Ma Tivadar, Tihamér, Töhötöm névnap van.
Fiók
Jelszó:
Legnépszerűbb
Kézikönyv nőknek 1955-ből
1955-ben kézikönyvet nyomtattak nőknek, amit háztartástannak neveztek. Néhány tanács következik a kézikönyvből: >
Boszorkányperek Németországban
A németországi boszorkányperek jogtörténeti jellemzői A rengeteg ártatlan emberi életet követelő boszorkányperek tipikusan az újkori Európa, méghozzá >
Budapesti fotók a harmincas évekből
Frank Csontos gyűjtötte össze a megsárgult fényképeket. Érdemes összevetni, mi változott (vagy nem változott) az eltelt >
Boszorkányper Magyarországon
A szegedi boszorkányper 1728/29 „De strigis vero quae non sunt, nulla questio fiat” [1] – olvassuk Kálmán >
Az igazi Wass Albert
Azoknak, akik nem tudják, vagy nem akarják tudni: Wass Albert a XX. század másik embertelen rendszerével >
Fejezetek a vajdasági zsidók történetéből (8.)
MINJÁN – (héber, a. m. szám) 13 évesnél idősebb férfiakból álló tízfős csoport – ennyi jelenlevőre >
Kormányrendelet
Dr. Szórád gyűjtéséből származik a kormányrendelet, amelyiknek szöveghű leiratát itt tesszük közzé. A dörgedelmes dokumentum több mint fél >
Székely Éva esete a kétféle szemű nyilassal
Székely Éva, a legendás úszóbajnok 85 éves. Életrajza szerint: „Az apukám Erdélyből jött, az anyukám >
Budapest, 1936
A svéd közszolgálati tévé archívumában egy több mint hetvenéves, a magyar székesfővárost bemutató turisztikai filmet őriznek. >
A porcelán unikornis
A porcelán unikornis az amerikai Keegan Wilcox rendezésében nyerte el a legjobb rövidfilm díjat. >
A magyarok hullottak, mint a legyek
Amint azt egy korábbi írásunkban már megígértük, az e-novine engedélyével teljes egészében közöljük Bojan Tončić >
Így kezdődött...
Kicsit megsárgult már... de olvasható még mindig. Nemrég lett nagykorú, tavaly töltötte be a tizennyolcadikat. >
- Látod, András, a te bandád...
Tömöry Péter
– mondta igen nagy méltatlankodással a hangjában 1972 májusának egyik hajnalán Sütő Andrásnak, Marosvásárhely éppoly híres személyisége, Harkó András, a prímás.
Történetem megértéséhez azonban feltétlenül illik tudni, hogy a Székelyföldön a „banda” szót sohasem használták abban az értelemben, hogy tagjai banditák vagy valamilyen hasonló úton- és törvény ellen állók lettek volna. Inkább jelentette ez a csapatot, a muzsikáló cigánybandát, a kalákában együtt dolgozó kőmívesek vagy napszámosok csoportját. Fiatal suhancok faluhelyen maguk is lakhely szerint bandába verődtek, amelyekben a kisközösség íratlan törvényei szerint volt vezető, s voltak a többiek, akik ennek szava szerint cselekedtek. Harkó András, a prímás szóhasználata szerint mi, akkori fiatal írók Erdélyben a Sütő „bandájához” tartoztunk, ami számunkra nemcsak a pillanatnyi együttlét megtisztelő méltóságát, hanem mindannak a lelki és politikai közösségnek az ismérvrendszerét is jelentette, amelyet a népszolgáló irodalom és közélet terén Sütő András személye és munkássága jelentett és jelent mindenkinek, aki magyarul érez és beszél. Hogy az összetartozásnak és az egymást vállalásnak sajátosan helyi jellegzetességet mégis a vásárhelyi cigányprímás fogalmazta meg először és ilyen frappánsan, oka van, s oka egy széttörött hegedű, melynek egyik darabját ma is íróasztalom fiókjában őrzöm, mint emlékezést serkentő ereklyét.
Történt ugyanis, hogy az 1971-es esztendő irodalmi díjait, amelyeket az akkor még létező és rendeltetésének megfelelően működő Marosvásárhelyi Írói Társaság osztott ki évente, éppen két sepsiszentgyörgyi tollforgató: Farkas Árpád költő és Veress Dániel drámaíró nyerte el. Az ünnepi díjátadásra fölruccantunk mi mind a sepsiszentgyörgyiek, s velünk jött a nálunk alig pár évvel idősebb pártfogónk és barátunk, dr. Komáromi Mihály nőorvos, a kovásznai kórház fiatal igazgatója, aki mindenüvé elkísért bennünket, ahol szerepléseink vagy irodalmi párharcaink folytak. Többnyire amolyan szertartásmesteri szerepet vitt körünkbe, ő szervezte a kocsmai asztalokat, a flekkenezésekhez szerezte a húst, italt, a helyet az éjszakai hangos mulatozáshoz. Most is azért jött, hogy egyetemi éveinek városában része legyen abból a büszkeségből, amely fiatalabb íróbarátai sikeréből rá is szállt. Ő szerezte meg nekünk a díjkiosztás utáni bankettre a somostetői vendéglő nagytermét, amelynek az volt az előnye, hogy mivel a várostól távol, a hegy tetején állt, esetleges hangosabb és lelkesültebb megnyilvánulásaink belevesztek az épületig nyúló erdők csendjébe.
Az ünnepélyre mind összegyűltek a sepsiszentgyörgyi, csíkszeredai, marosvásárhelyi írók, a bukaresti írószövetséget pedig Méliusz József képviselte, aki igen nagy reményeket fűzött éppen a mi nemzedékünk jelentkezéséhez. Sütő András, Bözödi György, Katona Szabó István, a két Gátfalvy, Hajdú Győző, Nagy Pál, Oláh István, Molnos Lajos, Magyari Lajos, Czegő Zoltán, Hódos László, Vári Attila, Bogdán László, a két ünnepelt, színészek, újságírók ülték körül a patkóba vont asztalokat. Folyt a bor s a pálinka, húzták a talpalávalót a zenészek, emelkedetten elektromos volt a hangulat, mint fojtott mindennapjaink után mindig az ünnep, amelynek óráiban felszabadult a lélek és megiramodott a szenvedély. Mondta ki-ki a magáét; Czegő Zoli szokásához híven kijelentette, hogy legújabb versei darabjáért nem adna öt Ady Endre verset. Nagy Pál, az ötvenes években indult kritikus nem kis öniróniával siránkozott Molnos vállára borulva, hogy neki és nemzedéktársainak már a Securitate emberei sem hisznek, annyit és annyiszor jelentették fel egymást, Sütő hevesen udvarolt az egyik fiatal feleségnek, Magyar Lajos szavalta az éppen akkor elkészült Csorna Sándor naplóját Oláh Pistának, Farkas Gálfalvi Gyurkával kolozsvári egyetemi éveik emlékeit idézte, Vári Attila néhány színésznőnek anekdotázott a Muskátli pincéreiről, Hajdú Győző annak, akit éppen elkapott bizonyította sebtiben, hogy a kompromisszumok jelentik az egyetlen utat a nemzetiségi politikában, Bogdán és jómagam pedig jólesően fürdőztettük hiúságunkat abban az apai dicséretben, amelyet Méliusz Józseftől kaptunk a Deák Tamás legújabb regényének párbeszédes kritikájáért. Mondhatnám, szokásosan folydogált a mulatság, azt tettük, mint tenni szoktuk mindannyiszor, ha összegyűltünk: szertelen szenvedéllyel éltük – ami amúgy nem adatott meg nekünk –, egy dinamikusnak tűnő irodalmi közélet látszatát. Aztán szinte menetrendszerű pontossággal harsant föl a dal, Illyés Kinga csángó népdalai, melyektől kellőképpen nehezedhetett meg ismét a lélek és a szív, bukhatott bús elgondolkodásba a kedély, s utaztathatta magát ki-ki ösztön-bokrai sugallatára el, távol innen, bele mindennapjai színtereinek elképzelt álomvilágába, a mitikus táj- és népfogalom édes-keserű fluidumába. Vékony, fürgecsobogású patakként zuhogott az ének, Kinga gyönyörű hangja szenvedélyesen mosta belőlünk az érzést álltunk az énekszó partjain, mormoltuk utána, mint az imát vagy zsoltárt, az énekhangokat, nem mondtuk ki, hanem szánkban melengettünk szót, fogalmakat… Álltunk ott, mint állnak a fűzfák a parton, s jelzik jelenvalóságukkal: életet adó elem mozdul, csergedez gyökereik alatt A duhaj mulatság zsombékjára fölakadt áhítatos szertartás nem tartott soká. A szív és lélek megpróbáló feszüléseit pontosan úgy nem lehet huzamosabban kibírni, mint ahogyan a testet sem lehet állandóan és szüntelen megfeszítésekre fogni. Valahol elérkezik ez a feszülés kritikus állapotába, és akkor fel kell oldani, akkor szinte durva akarnoksággal menekedni kell előle, mert ha az ember foglya maradna, elveszítené magát örökre, minden bizonyossággal…
– Tánc! – bődülte bele az áhítatba Komáromi Mihály, s mint aki mindig csak csűrdöngölőt vagy csárdást járt volna örök életében, hirtelen karjába kapta Illyés Kingát, s kezdte forgatni veszekedett sebesen. A cigányok váltottak, az előbbi, alázatosan a balladás hangulatba simuló kíséretből most előengedték hangszereik erejét, s bár nem éppen alkalmatos jószág a szaxofon és a dzsesszdob a csárdások megszólaltatására, mint kik lehetetlent nem ismernek, s hiszik, hogy eljött az ő idejük, minden virtust előbányászva magukból húzták, hogy „Vörös bort ittam az este, ragyogós csillagom, szeretem a bort…” Mi pedig, mindannyian, mint kiket az előbbi csend különös dévaj erővel telített, forgatni kezdtük a lányokat s asszonyokat, ki-ki tudása, de mindenki lelkesedésének mértéke szerint. Mintha mindannyian magunkban Páll Lajos korondi költőtársunk versét áramoltattuk volna véreink mentén:
„Jaj annak, kinek a létét
nem kerékbe, táncba törték…”
Peregtek-forogtak a lányok, előbb apró, majd egyre gyötrelmesebb sikongatások hagyták el ajkukat, forogtak-dobbantak a lábak, a Iihegések varkocsai összefonódtak, s mint ama halálra táncoltatott lány balladájában már-már várni lehetett, hogy valaki kihull a sorból, s éltének folyását elszegi a duhaj tobzódás… Ezt láthatták a cigányok is, mert egyszer csak leálltak a zenével… Komáromi doktor, ki nem tudott soha elgondolt lépése közben magának gátat vetni, ráordított a prímásra:
– Folytasd, csóka, mert másképpen a hasadon töröm szét a hegedát!
– Hát törjed csak, pajtás, itt van! – jött le kicsiny emelvényéről Harkó, s nyújtotta a szenvedélyétől ittas férfi felé a hegedűt s vonót…
Komáromi nem gondolkozott Megragadta nyakától a hegedűt, s lecsapott vele. A hirtelen beállt csendben, mint természettudósok lelassított filmkockáin, láttuk mindannyian az esztelen mulatság eredményének tanulságos képeit. A vékony, kiszáradt deszka szertevált, s mint szirmok szóródtak előbb a magasba, majd puhán szanaszét a kis fenyőfarepeszek. Repülő kagylók, kolibrik képtelen zuhanásban, repdestek tőrt szárnyaikkal, hallani lehetett a sűrű levegő koccanásait, az apró sikolyokat, amelyek elhagyták az elszegett énekes torkokat majd egy nagy reccsenetbe olvadt össze minden, s a kecses szerszám, a prímáshegedű darabjai, mint szürkésbarna kupac, holtan zuhantak egymásra a műkőpadozaton.
– Látod, András, a te bandád – mondta Harkó, s állt ő is némán, a dal halálának döbbenetében, mint sírgödör előtt állnak a halállal először találkozó suhancok… Aztán mindenki lassan, egymásra sem nézve szedelőzködni kezdett, mindenki bezárta magát vissza magába, nesztelen osont ki a Somostető vendéglőből az egész társaság. Cigányprímás és író, doktor és színész, pincér és virágosfiú. Majdnem egy órát bóklásztam én is a marosvásárhelyi erdők sűrűjében, s mint bűntény helyére az elkövető, mégis visszatértem a terembe. Már csak a pikolófiúk voltak ott, beengedtek szó nélkül. A kihűlt cigarettafüsttől émelyítő kriptaszagot árasztó teremben félhomály derengett. A padlón pedig, mint egy kubista festmény – úgy éreztem, Braque vagy Picasso műalkotása – ott hevertek, csillogó fényeket játszatva magukon a „zenecserepek”, a szétesett hegedű darabjai. Letérdeltem melléjük, és megsimogatva őket egyet felemeltem, s beloptam bársonynadrágom zsebébe. Másnap reggel Sütőéknél a konyhában, titokban ráírtam belső lapjára, mint egy kis titkos sírkőre: „1972. május 12. Somostető. írómulatság.”
Azóta csak egyszer vettem elő s néztem hosszasan, míg a könnyek el nem öntötték a szemem: 1985-ben, amikor az NSZK-beli Biberachból dr. Komáromi Mihály hirtelen halálának hírét vettem. S ha úgy adódik, hogy hazámtól távol ér a halál, egyetlen tárgyat szeretnék magam mellett tudni a sírgödörben, ezt a temetetlen hegedűdarabot, amely minden szónál mélyebben fejezi ki nekem sorsunk tragikumának sötét rejtelmeit.
Következő cikk: Az elmélet sem, az életrajz sem úszható meg
Kommentek
Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.
Komment írásához be kell jelentkeznie.
Legfrissebb
A márciusi ifjak
Az etnikai és vallási különbségek szemükben semmit sem számítottak. Valamennyien polgárnak, éspedig egyszerre magyar és világpolgárnak >
Találkozás Mengelével Auschwitzban – egy hiteles szemtanú
A The Times páratlan kortörténeti dokumentumnak minősíti azt a naplót, amelynek legfontosabb részét Auschwitzban, titokban írt >
A második világháborút a zsidógyűlölet okozta
Yehuda Bauer, aki egyben a Yad Vashem tudományos tanácsadója, élesen bírálja, hogy Közép- és Kelet-Európában kiforgatják >
Puskás fizette a szurkolókat
– Nem értelek, Öcsi- jegyezte meg Papp. Te azért panaszkodsz, hogy alig hallasz magyar szót Spanyolországban. >
Ezen a napon
63 évvel ezelőtt, ezen a napon, így kezdődött az a történet, amelyet 60 évvel később "Valahogy >
A nyilvánosságban megélt élet – Rajk László (1949-2019)
Amikor Rajk Lászlóval 2002-ben az utolsó interjút készítettem édesanyjáról, Rajk Júliáról szóló életrajzi kötetemhez, búcsúzásnál megígértem >
Június 28. Versailles
Magyarországra nézve hátrányos (trianoni) békeszerződés előreprogramozott volt. De nemcsak erről hallgat a magyar történelemírás. Hiszen a >
Az „anyások” közutálat tárgyai lettek
1938. november 11-én 11 órakor az egész országban megszólaltak a harangok, megállt a forgalom, két percre >
„Ez nem az én forradalmam”? – Ady Endre és az őszirózsás forradalom
Alighogy Ady Endre 41 évesen elhunyt a városligeti Liget Szanatóriumban, megkezdődött – és majd az 1920-as >
Az igazi Wass Albert
Azoknak, akik nem tudják, vagy nem akarják tudni: Wass Albert a XX. század másik embertelen rendszerével >
A magyar lány, aki az albánok Sisije akart lenni
„Aztán találkoztam a királlyal, és mint a mesékben, meglátni és megszeretni valójában csak egy pillanat műve >
Odbijen predlod ya rehabilitaciju Tibora Kiša: Nije nevina žrtva partizana
Vrbašanin Tibor Kiš, nekadašnji visoki činovnik šećerane u Vrbasu i "turanjski lovac", čiju je rehabilitaciju osporavala >