >
Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük
A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >
A kiválasztott nép ilyennek látja Európát
Spitzertől: >
A fehér kabát
Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >
A Napló Naplója
Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >
Szeretet
Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >
Napi ajánló
A véres bölcső
Ez a szerb nemzeti megbékélés: mindenki a jó oldalon állt. Mindig. És mindig csak áldozat volt.
Bódis Gábor
Ez a szerb nemzeti megbékélés: mindenki a jó oldalon állt. Mindig. És mindig csak áldozat volt.
A bölcsőben fekvő egy éves Ljubomir Pantić torkát átvágták és késsel nyolcszor mellen, illetve hason szúrták. Meggyilkolt anyját térdeplő helyzetben a bölcső mellé rakták. Mindez 1943. december 20. és 21. közötti éjszaka történt, Vranić faluban mintegy 30 kilométerre Belgrádtól, amikor a csetnikek végeztek 68 szerb nővel, gyermekkel és idős emberrel.
A véres bölcső a vád által mellékelt egyik tárgyi bizonyíték volt a Dragoljub (Draža) Mihajlović, jugoszláv királypárti tábornok 1946-os tárgyalásán. A belgrádi hadbíróság hazaárulás és más súlyos vádak alapján halálra ítélte, majd kivégezték. Máig ismeretlen helyen temették el. 69 évvel később egy szintén belgrádi székhelyű bíróság semmisnek mondta ki az egykori ítéletet. Más szóval: „a gyenerált” (lágyan, szinte becézve kiejtett tábornok) rehabilitálták.
A május közepi bírósági végkifejlet csak logikus befejezése volt annak a folyamatnak, amely Szerbiában, még Milošević színre lépése előtt valamikor a nyolcvanas évek közepén kezdődött. Néhány évvel Josip Broz halála után lazult az ideológiai szorítás, a kommunista vezetők is a túlélésre rendezkedtek be. Többé már nem volt olyan megkérdőjelezhetetlen autoritás, aki a kellő pillanatban odacsap, ahova kell. A belgrádi nacionalista értelmiségi körökben megkezdődött a nemzeti sérelmi politika felturbózása: a darázsfészekben, a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémián és világibb intézményében, az egyébként kitűnő gasztronómiai élményeket is nyújtó Írók Klubjában megszületett a híres/hírhedt Memorandum. Ennek létezését mindig is tagadták, még akkor is, amikor egy kommunista csinovnyik, Milošević Slobodan a gyakorlatban is végrehajtotta tűzön, vízen és holttesteken keresztül. Lényegében a „szerb földek” (Szerbián kívül, Horvátország és Bosznia nagy része, Bácska, Bánát, Szerémség, Montenegró) visszaszerzéséről és egyesítéséről volt (és van) szó.
Mint minden sérelmi politikát folytató nemzetállam esetében, a cél eléréséhez a történelmet is idomítani kell. Így lett 2015-ben Szerbiában mindenki antifasiszta. Még a Gyenerál is.
Draža Mihajlović, a Čiča
Vagyis a bácsi, ahogyan szintén a tábornokot becézték. A krónika nem szól arról, hogy vajon jóságos volt-e vagy csak valakinek a nagybátyja. Mindenesetre Mihajlović már tizenéves korában a katonai pálya mellett döntött, mint sokan a huszadik század elején, főleg anyagi kényszerből. Részt vett az első és második Balkán háborúban (1912-1913) a törökök, majd a bolgárok ellen, majd az I. világháborúban is.
A jugoszláv hadsereg ezredese volt, amikor 1941-ben a német, az olasz, a magyar és a bolgár csapatok támadást indítottak Jugoszlávia ellen. Nem ismerte el a kapitulációt és néhány tiszttel együtt bujkálni kezdett, majd a Szerbia középső részén fekvő fennsíkon (Ravna Gora) megalakította a királyhoz hű csetnik mozgalmat. A kiskorú Petar Karađorđević „uralkodóról” azt kell tudni, hogy közvetlenül a II. világháború kitörése előtt Londonban szökött népes udvartartásával és az aranytartalékokkal. Utána a messzi távolban, annak rendje és módja szerint menekült kormányt alakítottak és a nagy ellenálló képében tündöklő Mihajlovićot tábornokká léptették elő és kinevezték hadügyminiszternek.
A Ravna Gorai rojalistákkal egyidejűleg létrejött a kommunista partizán mozgalom, Josip Broz Tito vezetésével. Tehát a háború legelején úgy tűnt, hogy a megszállókkal szemben két, magát jugoszlávnak (ebben az esetben országosnak) valló tömeges ellenállási mozgalom alakult ki. Azzal a különbséggel, hogy Mihajlovićék nyíltan a szerbség nemzeti céljainak a megvalósítását tartották elsődlegesnek. Első „miniszteri” tervezetében a „szerb területek” körülhatárolását és az idegen nemzetiségűektől való „megtisztítását” ajánlotta. Ebben hű követőkre talált a kilencvenes évek szerb martalócaiban.
Titóék, Sztálin mintájára vagy talán utasítására is, azonnal a társadalmi rend megváltoztatását határozták meg azonos értékű célul, mint az ország felszabadítását. És ebbe az összes nemzetet és - mint utóbb kiderült - kisebbséget is be szerették volna vonni. A háború végén még magyar brigád is alakult (Petőfi), persze a toborzást nem bízták a több esélyes önkéntességre...
Mihajlović, mint hű királypárti, aki nem tör a kapitalista rendszer ellen és szembeszáll a németekkel, az ideális hős típusát jelentette a Nyugaton. Még az amerikai filmipar is elragadtatta magát, és 1943-ban „Chetniks! The Fighting Guerrillas” címmel a Twentieth Century Fox játékfilmet dobott a piacra. A főhős, természetesen, Mihajlović alakja volt. Igaz, a film nem aratott átütő sikert, de megihlette Chicago akkori polgármesterét, aki április elsejét Csetnik Napnak nyilvánított.
Nemcsak Holywood volt elragadtatva, hanem az emigrációban élő francia tábornok, Charles de Gaulle is, aki a Francia Szabad Erők érdemrendjével tüntette ki a csetnik vezért. Sztálin állítólag ezt a szemére vetette a későbbi francia államfőnek, habár ő maga sem kifogásolta Mihajlović nemzetközi támogatását.
A csetnikek főparancsnokságára megérkeztek az angol, majd az amerikai katonai megfigyelők. Draža azonban 1943-ig sem szolgált rá erre a népszerűségre, hiszen egyetlen komoly támadást, akciót nem hajtottak végre csapatai sem a németek sem a többi megszálló ellen. Inkább a kommunista partizánok, az usztasák (horvát fasiszták), a bosnyákok voltak. A csetnikek a legnagyobb kudarcot a Neretva folyó két oldalán lezajlott ütközetben szenvedték, mert a németek elől visszavonuló Tito-partizánok tönkre verték a megszállókkal együtt támadó rojalistákat. 1969-ben jugoszláv film készült a neretvai csatáról, amely egyben igazi sztárparádé volt (Franco Nero, Hardy Krüger, Yul Brynner, Silva Koscina), a gonosz csetniket maga Orson Welles játszotta.
Egyébként is, a háború során a németek összesen nyolc, előre megtervezett, stratégiai jelentőségű offenzívát indítottak a kommunista partizánok ellen, a csetnikek ellen pedig egyet sem. Ez is egy mérvadó adat arra, hogy a német megszállók kit tartottak igazi ellenségnek.
1943 volt a fordulat éve. Fitzroy Maclean, brit tábornok, aki igencsak dörzsölt lehetett a kommunista világ ügyeiben (a sztálini csisztkák idején volt második, majd első titkár a moszkvai brit nagykövetségen) a Tito-féle főparancsnokság melletti brit misszió vezetője lett. Anthony Eden, brit külügyminiszter egyre türelmetlenebbé vált Mihajlovićék passzivitása miatt és London mindinkább arról győződött meg, hogy a csetnikek előbbre tartják a partizánok elleni harcot, mint a tengelyhatalmakkal szembenit. Kapóra jött Maclean jelentése, miszerint a kommunista partizánok a megbízhatóbb szövetségesek. Ez meggyőzte Churchillt, aki a Teheráni Konferencián – Sztálin nem túl lelkes hozzájárulásával – javasolta, Titoéknak meg kell adni a legnagyobb lehetséges támogatást. Mihajlovićéknak befellegzett. A brit misszió elhagyta táborukat.
Végjáték a Drina mentén
A csetnikek megpróbálták menteni a menthetőt. Draža Ravna Gora lankáin összehívott egy „összjugoszláv” értekezletet, amelyen néhány még baloldali párt képviselője is részt vett és még egy háború utáni föderatív berendezésű állam gondolata is felmerült (hol volt már az etnikailag tiszta szerb állam). Ez egy közönséges utánlövés volt, mert Titoék már 1943-ban megszerveztek egy nemcsak kommunista parlamentet (AVNOJ) és meghatározták a jövőbeni ország berendezkedését.
Mihajlović továbbra is rendszeresen üzengetett a szövetségeseknek, de ezek válaszra sem méltatták. A csetnikek még egy jó poént szereztek a háború vége felé, amikor amerikai pilótákat mentettek meg, akik később szerettek volna Draža mellett tanúskodni az 1946-os perben, de a jugoszláv hatóságok ezt nem tették lehetővé. Az akció miatt Truman amerikai elnök 1948-ben posztumusz kitüntette Mihajlovićot. Ezt mai védelmezői perdöntő bizonyítékként hozzák fel a gyenerál antifasiszta, ellenálló mivoltára. Mások ezt két dologgal magyarázzák: a kitüntetés már a hidegháború kezdeti tombolása idején történt (és Tito meg Sztálin még nem szakítottak), továbbá az amerikaiak sokkal kevésbé ismerték ki magukat a Balkán szövevényes viszonyaiban, mint a britek. Utóbbiak egyébként titkosszolgálatuk révén, a háborút közvetlenül kiváltó 1941-es belgrádi tüntetéseket is megszervezték. Ezek azért történtek, mert a Cvetković-Maček kormány előzőleg aláírta a behódolási paktumot Hitlerrel. Újonnan feltárt irattári okmányok szerint a tüntetéseken elhangzott jelszavak (Bolje rat nego pakt, azaz Jobb a háború, mint a paktum) is a brit titkosszolgák agyszüleménye volt.
1944-ben a horvát Ivan Šubašić alakított menekült kormányt Londonban és II. Péter király feloszlatta Mihajlović csetnikjeit és felszólította a „szerbeket, horvátokat, szlovénokat”, hogy csatlakozzanak a Nemzeti Felszabadítási Hadsereghez, amelyet Tito marsall vezet.
Mihajlović, habár harcosai tömegesen hagyják el, nem adja fel, Boszniába menekül, a Drina partján várja be a sorsát. Azon a környéken, ahol a csetnikek utódai a kilencvenes években a legnagyobb mészárlást hajtották végre (Srebrenica). Itt kerítette be az OZNA (a jugoszláv NKVD).
A tárgyalás
Hét napig titokban tartották a szocialista Jugoszlávia vezetői Mihajlović elfogásának tényét. Számításba kell venni, hogy Titoék ebben az időszakban fejezgették be a „saját tisztogatásukat” az egész ország területén. Talán azt meg lehet kockáztatni, és megállapítani, hogy a leszámolás igazoltnak tűnik a valóban a megszállókkal együttműködő és a gyilkosságokat, rablásokat végrehajtókkal szemben. Ezekben az esetekben sem lehet az akkori had- és más bíróságok gyakorlatát a mai értelemben vett független igazszolgáltatás mércéivel megítélni. Az új kommunista hatalom azonban rengeteg esetben (még egyszer: az ország egész területén) a polgári középosztállyal is leszámolt. Külön fejezetet érdemelne a német és a magyar kisebbség elleni retorzió. Hivatalosan a nemrégen megalakult szerb-magyar közös történészi bizottság eddig több mint 5000 dokumentált magyar áldozatról tud. Ennél sokkal nagyobb számokat mondanak egyes vajdasági magyar politikusok, „szakértők”.
Talán az is érzékelteti a háború utáni hangulatot az új Jugoszláviában, hogy a négy év során egykori hivatalos adat szerint 1 millió 700 ezren haltak meg. Feltételezhető, hogy ez túlzás, amit a várható háborús jóvátétel miatt srófoltak fel. De az is valószínű, hogy több mint egy millióan vesztették életüket: az egymás elleni leszámolások során többen, mint a megszállókkal szembeni harcokban. Csetnikek öltek muzulmánokat, partizánokat, a partizánokat támogató civil lakosságot, usztasákat, horvát civileket. Az usztasák mindenkit, aki nem volt hithű „horvát”, de főleg, ha szerb volt a Független Horvát Állam nevű fasiszta bábkormány területén (nemcsak a mai Horvátország, hanem Bosznia és Hercegovina nagy részét is ellenőrzésük alatt tartották, magában Szarajevóban is rémuralmat tartottak fenn). A többiek felsorolásától most eltekintünk.
Ilyen előzmények után került Draža Mihajlović katonai bíróság elé Belgrádban. Az ügyész (Miloš Minić magas rangú pártfunkcionárus, későbbi külügyminiszter) a Jugoszláv Kommunista Párt Politikai Bizottságától kapta az instrukciókat. A védők, az akkor még létező polgári párt, a Demokrata Párt neves ügyvédjei voltak. Ők csak egy héttel a tárgyalás előtt kapták kézhez a vádiratot, ami miatt Minićet meg is rótták az akkori hatalmasok (főleg Ranković belügyminiszter). Szerintük túl korán adta át az okmányokat a védőknek (nehogy azok fel is készülhessenek!). Ez volt az egyik támpont, ami miatt egy másik belgrádi bíróság, immár 2015. Majus 14-én eljárási hibákra hivatkozva semmisnek nyilvánította a 69 évvel ezelőtti ítéletet. Meg az is, hogy a védelemnek nem volt joga (ideje?) tanúkat felsorakoztatni.
Egyébként a tárgyalásról több mint 100 újságíró tudósított (egyebek mellett a Reuters, New York Times is, a belgrádi rádió élőben közvetítette).
Vesna Rakić-Vodinelić belgrádi jogászprofesszor összehasonlította a Mihajlović-pert a többi hasonló háború utáni perrel például Franciaországban és Nagy-Britanniában és arra a következtetésre jutott, hogy tiszta jogi szempontok alapján ez az eljárás „az átlagosnál kevesebb devianciát” mutatott. Azaz magyarul: nem rítt ki az akkori bírósági gyakorlatból. Azzal a különbséggel, tette hozzá a professzor asszony, hogy Franciaországban és Nagy-Britanniában nem rehabilitáltak háborús bűnökért elítélteket.
Draža „feltámadása”
A nyolcvanas évek közepén kezdődött szerb nacionalista erjedés Milosević hatalomra kerülésével fokozódott, de nem ő, hanem egyik legbőszebb ellenfele, Vuk Drašković író élesztette fel újra a csetnik mítoszt és a gyenerált. Drašković legnépszerűbb művének címe “A Kés”, ezzel is utalva a csetnikek legkedvesebb, nemcsak háztartási eszközére. Ő ment fel, szakállas torzonborz embereivel ismét a Ravna Gorára, ahol szokás szerint minden májusban Dražát éltetik. A vigadalom általános tivornyázásba magasztosul fel. Egyébként ez is csak hagyomány őrzés, hiszen Mihajlović is nagy pálinka fogyasztó volt. A börtönben újság nem járt neki, de pálinka igen. A napi adagja - állítólag – átlag egy liter volt. Ezért tűnt a tárgyaláson néha teljesen szétszórtnak.
Ezeket a nemes hagyományokat vitték azután a kilencvenes években az újdonsült csetnikek Horvátországba és Boszniába, ahol megismétlődtek a második világháborús vérfürdők. A volt echte kommunista Mladić tábornok, hágai vádlott is, mintha csak Mihajlović etnikai tisztogatásra vonatkozó elképzeléseit valósította volna meg Boszniában (Srebrenica).
A mai szerb elnök, Tomislav Nikolić, maga is csetnik vajda (a címet volt főnöke, Vojislav Šešelj harcolta ki neki) nem is hajlandó elmenni a hagyományos megemlékezésre Srebrenicába, ahol Mladić parancsára 8 ezer muzulmán férfit, gyereket végeztek ki.
Így Draža nemcsak a kilencvenes évek délszláv háborúi során reinkarnálódott, hanem immár teljesen felmentve minden felelősség alól, beléphet a nagy szerb antifasiszta ellenállók panoptikumába. Papírja van róla.
Ez a szerb nemzeti megbékélés: mindenki a jó oldalon állt. Mindig. És mindig csak áldozat volt.
A nyomtatott változat a Magyar Narancsban jelent meg.
Kommentek
Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.
Komment írásához be kell jelentkeznie.
Legfrissebb
Legitim parlamenti képviselet nélkül
Kovács, Bájity és Juhász is ékes példája annak, hogy Szerbia a korlátlan lehetőségek országa. Elég csak >
Együtt
Zolikám, királyság van, duruzsolás van a bogrács körül, úgy élünk mint az igaziak, mint ahogy a >
(ÁMOK)FUTÓ A „KITAPOSOTT ÚTON”
Pásztor Bálint a Szerb Haladó Párttal, a Szerb Fogadalomtevők Pártjával és a Szerb Radikális Párttal szövetkezésben >
Fake news és post-truth!
Szerinem ez a két szintagma korunk legveszélyesebb kórja. Sokan ebből arra következtetnek, hogy semmi mellett sem >
A fegyverek dörögnek, mi pedig bulizunk
Igaz, a remény csak azokat hagyhatja cserben, akiknek voltak reményeik, illúzióik vagy utópiáik. Az értelmiségi filiszter távol >
A demagóg lojalitás jutalma
Az EP-képviselői jelölése alkalmából Vicsek a Magyar Szó nevű véemeszes napilapnak elmondta, hogy az Európai Parlamentben >
VMSZ-POFONOK A VAJDASÁGI MAGYAROKNAK
Az utóbbi időben többen is rámutattak, köztük jómagam is, hogy a magyar közösség jelenlegi válságán – >
Torontáltordára kéne menni
Az alkalmi nyelvészkedés után a hölgy visszatért az eredeti kérdéséhez: hogy fog eljutni Torontáltordára személygépkocsi nélkül. >
Folytatódik a kis bácskai sárdobálás
Azok, akik hűségesen kiszolgálták Lovas Ildikót, vagy akiket ő helyezett fontos tisztségbe, most majd rá hárítják >
RENDSZERÖSSZEOMLÁS: AZ ÚJVIDÉKI BÖLCSÉSZKAR AUTONÓMIÁJÁNAK BOTRÁNYOS TIPRÁSA
A bölcsészkar blokádja olyan példátlan, mesterségesen generált, megengedhetetlen botrány, amely még véletlenül sem csupán dr. Dinko >
Ismét
Egy harmincnégy évvel ezelőtti Hét Nap harmadik oldala. Sajtótörténeti jelentőségű impresszum, még mindig izmos, jóval negyvenezer >
Mikor tévesztettünk utat és miért?
Mikortól kezdődött a Magyar Nemzeti Tanácsban a VMSZ kétharmados többsége.? Milyen erők marginalizálták a többi kisebbségi >