Ma Csongor, Bernadett névnap van.
Fiók
Jelszó:
Legnépszerűbb
Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek
És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >
Egy „Széchenyi-idézet” nyomában
„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek >
Szeles Mónika exkluzív
1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >
Európa, a vén kurva
E sorok írójának csak az a történelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >
The Orbán family’s enrichment with a little government help
„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >
Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia
Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >
A gyertyák csonkig égnek
„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >
Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük
A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >
A kiválasztott nép ilyennek látja Európát
Spitzertől: >
A fehér kabát
Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >
A Napló Naplója
Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >
Szeretet
Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >
Napi ajánló
A titkok és titkosítók népe
Szerbhorváth György
„És ez az bizonyítaná, ennyire nagyok ezek a közszereplők, ennyire nagy a nemzet és Magyarország. Semennyire.” Szerbhorváth György (Átlátszó):
A béka segge alatt van – de ez nem a könyvre, hanem az ország állapotára érvényes. Előbbi az átlag felett, főleg, ha a mai politológiának vagy szociológiának álcázott elemzéseket nézzük.
Széky János köztes műfajt választott: 2007-től 2014-től az Élet és Irodalomban, illetve a szlovákiai magyar parameter.sk-n írt publicisztikáit gyúrta össze és írta át újrakommentálva. Így ez már nem publik sorozata, hanem történeti-politikai-oknyomozó esszé az elmúlt 25 évről. Az alcím pedig már vészjósló: Hogyan lett ilyen Magyarország?
Az elképesztő méretű hétköznapi politológiai, naiv szociológiai elemzéseket hallván-olvasván (a tévépolitológusokat felejtsük is el) szinte biztos, e kötet 25 év után is fontos marad. Hibáival együtt, amin leginkább hiányt kell érteni, hisz egy szerző egy könyvben mégsem dolgozhatja fel egy ország történetét a maga teljességében, pedig még a környező országok kontextusát, illetve az európait is figyelembe veszi. S meglehet, olyan alapmű lesz, mint az egykor Angliába emigráló német politológus-publicista, Sebastian Haffner munkái Németország több korszakáról.
A könyv ráadásul nem is túl hosszú. Sok mindenre emlékeztet, amit mi már rég elfeledtünk. Már ha egyáltalán tudtunk róla. Módszertana sem egyoldalú: bátran korrigálja egykori véleményét, s kiment a kocsmából. Értsd, nem kocsmai szinten elemzi a politikát, s inkább könyvtárba járt. Ami fontos: mentes a kuloárpolitikából szerzett „tapasztalatoktól”, Széky nem volt kormányon, nem pártoskodott, ami Magyar Bálint és Debreczeni József munkáit tönkrevágja: az insider utólagos okossága önéletrajzra jó, másra kevésbé.
Könyvét különösen pikánssá teszi az, hogy megjelenése után egy hónappal ezentúl nem lehet ám csak úgy ingyen közérdekű adatot kikérni. Mert többek közt azon mechanizmusokat tekinti át, amelyek nem csak a NER jellegzetességei (bár főképp azoké), hanem magyar a többpártrendszeré is, illetve a késő-Kádár-éráé: amikor a politikai döntések mögötti dolgokról nem tudhatunk meg semmit. Az elmúlt 25 évet a pártok általi dezinformálás, manipuláció, a hazugságdömping jellemzi, véli; a pártok simán zsarolhatják egymást a másik tagjainak állambiztonsági múltjával, hisz nem volt átvilágítás, lusztráció.
Hogy sötétségben, tudatlanságban élünk, az tehát szó szerint is értendő akár, ez nem a szokásos értelmiségi hablaty a Nyugat alkonyáról. De nem azért, mert nincsenek információink, hanem mert nem férünk hozzájuk. Ha pedig érvelünk egyes közjogi dolgok természetéről (a németeknél bezzeg az van, Amerikában meg amaz, ez nem Kína stb.), épp arra nem figyelünk, arról nem tudunk, ami megismerhető. Így a sok tekintetben az országhoz hasonlító többi posztszocialista államban meghozott alkotmányok, törvények, jogi precedensek stb. – amikre viszont Széky (aki amúgy angol szakos, illetve amerikanista is) nagyon odafigyel.
A Parászka Borókának adott interjújában a felvetésre, hogy a könyv krimiként is olvasható, mert bűntény történt, van áldozat, s most a gyilkost keressük, nemmel felel. Mert épp az olyasfajta metaforáktól akar elszakadni, minthogy „rajtaütésszerű erőszakos bűncselekmény”-sorozatnak vagyunk tanúi. Hogy azok vagy ezek eleve gonoszak, rosszak, bűnözők, maffiózók. És például a NER, az egy bűnbanda, a közösség meg ártatlan áldozat, melyet meglepetésszerűen ért a letámadás.
Noha a mindennapi érvelések (és nem csak a kocsma világát jellemzők, de az ún. tudományos igényűek is) kapva-kapnak az ilyen mítoszokon. Széky ezeket igyekszik feltérképezni, kialakulásuk okait kutatja, működésük módját. Ilyen téma a kétharmad, a gyülekezési jog kérdésköre, de a történelmi témáké is, mint Trianon vagy 1956, amelyek folyton viták tárgyává válnak. Vagy az az obligát kérdés, hogy a pártok vajon értelmezhetőek-e hagyományos keretben, azaz definiálhatóak-e liberálisként, konzervatívként, jobboldaliként (szerinte nem, azaz a Fidesz mondjuk nem jobboldali).
Széky szerint az 1989-ben bekódolt szerkezeti hibák vetették szét a rendszert (a választási rendszer maga, a konstruktív bizalmatlansági indítvány stb.), és ez a politikai elit, amit ő kasztnak nevez, szellemi nívójának csökkenéséhez vezetett. Magyarán egyre hülyébbek lettek a politikusok – merész, nem épp tudományos állítás, de egyszerűen arról van szó: nem érvek csatájáról van szó (ez persze szintén nem ismeretlen érv). Így szerinte a 2010. júniusi gazdasági akcióprogram is egyformán tartalmazott racionális és hóbortos elemeket, és egy hónappal később dőlt el végig, hogy Orbán a leginkább demagóg, ámbár kártékony irányzatot választja.
Ahogy aztán más szakpolitikákban, így az oktatásban vagy a szociálpolitikában is (lásd az egyetemek mai helyzetét, a közoktatást, vagy a hajléktalanok kriminalizálást stb., ne adj isten gondoljunk a médiatörvényre – mi mindenre nem is emlékszünk már, mi verte ki a biztosítékot anno!). 2012-ben a baltás gyilkos kiadatása bizonyította, működő diplomácia sincs, mint a többi kultúrnemzetnek. „Kénytelen voltam elgondolkodni azon, hogyan lehetséges ez a színvonal” – írja.
Ma tehát nézzük a drámát, a negatív főszereplője viszont szerinte nem Orbán és pártja, hanem az autonómiájáról lemondó, egykori nyugatias középosztály, amely szabadulni akart 1990 előtt a diktatúrától, de a szabadsággal, a demokráciával nem tudott mit kezdeni.
2010-ig nem jelenik meg új párt a magyar színtéren, s Széky körbenéz: lám, minden más posztszoci országban igen nagy a forgás, de így a demokrácia foka is. Eközben mi démonizálunk egyes szlovák, román stb. politikusokat, legyenek akármilyenek is. Ott legalább – Schumpeter szavával élve – alkotó módon romboltak. Itt viszont a bekövesedett struktúrák nyomán beálltak a közkeletű magyarázatok is, összeesküvés-elméletekké váltak, mi miért is van úgy, ahogy.
De senki sem mer utána menni (hozzátenném: akadnak azért, voltak is, de nagyok a falak), és a diskurzus központi cölöpjeivé váltak az ilyesféle formák: a „magukat megnevezni nem kívánó forrásaink”, a „lapunk birtokába került dokumentum” vagy az „X évre titkosították”. Másutt már rég belebuktak volna a kormányok – nem csak Nyugaton – az olyan botrányokba, amelyek nálunk mindennaposak. Questor? – ugyan már (Széky pont annak kirobbanásakor zárta kéziratát.)
Az alapos Széky még arra is hoz példát, hogy egy, a viszkis rablóról szóló amerikai regény magyar fordításából hogyan húzták ki a neveket, történeteket – nehogy már baj legyen! A kasztok egymást tartják sakkban, egymástól tartanak, az újságírók, kiadók, tulajdonosok pedig a hatalomtól, bíróságoktól.
„…azokat a fallaciákat – érvelési hibákat, tévhiteket, megismerési fennakadásokat – veszem sorra, amelyek fenntartják a magyar történelmi, politikai valóság és a valóságról való beszéd közötti távolságot. (Nem tagadom, én is hajlamos vagyok némelyikre.) Aki ilyen hibába esik, részben szellemi restség, részben manipuláció áldozata, még akkor is, ha ő maga manipulál…” – írja.
Kremlinológiai módszerekkel kell figyelni, mi történik a parlamentben, vagy még inkább a környékén, milyen nyelvi leleményekkel élnek a döntéshozók, és ez a kaszt – miközben belharcokat is vív, de kifelé keményen védi magát -, „nagyon nehezen enged bárkit is be, és kevés érdemleges, hiteles információt enged ki.”
Ha pedig nem fog változni mindez, hát nekünk annyi.
Ám a fentiek alapján ne gondoljunk, hogy Széky János csupa jól csengő, fél kézzel odavágott minősítéssel operál. Nem, éppen az a célja, hogy leleplezze a politikai kasztok stratégiáit. Mindenféle esszencializmust igyekszik feltárni (az ezek eleve ilyenek típusúakra gondoljunk), fogalmakat próbál tisztázni, sőt, alkotni, miközben felidézi a kommunikációs trükköket (nesze nekünk: a mutyikormány kifejezést először épp a mai használta a korábbira).
Tort ülhet ma az, aki a politikai nyelvvel foglalkozik, és Széky meg is teszi ezt – sajnos minél katasztrofálisabb egy társadalom helyzete, annál jobb a dolga van a kutatónak. S hát mégis nehéz higgadtan szólni ott, amikor Őszöd után az lett volna a normális, ha a kormányfő lemond – de normáliséknál az őszödi beszédre sor se kerülhetett volna.
De Őszöd sem kirívó eset. Széky szép szisztematikusan húzza végig a vezérfonalat: permanens a gazdasági-politikai válság és jövőképnélküliség, és a hatalmat, mondja Montesquieu-vel, csak a hatalom állíthatná meg. Egy normális, amely nem úgy kommunistázik és trianonozik, hogy „a múltat végképp eltörölve” még véletlenül sem idézi fel, hogy Rákosi 1935-ben, a bíróság előtt „a francia–angol imperialisták által diktált trianoni papírcafat”-ról beszélt, amit „szét kell tépni”.
Kádár pedig 1975-ben, „a helsinki záróokmány aláírásakor mondott beszédében is őszintének hangzó fájdalommal idézte föl a magyarság szétszakítását, és büszkén utalt az évezredes állami múltra”. Ezekről én sem hallottam soha, és Széky könyvét tehát nem csak azért érdemes forgatni, mert eszünkbe juttat tényeket és csoportosít, de pár kuriózumról is tudomást szerezhetünk.
Széky szerint „a nemzeti önérzet és önbizalom szempontjából az ország ekkor, nagyjából 1970 és 1989 között volt egyensúlyban” (ez nem jelent jólétet stb.-t is), s érvei alatt kész vagyok meghajolni, ahogyan az egész kötet előtt. Ha klasszikus módon jegyzetel és hivatkozik, a végére odabiggyeszt egy irodalomjegyzéket, nagydoktorit és egyetemi katedrát érdemelne (utóbbiról biztosan nem tudok esetében), ám mindez felveti az örök problémát: olykor a magyar újságírók, akik a napi/heti penzum nyomása alatt nyögnek, legyenek oknyomozók, terepi riporterek vagy „csak” publicisták, órák, legfeljebb napok alatt termelnek olyan minőséget, illetve tesznek oly fontos felismeréseket, rendszerezik azokat, mint az ún. társadalomtudósok.
Ráadásul tudnak írni, jó részük szellemesen. Itt nem épp a nagy, szórakoztató hírportálokra gondolunk, Széky a régi iskola tagja a jó értelemben véve. Másfelől módszere, tehát hogy hetente és/vagy a neten közzétett kis írásait „csokorba szedve” (ha már könyve visszanyúl a Kádár-korba, hagy tegyünk a közélet vázájába egy ilyen áporodott szóvirágot), bizonyítja, dehogy is efemer ez a műfaj, dehogy is zárja ki egymást a nyomtatott hetilap, a netes publi és a könyv.
A kritikusok talán mondhatnák, csupa lerágott csontot önt ki ránk a fiókból – hol itt a nóvum? Nem tudom, de nekem egyfelől újdonság, amit az állambiztonság kapcsán az 1989-90-es sajtóviszonyokról, az új lapok kialakításáról ír (a Reform, a Mai Nap létrejötte), másfelől amit már hangsúlyoztam: ahogyan összerakja a kockákat.
A könyv utolsó része pedig világos választ ad a kérdésre az el- és újramesélt, kielemzett ügyek révén, hogyan lett ilyenné ez az országgá: abnormálissá. Ahol minden a titkosságon, az elhallgatáson, a sunyításon, a demagógián, a manipuláláson, félrekommunikáláson, na igen, és a tematizáláson múlik, egyszóval, a hazugságokon alapszik.
Jaj, nekünk.
Az egyedüli kifogásunk maximum az lehet, ha a kötetet lefordítanák bármely nyelvre, minden szereplőhöz, párthoz, eseményhez háromoldalnyi jegyzet kellene. És ez az bizonyítaná, ennyire nagyok ezek a közszereplők, ennyire nagy a nemzet és Magyarország. Semennyire.
Széky János: Bárányvakság – Hogyan lett ilyen Magyarország?
Pozsony – Budapest, Kalligram, 282 oldal
Kommentek
Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.
Komment írásához be kell jelentkeznie.
Legfrissebb
A demagóg lojalitás jutalma
Az EP-képviselői jelölése alkalmából Vicsek a Magyar Szó nevű véemeszes napilapnak elmondta, hogy az Európai Parlamentben >
VMSZ-POFONOK A VAJDASÁGI MAGYAROKNAK
Az utóbbi időben többen is rámutattak, köztük jómagam is, hogy a magyar közösség jelenlegi válságán – >
Torontáltordára kéne menni
Az alkalmi nyelvészkedés után a hölgy visszatért az eredeti kérdéséhez: hogy fog eljutni Torontáltordára személygépkocsi nélkül. >
Folytatódik a kis bácskai sárdobálás
Azok, akik hűségesen kiszolgálták Lovas Ildikót, vagy akiket ő helyezett fontos tisztségbe, most majd rá hárítják >
RENDSZERÖSSZEOMLÁS: AZ ÚJVIDÉKI BÖLCSÉSZKAR AUTONÓMIÁJÁNAK BOTRÁNYOS TIPRÁSA
A bölcsészkar blokádja olyan példátlan, mesterségesen generált, megengedhetetlen botrány, amely még véletlenül sem csupán dr. Dinko >
Ismét
Egy harmincnégy évvel ezelőtti Hét Nap harmadik oldala. Sajtótörténeti jelentőségű impresszum, még mindig izmos, jóval negyvenezer >
Mikor tévesztettünk utat és miért?
Mikortól kezdődött a Magyar Nemzeti Tanácsban a VMSZ kétharmados többsége.? Milyen erők marginalizálták a többi kisebbségi >
SZEREPZAVARBAN
Az írásokból az is jól kivehető, hogy Pásztor Bálint tisztségek halmozásával él vissza, fellépései szerepzavarosak: pártelnöki, >
Újvidék elvesztette a régi identitását, és nem talált újat
Tudom, felesleges nosztalgiázni, hiszen a nagyvárosokat a szüntelen változás jellemzi. Újvidéknek is változni kell. A változás >
A VMSZ-ES PROPAGANDA TÁMOGATÁSA KÖZPÉNZBŐL
A VMSZ és az MNT vezetői a médiába visszahozták a szocialista időkből ismert demagóg beszédet, a >
Aki tanú akar lenni, pokolba kell annak menni
Ráadásul vannak tévedések, amelyek csak a mai szemmel nézve tűnnek tévedéseknek, holnap esetleg kiderül, pontosak voltak. >
Deli Andor, a megtollasodott pártkatona
Már most el lehet mondani, hogy Deli Andor vajdasági fideszes/vémeszes EP képviselő tíz évig ott volt >