2025. február 7. péntek
Ma Tódor, Rómeó, Richárd névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

Egy „Széchenyi-idézet” nyomában

„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek >

Tovább

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Tovább

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

Tovább

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Tovább

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

Tovább

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Tovább

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

Tovább

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

Tovább

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

Tovább

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Tovább

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Tovább

Napi ajánló

Puskás pizsamában

Végel László
Végel László

Hitelesebbnek tartom az utcabéliek példáját, a mértéktartó drukkot, mintsem az előkelőségek hivatalos magyarkodását. Végel László (Népszabadság):

1952-t írunk. A XV. nyári olimpiai játékok színhelye Helsinki. A szenttamási Zöld utcában éjszaka van, a házak ablakai tárva-nyitva. Jugoszlávia válogatottja döntő mérkőzést játszik Magyarország nemzeti tizenegyével az olimpiai aranyért. Apámmal már napok óta a focin kívül másról sem lehet beszélni. Az utcám lakóinak összetétele mondhatni vegyes, magyarok és szerbek lakják, anno valamelyest fölényben voltak a szerbek. Többnyire többgenerációs őslakosokból tevődött össze a környéket lakók közössége, amelynek tagjai sok mindent éltek már meg, így – kénytelen-kelletlen – tisztelettel voltak egymás iránt.

Az, aki korábban érkezett, elfért a kispadon, akinek nem jutott hely, hozta a sámliját, és arra kuporodott. Csak néhány szomszédnak volt rádiókészüléke, ők buzgólkodtak, hosszabbítókat szereltek, hogy a csendes augusztusi nyáréjszakán az eperfák alatt lehessen követni a helyszíni közvetítést. A magyarlakta családi házak előtt a magyarok gyülekeztek, a szerblakta előtt meg a szerb drukkerek jöttek össze. Tízenévesként figyeltem a nyüzsgést. Apám is előkészítette a helyünket a ház előtt, minél közelebb az utcai ablakhoz, ahova a rádiót tették. Magától értetődő volt, hogy a magyarokért szorított, de ezt nem hivalkodásból tette, nem azért, hogy ezzel bizonyítsa magyarságát. Magától értetődőnek tartotta, amit nem illett fitogtatni.

Az olimpiai arany után buzgón gyűjtögettem a magyar labdarúgók fényképeit, melyet csokoládéba rejtve árultak. A fotókat egy albumba kellett ragasztani, majd amikor megtelt, elküldeni a megadott címre. Emlékszem a fődíjra: egy kerékpár volt! Kedvemet szegte viszont, hogy némely arcképből már egy tucat felesleg jött össze, Grosics fotójára azonban sehogy sem sikerült rátalálnom, pedig minden zsebpénzem csokoládékra költöttem. A képeket buzgón csereberéltük, mígnem rájöttünk, hogy a barátaimnak is csak a Grosics-kép hiányzik. Kezdtem gyanakodni.

Nagy szenvedélyemről, a mozizásról is lemondtam, pedig akkoriban Karády Katalin és Jávor Pál filmjeit vetítették a szenttamási moziban. Jellegzetes titoista gesztus volt, a két ország kis híján hadban állt egymással, Tito láncos kutya volt, miközben Karády-filmeket mutattak be.

A Magyar Szó napilap emlékeztette a magyarokat, hogy hazafias kötelességük a jugoszláv csapatnak drukkolni. A főszerkesztő ügybuzgóságában még arra is figyelmeztetett, hogy Madách Imréhez sincs közünk. A futballszurkolók Madáchról nem hallottak, ellenben Puskás Öcsiről meg a magyar nemzeti tizenegyről igen. A szerbek is hasonlóan viselkedtek, nemigen hallgattak a vezércikkíróikra, mert meg voltak győződve, hogy Rajko Mitić csapata a világ legjobbja.

Kezdődött, Szepesi közvetített, az utca népe feszülten figyelt, amikor az egyik banda ujjongott, a másik néma maradt. A második félidő 71. percéig kellett várni Puskás találatára, majd negyedóra múlva Czibor is megremegtette a hálót. Végül a magyar nemzeti tizenegy 2-0-ra legyőzte a jugoszláv válogatottat. A meccs után az élet a régi kerékvágásban folytatódott a

Zöld utcában.

A várható konfliktus elmaradt.

Azóta sem sikerült rájönnöm: miért? Talán mert a józan paraszti ész ezt diktálta, illetőleg mert nem hallgattak a vezércikkírókra? Vagy mivel az utcában szegényebb sorsú családok éltek, helyzetüknél fogva lehet, hogy nem voltak tisztában a patriotizmus fogalmával. A szerbek tudták, hogy Sztálin ellenség meg Rákosi is, azonban Puskás legfeljebb ellenfél lehetett. És ezzel így voltak a magyarok is. Nem nagyon szívelték a szerb politikusokat, maximum Titót ismerték el, azonban Mitićet ők sem tartották ellenségnek, hanem ellenfélnek.

Nem kívánom idillikus színben megfesteni a közel hat és fél évtizeddel ezelőtti történetet, hisz az Aranycsapat olimpiai győzelme előtt történtek az utcában szörnyű dolgok is, amit viszont politikának neveztek, a focit pedig sportnak.

Természetesen a „kozmopolita tévelygés" inkább a szegényebb néprétegekben eresztett gyökeret; aki vitte valamire, vagy magasabb beosztáshoz jutott, elsajátította az igazi hazafiság tudományát. A következő évtizedekben ugyanis minden nagyobb sportesemény előtt, főképp amikor a magyar és a jugoszláv csapat játszott egymással, a szerb újságírók vesszőparipája lett feszegetni, hogy az illető magyar elvtárs kinek szurkol: a jugoszlávoknak vagy a magyaroknak? A magyar elvtársak előre rettegtek a sorsolástól. A kérdés azonban maradt, a gyávábbak válasza azt volt, hogy a jugoszlávoknak, a taktikusok felelete: mindkettőnek, a ravaszabb interjúalanyok pedig azt válaszolták, hogy a jobbiknak. Egy azonban holtbiztos, a magyar elvtársak nem szurkoltak a magyaroknak.

Jól emlékszem, a következő olimpiai évre: 1956-ra, amikor a magyar Aranycsapat a 6. Európa-kupa nyolcadik mérkőzését játszotta Belgrádban a jugoszláv válogatottal. A diákotthonban futótűzként terjedt a hír, miszerint a legendás magyar focisták Újvidéken át utaznak vonattal. Lázban égett a kollégium, a fiúk autogramot szerettek volna, ezért kora hajnalban az egész kollégium a pályaudvaron posztolt, izgatottan várta a Budapest felől érkező szerelvényt, amely némi késéssel érkezett.

A mozdony fékezett, a diákseregből valaki elkiabálta magát: „Ott van Puskás!" Tényleg ott volt, szocrealista, kék-fehér csíkos pizsamában a folyóson állt, letolta a vonatablakot és kihajolt. Mivel én voltam az egyetlen magyar, társaim buzdítottak, üdvözöljem és kérdezzem meg, hol vannak a többiek. Grosics, Kocsis, Buszánszky... Alszanak, válaszolta Puskás, majd közvetlenül hozzátette, ő csak amiatt van ébren, mert rokonai éltek Újvidéken, és látni szerette volna a várost. A szerelvény csak néhány percig vesztegelt, azonban az idősebb fiúk a mozdony elé ugrottak és utasították a masinisztát, addig maradnak a síneken, amíg Puskásnak kedve van beszélgetni és aláirkálni a papírlapot. Az egyik vasutas rendőrt akart hívni, de látva elszántságunkat, elállt szándékától.

Féltve őrzött Puskás-autogramomat valamelyik későn kelő társam elcsente a fiókomból, amit nemzeti büszkeségem megcsorbításának véltem. Micsoda rend ez, nekem, mint magyarnak, nagyobb jogom van Puskás aláírására, mint nekik!

Az emlék, hogy találkozhattam a legendás középcsatárral, társaloghattam vele, mégpedig pizsamában, kárpótolt. Eldicsekedtem Esterházy Péternek, sőt még hecceltem is, hogy neki bezzeg nem adatott meg, hogy pizsamában lássa a csapatkapitányt. A rendszerváltás után azonban fordult a kocka. Az elvtársakból urak lettek. A magyar urak ettől kezdve kizárólag a magyaroknak szurkoltak. A Milošević-korszakban egy-két szélsőséges nézeteket valló újságíró felvetette a régi provokatív kérdést, mire jött a „bölcselet": a sport nem politika.

Újra politika lett a sportból.

A két ország miniszterei egymást ölelgetve paroláznak. A magyar politikusok elrebegik, hogy Szerbia ragyogóan rendezte a kisebbségi kérdést, tehát napjaink kisebbségi politikusai bátran nyilatkoznak a szerb sajtónak, miszerint a magyar csapatnak szurkolnak. Sőt, egymással versengenek, hogy ki nagyobb magyar drukker.

A legutóbbi Európa-bajnokságon a vajdasági magyar sajtó ugyanúgy lelkesedett, mint az M1, talán egy árnyalattal jobban is, nyilván attól ­vezérelve, hogy a kisebbségnek mindig jobban, többet kell bizonyítania. Pedig az M1 is kitett magáért. A helyszíni kapcsolásoknál a riporter háta mögött dekorációként szolgáló hat-hét szurkoló olyannyira üvöltözött, hogy elnyomta az újságíró hangját. Érdekes, hogy az utcám népe 1952-ben nem a meccs után drukkolt, hanem közben. Most is a magyarokért drukkolok, azonban nem a régi daccal és képzelettel. Megtanultam, hogy még a foci szeretetében is nagy különbség van a neofita dzsentri és a földműves között. A nemzeti érzés hivatalos lett, a foci is! Hitelesebbnek tartom az utcabéliek példáját, a mértéktartó drukkot, mintsem az előkelőségek hivatalos magyarkodását. Miért? Válaszként, Illyés Gyula egyik tömör mondatát idézem: „A nincstelen tömeget tekintem elsősorban magyarnak, vagyis olyannak, aki mindenekelőtt támogatásra, fényre, döntésre, nemzeti dicsőségre jogosult itt; nemcsak azért tekintem annak, mert történelmünk különös alakulása eredményéül épp ez a réteg a legmagyarabb nyelvileg, s ha kell fajilag is, hanem azért, mert ez a legmegbízhatóbban magyar: nincs mása, mint a magyarsága." Ezekben a napokban én nekik, a nincstelen magyaroknak szurkolok.

2016. augusztus 1.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

A VMSZ korifeusa

Az írásból úgy tűnik, Korhecz a Vajdasági Magyar Szolgapárt (VMSZ) korifeusaként jelentette meg ezt a cikket. >

Tovább

Szerbia – mi lesz ennek a vége?

Szerbiában, bár manapság nem mindennaposak a bandák közti fegyveres leszámolások, a gyilkosságok mínuszos hírnek számítanak. Nekik >

Tovább

A fiatalok vissza akarják hódítani a reményt

A tüntetésen sok magyar szót hallottam, főleg magyar fiatalok jelenlétét regisztráltam. Mivel a feleségemmel magyarul társalogtunk, >

Tovább

VMSZ-es „normalitás”

A VMSZ agymosott, tudathasadásos, önző, fanatikus híveket akar karámba zárni, miközben – a hírösszefoglalók szerint – >

Tovább

I šta će sada biti sa nama?

Vest o Teofilovoj smrti podseća me na šifrovanu prepisku između Aleksandra Tišme i Danila Kiša. Danilo >

Tovább

A joghurtforradalom szimbolikus felülmúlása

Megérkeztek a belgrádi egyetemisták, akik két na alatt gyalog tették meg az utat (80 kilométer) Belgrádtól >

Tovább

Újra kellene gondolni az elmúlt harminc évet

A múltat nem lehet csak úgy kidobni az ablakon, mert ha nem tudjuk méltósággal eltemetni, akkor >

Tovább

Ami körülöttünk történik, sokkal több a politikánál

Hogy mi következik ezután, arra - akárcsak sok kiváló barátomnak - nincs válaszom. A kormánytöbbség új >

Tovább

Ötödik kerék leszünk

Nem bánom, ölelgessék egymást, esküdjenek naponta egymásnak hűséget, ez is jobb, mintha egymás torkának esnének, de >

Tovább

LEÁLLÍTANI A KÁRTÉKONY TEVÉKENYSÉGET!

Pásztor Bálint és a VMSZ további kártékony tevékenységét le kell végre állítani! A Junior az egyetemi >

Tovább

Szolidaritás és ellenállás Szerbiában

Az újvidéki vasútállomáson történt november 1-jei tragédia után három hónappal a szerbiai állami egyetemek karainak több >

Tovább

Csendben

Egy csarsi kopott kövein, csevap- és burekillatban sétálok gondolatban, az árnyékom a megboldogult ifjúságom, majd a >

Tovább