Ma Andrea, Ilma, Apolló, Aladár névnap van.
Fiók
Jelszó:
Legnépszerűbb
Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek
És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >
Egy „Széchenyi-idézet” nyomában
„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek >
Szeles Mónika exkluzív
1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >
Európa, a vén kurva
E sorok írójának csak az a történelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >
The Orbán family’s enrichment with a little government help
„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >
Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia
Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >
A gyertyák csonkig égnek
„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >
Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük
A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >
A kiválasztott nép ilyennek látja Európát
Spitzertől: >
A fehér kabát
Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >
A Napló Naplója
Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >
Szeretet
Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >
Napi ajánló
Főszerkesztő
Csorba Zoltán
„A családtagoknak annyi a kötelességük, hogy fegyelmezetten ezt végrehajtsák nem firtatva a felmerülő kérdéseket.” Csorba Zoltán:
Most utólag bevallom: megkönnyeztem. Meghatódtam és megkönnyeztem azt a közleményt, a Lapban megjelent támogató nyilatkozatot, amit a Magyar Szó valamennyi korábbi (még élő) főszerkesztője aláírt akkor, amikor a Szerkesztőség a Magyar Szóért, lényegében a sajtószabadságért vívott a Hatalommal szemben.
Nem tudom azóta sem, ki szervezte meg, olvastam az aláírók nevét, elődeimet ott együtt. Noha jól tudtam, hogy pályafutásuk során egymás között is voltak éles ellentétek, de ezúttal valamennyien abban a kiélezett helyzetben nevüket adták. Támogatásukat egy olyan célért, mely megvalósításának halovány reménye felcsillant.
A Magyar Szó főszerkesztőinek története legalább annyira érdekes mint a Lap 70 éves története. Az idősebb kollegák, akik több évtizedet, egész életüket, pályafutásukat töltötték el ott, második otthonukban, a Forum-ház második emeletén lévő deszkben mesélték ezeket a történeteket, sokszor a „hivatalos verziótól” másképp. Az újságíró már ilyen, szakmai ártalom: szeret mesélni, szereti kiemelni jólértesültségét és egy kissé fontoskodva szűk körben elmondani „hogy is volt az igazából”. Különböző változatban hallhattuk hogyan történtek a változások a Lap élén, melyik főszerkesztőt „ki fúrta meg és miért”, miért kellett távoznia, melyik, milyen volt, kit szerettek, kit nem, ki szolgálta ki maradéktalanul a hatalmat, ki próbált a Lapból színvonalas újságot készíteni. A sztorik gyakran név nélkül hangzottak el, a megértéshez ismerni kellett a sorrendet. „Az V. alatt volt a legjobb a Lap, de őt is belülről buktatták, a VI. azt állította, hogy nem vágyott erre a posztra, csak vállalta a felkérést, közben dehogy nem, erről a VIII. tudna mesélni, mi történt…” V., VIII, … mint a Lajosok, Henrikek (a megfejtést segítve: én voltam a X.). Amikor az ember Újvidéken a Magyar Szó szerkesztőségében első emeletén ott látja maga előtt az „arcképcsarnokot” eszébe jutnak ezek a történetek is. De elsősorban az, hogy ki mit tett az Újságért.
Hiszen mindegyikük hozzájárult ahhoz, hogy a lap, az egyetlen jugoszláviai, szerbiai, vajdasági (ez így szűkült az évtizedek során, remélhetőleg a következő jelző nem folytatódik a bácskai, szabadkai felé) napilap fennmaradjon, lehetőleg fejlődjön, éljen túl minden válságot, védjen ki minden gyarló támadást, a vajdasági magyarság olvassa, fogadja el, érezze magáénak. Minden kinevezett főszerkesztő először megtisztelőnek érzi kinevezését és a Lap iránti tiszteletből érzi a felelőséget, megfogadja magának, hogy tudása legjavát fogja adni, meg fogja szolgálni a bizalmat. Nem azok iránt akik kinevezték (?) , hanem a Magyar Szó iránt, mert ez a név kötelez. De, ismerve elődeik történeteit azzal is számol, hogy emberpróbáló, nehéz feladatot vállalt. „Fiatal kollégám, tudnod kell, hogy a Magyar Szóban kevés kivétellel minden főszerkesztő megbukott, kit a szerkesztőség, kit a politika buktatott meg. A főszerkesztő ez a kettő közül választhat, melyik számára a szebb halál” – közölte velem megválasztásom után az egyik, már akkor nyugdíjas, a Magyar Szó történetét, belső „ügyeit” nagyon jól ismerő újságíró. Tudomásul vettem és eldöntöttem: ha tényleg így van, inkább buktasson a politika.
Írásom elején közölt támogató nyilatkozat kapcsán, a tény, hogy ezt mindannyian aláírták, a következő vált számomra egyértelművé: ők mindannyian, a Magyar Szó korábbi főszerkesztői nagyon is jól tudták mi lenne a szakma szent célja: a sajtó szabadsága. Ha az ő megbízatási idejük alatt nem is jelentkezett, íme, adódott egy helyzet, amikor megvalósítható és a Magyar Szó ezért küzd. Ez olyan, mint a sportolóknál, mindenki előtt valami távoli, legmagasabb célként ott lebeg az olimpiai érem, vagy bajnoki cím. Keveseknek adatik meg, de tudják, hogy ezért dolgoznak, edzenek, küzdenek nap mint nap. Minden újságíró előtt ott lebeg a sajtószabadság elve, amiért érdemes küzdeni, amiért tenni kell, hogy megvalósuljon. Mert ha ezért a célért nem tett semmit, meghazudtolta választott hivatását, szakmáját, meghazudtolta önmagát. A középkori nagy építőmesterek jutnak eszembe, akik felépítették azokat a katedrálisokat, amelyekre a XXI század embere is ámulattal tekint. Az újságíró is, amikor ezt a hivatást választotta a sajtó szabadság székesegyházának építésére kötelezte magát és ha pályafutása végén nem tiszta lelkiismerettel állapítja meg, hogy egy téglával sem járult hozzá az építményhez…
A Magyar Szó valamennyi főszerkesztőjének meg kellett vívni harcát a politikával, a politikusokkal a hatalommal. Hogy ez hogyan történik igazán csak az tudja, aki átélte. (Ne meséljen az űrhajózásról olyan, aki még nem repült az űrben!) Legtöbben a kompromisszumot keresték (és ők maradtak leghosszabb ideig): „ez amit készítünk még újságírásnak nevezhető, elmentünk ameddig csak lehet, a szakadék széléig és a hatalomnak sincs kifogása.” Durván leegyszerűsítve: ha a Lap, a szerkesztőség, az újságírók biztos egzisztenciát kívánnak, ne pattogjanak.
Sajnos a vajdasági magyar politikusok ez elmúlt 70 év során soha sem segítettek, hanem csak nehezítették a Magyar Szó és a főszerkesztő helyzetét. Kifelé és a szerkesztőség felé úgy tetszelegtek, hogy a Lapot segítik, közbejárnak, hogy „a társadalom” ( a Tartomány, az MNT) adjon pénzt (tehát a közösség pénzéről van szó, ami felett, hatalmuknál fogva természetesnek vették, veszik hogy ők rendelkeznek, lényegében zsarolnak) csak „ne legyen semmi baj”! Soha sem akadt egy olyan vajdasági magyar politikus sem, akihez Voltaire elve állt volna közel („nem értek önnel egyet, de mindent megteszek, hogy szabadon elmondhassa véleményét). Gondoltuk, régebben, hogy a rendszerváltás után, majd a demokráciában …
Korábban ennek a Magyar Szó és a Hatalom közötti relációnak volt még egy veszélyes nemzeti színezete is (magyar kisebbségi lap bírálja a szerb politikust) az ilyen megnyilvánulásoktól az akkori magyar politikusaink külön rettegtek és óva intettek. Manapság ilyen veszélyt nem érzékelek, a Magyar Szó aránylag ritkán foglalkozik a szerb politikával, ha foglalkozik, akkor bátran odamondogat, a belgrádi politikusokat ez nagyvonalúan nem érdekli. A viszály tehát leszűkült magyar-magyar, még pontosabban vajdasági magyarok közötti relációra. Kiderült: ez a leghálátlanabb és legkeményebb helyzet a Lap számára. A mieink a legkevésbé megértők, a legerőszakosabbak.
Honnan ez a bizalmatlanság a saját politikusaink részéről a saját újságíróink és közvéleményünk iránt? A politikusok nem érzik érettnek, képzettnek, mérvadónak a sajtót, az újságírókat? Mitől félnek? Hogy ha kinyitják a szabad véleménynyilvánítás ajtaját akkor betódul a gyalázkodás, pocskondiázás mocskos áradata? Nem bíznak a szerkesztők szakmai tudásában, abban, hogy tudnák kezelni a sajtószabadság felelősségteljes állapotát? És nem találják eléggé érettnek a közvéleményt, az olvasókat arra, hogy független forrásból, tárgyilagosan tájékozódjanak, hogy több véleményt is megismerjenek és mindennek tudatában foglaljanak állást? Kicsire fogyatkozott a vajdasági magyarság sajnos, szinte egy tágabb családra, ahol szükség van a család minden egyes tagjának a segítségére, hozzájárulására. De ne úgy, hogy ellentmondást nem tűrően a családfő határozza meg mit kell tenni, a családtagoknak annyi a kötelességük, hogy fegyelmezetten ezt végrehajtsák nem firtatva a felmerülő kérdéseket.
A főszerkesztőre óriási felelősség hárul a Lap szerkesztéspolitikájának, irányvételének megállapításban és végrehajtásában. Időnként szükség mutatkozik, hogy a főszerkesztő teljes autoritásával, saját aláírásával ellátott vezércikkben megszólaljon. A főszerkesztői vezércikk egy újságírói műfaj, aminek külön súlya van. A főszerkesztők nem írják tele az újságot bármilyen témával, bármilyen alkalomból és törekednek egy, főszerkesztői szinthez illő stílusban fogalmazni. Volt rá példa, hogy főszerkesztőt politikus vette rá, (zsarolta meg?) a megnyilatkozásra. A Magyar Szóban történt múlt heti eset háttere nem ismert, de megdöbbentő, hogy a sajtószabadság igényére való utalás mit váltott ki, milyen szinten, mekkora súllyal érkezett a megalázó elutasítás. Az üzenet: a Magyar Szó újságírója ne a sajtószabadság katedrálisához illesztgesse a tégláját, hanem vegye ki részét a virágos kert lebetonozásában.
Következő cikk: Pártszakadás a VMSZ-ben?
Kommentek
Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.
Komment írásához be kell jelentkeznie.
Legfrissebb
A fegyverek dörögnek, mi pedig bulizunk
Igaz, a remény csak azokat hagyhatja cserben, akiknek voltak reményeik, illúzióik vagy utópiáik. Az értelmiségi filiszter távol >
A demagóg lojalitás jutalma
Az EP-képviselői jelölése alkalmából Vicsek a Magyar Szó nevű véemeszes napilapnak elmondta, hogy az Európai Parlamentben >
VMSZ-POFONOK A VAJDASÁGI MAGYAROKNAK
Az utóbbi időben többen is rámutattak, köztük jómagam is, hogy a magyar közösség jelenlegi válságán – >
Torontáltordára kéne menni
Az alkalmi nyelvészkedés után a hölgy visszatért az eredeti kérdéséhez: hogy fog eljutni Torontáltordára személygépkocsi nélkül. >
Folytatódik a kis bácskai sárdobálás
Azok, akik hűségesen kiszolgálták Lovas Ildikót, vagy akiket ő helyezett fontos tisztségbe, most majd rá hárítják >
RENDSZERÖSSZEOMLÁS: AZ ÚJVIDÉKI BÖLCSÉSZKAR AUTONÓMIÁJÁNAK BOTRÁNYOS TIPRÁSA
A bölcsészkar blokádja olyan példátlan, mesterségesen generált, megengedhetetlen botrány, amely még véletlenül sem csupán dr. Dinko >
Ismét
Egy harmincnégy évvel ezelőtti Hét Nap harmadik oldala. Sajtótörténeti jelentőségű impresszum, még mindig izmos, jóval negyvenezer >
Mikor tévesztettünk utat és miért?
Mikortól kezdődött a Magyar Nemzeti Tanácsban a VMSZ kétharmados többsége.? Milyen erők marginalizálták a többi kisebbségi >
SZEREPZAVARBAN
Az írásokból az is jól kivehető, hogy Pásztor Bálint tisztségek halmozásával él vissza, fellépései szerepzavarosak: pártelnöki, >
Újvidék elvesztette a régi identitását, és nem talált újat
Tudom, felesleges nosztalgiázni, hiszen a nagyvárosokat a szüntelen változás jellemzi. Újvidéknek is változni kell. A változás >
A VMSZ-ES PROPAGANDA TÁMOGATÁSA KÖZPÉNZBŐL
A VMSZ és az MNT vezetői a médiába visszahozták a szocialista időkből ismert demagóg beszédet, a >
Aki tanú akar lenni, pokolba kell annak menni
Ráadásul vannak tévedések, amelyek csak a mai szemmel nézve tűnnek tévedéseknek, holnap esetleg kiderül, pontosak voltak. >