2024. március 28. csütörtök
Ma Gedeon, Johanna névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Kézikönyv nőknek 1955-ből

1955-ben kézikönyvet nyomtattak nőknek, amit háztartástannak neveztek. Néhány tanács következik a kézikönyvből: >

Tovább

Boszorkányperek Németországban

A németországi boszorkányperek jogtörténeti jellemzői A rengeteg ártatlan emberi életet követelő boszorkányperek tipikusan az újkori Európa, méghozzá >

Tovább

Budapesti fotók a harmincas évekből

Frank Csontos gyűjtötte össze a megsárgult fényképeket. Érdemes összevetni, mi változott (vagy nem változott) az eltelt >

Tovább

Boszorkányper Magyarországon

A szegedi boszorkányper 1728/29 „De strigis vero quae non sunt, nulla questio fiat” [1] – olvassuk Kálmán >

Tovább

Az igazi Wass Albert

Azoknak, akik nem tudják, vagy nem akarják tudni: Wass Albert a XX. század másik embertelen rendszerével >

Tovább

Fejezetek a vajdasági zsidók történetéből (8.)

MINJÁN – (héber, a. m. szám) 13 éves­nél idősebb férfiakból álló tízfős csoport – ennyi jelenlevőre >

Tovább

Kormányrendelet

Dr. Szórád gyűjtéséből származik a kormányrendelet, amelyiknek szöveghű leiratát itt tesszük közzé. A dörgedelmes dokumentum több mint fél >

Tovább

Székely Éva esete a kétféle szemű nyilassal

Székely Éva, a legendás úszóbajnok 85 éves. Életrajza szerint: „Az apukám Erdélyből jött, az anyukám >

Tovább

Budapest, 1936

A svéd közszolgálati tévé archívumában egy több mint hetvenéves, a magyar székesfővárost bemutató turisztikai filmet őriznek. >

Tovább

A porcelán unikornis

A porcelán unikornis az amerikai Keegan Wilcox rendezésében nyerte el a legjobb rövidfilm díjat. >

Tovább

A magyarok hullottak, mint a legyek

Amint azt egy korábbi írásunkban már megígértük, az e-novine engedélyével teljes egészében közöljük Bojan Tončić >

Tovább

Így kezdődött...

Kicsit megsárgult már... de olvasható még mindig. Nemrég lett nagykorú, tavaly töltötte be a tizennyolcadikat. >

Tovább

A kommunizmus kritikusa

Spitzer Éva
A kommunizmus kritikusa
Milovan Đilas a szerzővel (Dragan Dragin felvétele)

A szocializmusnak mindig voltak ellenségei. Főképp azok, akik más­ként gondolkodtak vagy legalábbis mertek más véleményt alkotni, mint a hivatalos, a Párt véleménye volt. Ezeknek az embereknek nem jutott irigylésre méltó sors. Legtöbbjük ön­kéntes vagy kényszerű száműzetés­ben, rosszabb esetben börtönben vé­gezte. A szocializmus és a kommunis­ta párturalom jugoszláv időszakának egyik veterán „ősellensége” Milovan Đilas, akinek a kommunizmust bíráló könyvei sorozatosan jelentek meg – külföldön. A demokratizálódás szelle­me lehetővé tette, hogy az utóbbi egy évben már itthon is kiadják munkáit. Milovan Đilast belgrádi otthonában kerestük fel.

– Megkérem, hogy a fiatalabb olvasók miatt röviden foglalja össze, hogyan lett Önből, a kommunista eszme harcosából a politikai gyakorlat éles bírálója?

– Én nem csak a gyakorlatot, hanem az eszmét is bíráltam, bírálom. Ez az egész egy hosszú és csöppet sem könnyű folya­mat volt. A háború után szerettem volna visszatérni a szépirodalomhoz, mert írással már tizennyolc-tizenkilenc éves koromban kezdtem foglalkozni, még a háború előtt. A vezető elvtársak azonban ellenezték, azt mondták, szükség van rám a pártban. Negyvenhétben azután kezdődtek a néze­teltérések a szovjetekkel, majd negyvennyolcban kenyértörésre került sor. Abban a helyzetben úgy tűnt, hogy árulás volna elhagyni a pártot. Ha nem is árulás, de menekülés. Őszintén szólva úgy éreztem, hogy az egy nekem való időszak. Viszont az összetűzés idején kezdtek bennem más­fajta gondolatok is motoszkálni. Kritikusan szemléltem a történéseket, elsősorban a Szovjeutnióval való viszony alakulását. Köz­vetetten tehát ez is kihatott rám, de a jugoszláv rendszeren belül észlelt dolgok szintén befolyásolták bíráló magatartáso­mat Sztálin halála után nálunk kiéleződtek a viszonyok, kérdésessé vált, hogy folytat­juk-e az ugyan halvány jelekben mutatkozó demokratizálást vagy megállítjuk ezt a fo­lyamatot. Ebben a kérdésben távolodtam el a központi bizottságtól. A Borba napilap­ba írtam bíráló hangnemű cikkeket a rend­szerről és a demokratizálás problémáiról. Ötvennégy januárjában aztán kidobtak a központi bizottságból, de én tovább írtam bírálataimat, igaz, külföldön jelentettem meg a könyveimet, ott, ahol lehetett

Erre nehezen szántam rá magam, egy­részt mert tudtam, hogy milyen súlyos vádak érnek majd emiatt, sőt börtönbe is zárhatnak, másrészt nem volt mindegy, hogy a pártideológia hatására annyira gyű­lölt Nyugaton adták ki könyveimet, ame­lyek itthon nem jelenhettek volna meg. Persze nem maradt el a börtönbüntetés sem. Kétszer ítéltek el, összesen kilenc évet ültem börtönben, de hozzá kell ten­nem, hogy a háború előtt is voltam bör­tönben. Egyébként ott ismerkedtem meg néhány vajdasági magyar kommunistával.

– Mi a véleménye a jugoszláv politikai színtér demokratizálásáról napjainkban?

– Azt hiszem, mi még csak pluralista ország vagyunk, de nem demokratikus. Van többpártrendszerünk, vannak parla­mentjeink, alkotmányaink, amelyekre nem mondhatom, hogy nem demokratikusak, de azért még hagynak kívánnivalót. Ez azonban még nem demokratikus társada­lom. Még mindenütt az autoritativ hatalmi rendszer dominál. A pluralizmust tulajdon­képpen egy régi gazdasági rendszerre, egy régi hatalmi apparátusra ültettük rá, a régi pártnak a maradványai is megvannak még, a vezérek java része is valójában a volt kommunista pártból ered. Ennélfogva sok mindent megőriztek abból a mentalitásból, amely a kommunista gyakorlatra jellemző: az autoritativ hatalmi rendszer, a nyilvános­ság korlátozása, a tájékoztatási szervek monopolizálása, ellenőrzése. Egészében nézve azonban megváltozott az ország. Ez már nem a korábbi egypártrendszerű, bü­rokrata állam, amely jelenleg az átalakulás kínos folyamatán megy át mind szociális, mind gazdasági tekintetben, és ennek a folyamatnak még nagyon is az elején tart.

A nemzetiségi viszonyok is átalakulóban vannak. A kommunisták elsősorban a demokratikus folyamatokat igyekeztek elfojta­ni, és amikor az a rendszer széthullott, elementáris erővel törtek ki az elfojtott nemzeti szenvedélyek, a nacionalizmusok, amelyek eddig is léteztek, és igazán nem kellett hozzá nagy erőfeszítés, hogy megfi­gyeljük a jelenséget akár közvetlen környe­zetünkben is. Tehát nem is kellett hozzá nagy erőfeszítés, hogy valaki artikulálja eze­ket a szenvedélyeket. Ezzel egyébként min­den kommunista államnak szembe kellett néznie. Nálunk a helyzetet komplikálja, hogy ilyen nagyszámú nemzet él együtt. A helyzetet tovább nehezíti az is, hogy ránk nem kívülről erőszakolták a rendszert, ha­nem bizonyos értelemben autentikus forra­dalomban jött létre, majd egy bürokratikus tudatban csontosodott meg, amely kemé­nyén ellenáll minden változásnak.

– Ön korán felismerte a szocialista politikai gyakorlat tarthatatlanságát. En­nek alapján hogyan ítéli meg a választási eredményeket főképp Szerbiában, Horvátországban és Szlovéniában?

Köztársaságonként változóan. Külön­bőznek a győztes pártok is. Szlovéniában különböző pártok koalíciója győzött, Horvátországban nacionalista-konzervatív; Szerbiában pedig a megváltozott kommunista párt vitte el a babért. Az ideológai programbeli különbségek ellenére azonban a rendszerek mindenütt meglehetősen hasonlóak maradtak. Mint már mondtam, mindenütt megmaradt az autoritatív uralkodási módszer, a nemzeti kizárólagosság, a tájékoztatási eszközök ellenőrzése. Mindent összevetve ez mégis pozitív változás.

– Véleménye szerint Szerbiában, Crna Gorában, de Macedóniában is a kommunizmus maradt hatalmon?

– Nem. Szívós maradványai vannak, ez már nem kommunizmus. Amikor Horvátországból Szerbiát bolsevizmussal vádolják, az tévedés, a nyugati közvélemény szimpátiáját akarják ezzel megszerezni. Ha nem volna konfliktus a két köztársaság között, akkor nem is gondolnának ilyen vádakra. Vagy vegyük a szerbeket, amikor a horvát kormányt usztasa jelzővel illeti. Az nem más, mint a szélsőséges naciona­lizmus mozgósítása, a nemzeti gyűlölet mozgósítása a horvátok ellen, és ugyan­csak téveszme.

– Mire vezethet ez a nemzeti gyűlölkö­dés, hiszen mindannyian egy fegyveres összecsapás lehetőségétől félünk?

– Ez vallási-nemzeti összecsapáshoz ve­zethetne, ami a polgárháború legrosszabb fajtája, mert a civil lakosság kiirtását is magába foglalja. Erre már volt példa a második világháború idején. Ez a háború elsősorban a szerbek és horvátok között zajlana, de persze bevonná a többieket is. Én személy szerint nem hiszem, hogy sor kerül rá, habár minden erre utal. Szerintem a hangulatkeltésben a legfőbb szerepet a leginkább a nemzeti ideológiák játsszák, akár valamiféle nemzeti-szocialista ideológiáról legyen szó, mint amilyen a szerbiai, akár a horvátországi usztasa ideológia. De szá­molni kell a csetnik ideológiával és a kleronacionalizmussal is. Lényegében azonban az ideológiák és a hatalmi érdekek, a vezérek harcáról van szó. Ha mélyebben elemezzük a dolgot, kiderül, hogy a konfliktusnak nincsenek különösebben komoly okai, gondolok itt az esetleges gazdasági érdekellentétekre. Ezek inkább felfújt okok. Ugyanerre használják a múltbeli ellentétek felújítását is. Mégsem hiszem, hogy hábo­rúra kerül sor, hiszen abba Európa is beleszólna, habár az is biztos, hogy polgárháború esetén az európai államok egyszerűen átértékelnék a hadban álló felekhez való viszonyukat.

A jelenlegi állapotok alapján merne-e jóslatokba bocsátkozni, milyen lesz Jugoszlávia holnap?

– Két lehetőséggel számolhatunk. Vagy széthullik, amit békés úton nehezen tudok elképzelni, vagy pedig teljesen átszervezik. A békés válásban már csak azért sem hiszek, mert a polgárháború nem oldana meg egyetlen létező konfliktust sem, ellenben kimerítené mindenki tartalék erejét, ráadásul a külföld is beavatkozna. Az átszervezés azt jelentené, hogy a köztársasá­gok továbbra is élveznék teljes független­ségüket, a központi szervek pedig végeznék a rájuk bízott munkát, persze sokkal eredményesebben, mint ma. Hiszen köztársaságaink idővel kinőtték az adminisztra­tív-kulturális autonómiát, és gyakorlatilag külön-külön államokká fejlődtek. Ezeknek a függetlenségét és önállóságát konfliktu­sok nélkül persze lehetetlen volna fölszá­molni, hiszen általában állami hagyomá­nyokkal rendelkező, nemzetileg aránylag egységes, saját lehetőségeik szerint való életre törekvő egységekről van szó. A szlovén és horvát konföderációs modell szerin­tem nem kivitelezhető, nem világos, hogy mit értenek a szerbek föderáció alatt, de valamiféle titói föderalizmus rekonstrukciója sem lehetséges, mint ahogy azt a had­seregben alakult pártban képzelik. Minde­nesetre nehéz időknek nézünk elébe, de nem hiszem, hogy az emberekben volna hajlandóság a háborúra.

A háború utáni években voltak-e konfliktusok a köztársaságok között?

– Nem voltak különösebb nézeteltéré­sek. Az ország frissen szabadult, a Párt eléggé egységes volt, egészen negyven­nyolcig, de azután sem mutatkozott meg a Szovjetunió iránti ellenséges vagy szimpati­záns magatartás köztársaságok közötti konfliktusban. A köztársaságok nálunk mindig nagyobb autonómiát élveztek, mint például a Szovjetunióban. Habár Jugoszlá­via centralista állam volt, ez inkább a pártcentralizmusban nyilatkozott meg. A köztársaságok azért mindig is élveztek bi­zonyos mértékű adminisztratív és kulturális autonómiát. Annyit azért el kell monda­nom, hogy a párt- és állami gyakorlatban azért mindig érezhető volt Szlovénia vala­miféle külön helyzete. Ők egy kicsit mindig is függetlenebbek voltak, mint a többiek, de ez nem okozott komolyabb ellentéteket. Szerbiával is voltak gondjaink. Különösen a beszolgáltatások miatt. Akkoriban ugyanis nem volt honnan etetni a városok lakossá­gát és a hadsereget, mint Szerbiából, pon­tosabban a Vajdaságból. Ezért aztán mi a központi bizottságból megszorongattuk a szerb vezetőséget, hogy opportunisták, kulákok, aztán ők elintézték a dolgot a vajda­ságiakkal, és lett élelem. Persze világos, hogy ez az ugyan kényszerből eredő politi­ka téves volt,  hiszen ugyanakkor a kollektivizáció is a jómódúbb vidékeket, vagyis a Vajdaságot érintette a legfájdalmasabban.

– Ön szerint mondhatjuk-e, hogy a hatalom viszonyulása a kisebbségekhez vagy nemzetiségekhez különböző volt? Gondolok itt elsősorban a kosovói és a vajdasági állapotokra.

– A kosovói rezsim valóban erélyesebb volt, de nem valamiféle nemzeti diszkrimi­náció miatt, hanem az albánok ellenállása végett. Az albánok negyvennégy januárjá­ban nagy felkelést szerveztek, ami jelentős csapatokat vont el a frontról. Ezért volt erősebb az ellenőrzés Kosovóban. Ez volt a háború utáni években. Arról, hogyan ala­kult a viszonyulás a továbbiakban, én már nem tudnék hiteles véleménnyel szolgálni, mert már az ötvenes évek elejétől kezdve nem voltam hatalmi pozícióban. Amikor Kosovóval kapcsolatban a Ranković-féle rezsimet emlegetik, akkor tulajdonképpen a Tito-rezsimre gondolnak. Ha Ranković nem lett volna szerb, akkor az albánok sem ragaszkodnának propagandájukban annyira az ő nevéhez.

A nemzeti homogenizáció körülmé­nyei között az utóbbi időben különösen hangsúlyozott formában vetődik fel a ki­sebbségek iránti viszonyulás a háború végén és utána. Gondolok itt konkrétan a Vajdaságra. A háború végén történt meg­torlások a központi vezérkar parancsára, tudtával vagy hallgatólagos beleegyezé­sével történtek?

Volt a központi bizottságnak egy álta­lánosan elfogadott álláspontja, hogy radikálisan le kell számolni mindazokkal, akik együttműködtek a megszállókkal. Viszont a helyi hatóságok 44-45-ben meglehetősen széles jogkörrel rendelkeztek. Az általános elvek alapján a gyakorlatban intézkedhet­tek anélkül, hogy engedélyt kértek volna a központtól vagy értesítették volna. Sőt azt hiszem, az újvidéki központot sem kellett feltétlenül konzultálniuk. Egészen negyven­öt végéig az OZNA, a későbbi UDBA, illetve a belügy szabadon rendelkezett az emberéletek fölött. Ez egyébként érthető, hiszen akkoriban még semmiféle jogrend nem volt – no, persze, nem mintha a mai napig sikerült volna valami dicséretre mél­tót produkálni ezen a téren. A megtorlások mellett azonban volt még egy dolog, ami­ről akkoriban szó esett, A magyarokat is ki akarták űzni, mint a németeket. A Vajdasá­gi vezetőség hajlott erre, sőt lépéseket is tett.

Említette, hogy ismert magyar kom­munistákat is. A vezetőségben akkoriban egy sem volt közülük, aki ez ellen szólt volna?

– Nem voltak magyarok a szövetségi vezetőségben. A vajdaságiban lehet, hogy voltak, de azokban az időkben nem biztos, hogy nem helyeselték volna azt, amit a Párt jónak lát. A központi bizottságban azonban, azon az ülésen én is ott voltam, határozottan elleneztük a magyarok kiűzé­sét nem csupán politikai, hanem egyéb meggondolások alapján is. A magyarokat mégsem lehetett kiegyenlíteni a németek­kel. Másrészt Magyarország nem nagyhata­lom, körülbelül velünk egyforma erejű or­szág, nem számítottunk komolyabb konfliktusokra, területi igényekre, mivel akkori­ban már nyilvánvaló volt, hogy a Vörös Hadsereg nyomán Magyarország is szocia­lista állam lesz.

Milovan Đilas békés életet él Belgrád­ban. Nyugodt ember, akin – legalábbis külsőleg – nem látszik, hogyan viselte meg a sors, és hogyan viselte ő a sorsát. Sok év állt rendelkezésére, hogy legyűrje magá­ban az indulatot, amelyet a letűnt rendszer iránta való viszonyulása joggal ébreszthe­tett benne.

1991. február 12.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

A márciusi ifjak

Az etnikai és vallási különbségek szemükben semmit sem számítottak. Valamennyien polgárnak, éspedig egyszerre magyar és világpolgárnak >

Tovább

Találkozás Mengelével Auschwitzban – egy hiteles szemtanú

A The Times páratlan kortörténeti dokumentumnak minősíti azt a naplót, amelynek legfontosabb részét Auschwitzban, titokban írt >

Tovább

A második világháborút a zsidógyűlölet okozta

Yehuda Bauer, aki egyben a Yad Vashem tudományos tanácsadója, élesen bírálja, hogy Közép- és Kelet-Európában kiforgatják >

Tovább

Puskás fizette a szurkolókat

– Nem értelek, Öcsi- jegyezte meg Papp. Te azért panaszkodsz, hogy alig hallasz magyar szót Spanyolországban. >

Tovább

Ezen a napon

63 évvel ezelőtt, ezen a napon, így kezdődött az a történet, amelyet 60 évvel később "Valahogy >

Tovább

A nyilvánosságban megélt élet – Rajk László (1949-2019)

Amikor Rajk Lászlóval 2002-ben az utolsó interjút készítettem édesanyjáról, Rajk Júliáról szóló életrajzi kötetemhez, búcsúzásnál megígértem >

Tovább

Június 28. Versailles

Magyarországra nézve hátrányos (trianoni) békeszerződés előreprogramozott volt. De nemcsak erről hallgat a magyar történelemírás. Hiszen a >

Tovább

Az „anyások” közutálat tárgyai lettek

1938. november 11-én 11 órakor az egész országban megszólaltak a harangok, megállt a forgalom, két percre >

Tovább

„Ez nem az én forradalmam”? – Ady Endre és az őszirózsás forradalom

Alighogy Ady Endre 41 évesen elhunyt a városligeti Liget Szanatóriumban, megkezdődött – és majd az 1920-as >

Tovább

Az igazi Wass Albert

Azoknak, akik nem tudják, vagy nem akarják tudni: Wass Albert a XX. század másik embertelen rendszerével >

Tovább

A magyar lány, aki az albánok Sisije akart lenni

„Aztán találkoztam a királlyal, és mint a mesékben, meglátni és megszeretni valójában csak egy pillanat műve >

Tovább

Odbijen predlod ya rehabilitaciju Tibora Kiša: Nije nevina žrtva partizana

Vrbašanin Tibor Kiš, nekadašnji visoki činovnik šećerane u Vrbasu i "turanjski lovac", čiju je rehabilitaciju osporavala >

Tovább