Ma György, Fidél, Debóra névnap van.
Fiók
Jelszó:
Legnépszerűbb
Kézikönyv nőknek 1955-ből
1955-ben kézikönyvet nyomtattak nőknek, amit háztartástannak neveztek. Néhány tanács következik a kézikönyvből: >
Boszorkányperek Németországban
A németországi boszorkányperek jogtörténeti jellemzői A rengeteg ártatlan emberi életet követelő boszorkányperek tipikusan az újkori Európa, méghozzá >
Budapesti fotók a harmincas évekből
Frank Csontos gyűjtötte össze a megsárgult fényképeket. Érdemes összevetni, mi változott (vagy nem változott) az eltelt >
Boszorkányper Magyarországon
A szegedi boszorkányper 1728/29 „De strigis vero quae non sunt, nulla questio fiat” [1] – olvassuk Kálmán >
Az igazi Wass Albert
Azoknak, akik nem tudják, vagy nem akarják tudni: Wass Albert a XX. század másik embertelen rendszerével >
Fejezetek a vajdasági zsidók történetéből (8.)
MINJÁN – (héber, a. m. szám) 13 évesnél idősebb férfiakból álló tízfős csoport – ennyi jelenlevőre >
Kormányrendelet
Dr. Szórád gyűjtéséből származik a kormányrendelet, amelyiknek szöveghű leiratát itt tesszük közzé. A dörgedelmes dokumentum több mint fél >
Székely Éva esete a kétféle szemű nyilassal
Székely Éva, a legendás úszóbajnok 85 éves. Életrajza szerint: „Az apukám Erdélyből jött, az anyukám >
Budapest, 1936
A svéd közszolgálati tévé archívumában egy több mint hetvenéves, a magyar székesfővárost bemutató turisztikai filmet őriznek. >
A porcelán unikornis
A porcelán unikornis az amerikai Keegan Wilcox rendezésében nyerte el a legjobb rövidfilm díjat. >
A magyarok hullottak, mint a legyek
Amint azt egy korábbi írásunkban már megígértük, az e-novine engedélyével teljes egészében közöljük Bojan Tončić >
Így kezdődött...
Kicsit megsárgult már... de olvasható még mindig. Nemrég lett nagykorú, tavaly töltötte be a tizennyolcadikat. >
A bekódolt röhögés
Tolnai Ottó
Az, hogy a Művészklubhoz kötődik a Napló, számomra jelképes szinte.
Először is persze az, hogy végre ismét van klubunk, egyáltalán van a Művészklub.
Ott tárgyaltam volt a két, ahogy újságírásunk egyik doyenje nevezte őket, bohó alapítóval, jóllehet előbb még pártot akartunk alapítani (valamiféle európai partot – most is hisszük, arrafelé egérutunk), és aztán ott egyeztünk meg a Naplót Illetően is.
A Művészklub bérlői is kötődnek a laphoz, ők már kedden este árulják a nyomdából hozott, még meleg példányokat – miközben mi megtárgyaljuk a számot, s a soron levő szerkesztő felvázolja a következő tartalmát...
A Symposiont és az Új Symposiont sem tudom különválasztani a Futaki úti kocsmáktól és a Forum klubjától – egészen addig, amíg egy este abból a klubból el nem vezettek néhányunkat a rendőrök; később is jártunk oda, ma Is beülök olykor, de aztán már nem az volt, legalábbis néhányunk számára, aztán már nem arról volt szó.
A bohó jó kifejezés, megörültem neki, egyértelműen azt jelenti, nem az úgynevezett struktúrák nevezték ki, nem tagja a halódó pártnak s a többi, mondom, jó kifejezés, mégsem egészen pontos, mivel inkább a dotált, tegnap még egzaktul irányított, szigorúan ellenőrzött lapok főnökei engedhetnek meg maguknak némi nagyvonalúságot, nagyképűséget, és ha lenne humorérzékük, akár némi bohóságot is megengedhetnének maguknak, hiszen kész, jól kiépített apparátus dolgozik nekik, magától is megy a dolog, a független, vagy ahogyan jobban szeretik nevezni magánlap szerkesztőinek viszont az égvilágon mindent előlről kell kezdeniük, valóban csak magánkapcsolataikra támaszkod hatnak, mindenesnek kell lenniük.
Míg az első szám friss példányait lapoztuk ott, a Művészklub mélyvizében, valaki odajött asztalunkhoz, s a lapra meredve megkérdezte, még nem tiltották be?! Nem volt túl komoly a kérdés, de bohó szerkesztőtársaim így is nagyot és jóízűt nevettek rajta. Én Is jól tudtam, hogy a kérdés per pillanat deplaszírozott, lévén a legöregebb közöttük, mégis összerezzentem. Úgy látszik, morfondíroztam titokban, az én génjeimbe ilyen kifejezések vannak betáplálva, mint a betiltás, a leváltás, bírósági tárgyalás et cetera. Feltételes reflexeim ilyesmikre reagálnak, ilyesmikre rezzenek össze, kezdek el vacogni. Igen, hiszen az irányított és szigorúan ellenőrzött lapokat sosem is kellett betiltani, csak az irodalmi és az egyetemista újságoknak jutott ez a sors. Nem egészen véletlen tehát, hogy most, amikor bizonyos tekintetben ismét valami hasonló szabadság dereng – azért fogalmazok így, mert, szemben bohó társaimmal, én nem látom tényleges szabadságnak ezt, és még véletlenül sem hiszem azt, mint egyes nagyképű szerkesztők, hogy én harcoltam ki (előbb rá kellene kérdeznünk, kitől is kaptuk, ki is harcolta ki – netán éppen azok, akik ellen mi harcolunk?) –, tehát most, amikor bizonyos tekintetben ismét valami hasonló szabadság dereng, én újra szerkeszteni kezdek.
Igen, húsz év után ismét lapot szerkesztek. És szemben bohó társaimmal, nem kis lámpalázzal. Nem, hiszen az a lap, amelyet elvettek tőlem, amelyről leválasztottak, lemanipuláltak, letiltottak – az a szerkesztési mód, stílus, amit én hozok magammal a Naplóhoz, már mitikus dimenziókat kapott az időben (nagy, merész kalandnak nevezik, és éppen fésületlenségében, jó értelemben vett felelőtlenségében, bohóságában tehát, próbálják tetten érni, megnevezni titkát, a kor legjobb magyar folyóiratának titulálva). Egyértelműen múlt időben beszélnek róla, megismételhetetlennek mondják. Őszintén szólva némi mosollyal követem ezeket az obszervációkat, mint azok a mesterek, akiknek mindennek ellenére sikerült megőrizniük mesterségük titkát – a titkot, amely, mint általában lenni szokott, sokkal egyszerűbb, mint gondolnánk. .
Mondom, enyhe melankóliával ültem ott a Művészklubban az első számot forgató, nagyokat nevető társaim között. És éppen ez a bohóság, ez a jóízű nevetés idézte fel bennem az első betiltást, szerkesztéstől való eltiltásom kezdetét.
Méhkasként zsongott az Új Symposion Katolikus portai szerkesztősége azon a napon, 1971-ben. A nyomda késése miatt sűrű egymásutánban jelentek meg a számok, tele volt velük a libegő padló. Az a libegő, nem biztonságos padló (rosszul, felemásan adaptálták ugyanis az épületet) engemet mindig a vízen járásra emlékeztetett, s mint később bebizonyosodott valóban az is volt. Mindenki ott ült, talán azért tűnt váratlannak, hogy kinyílt az ajtó, hogy még valaki más is be akart jönni. Kinyílt tehát, és az egyik ifjú aktivista barátunk lépett be. Betiltották a Sympót – mondta. Hirtelen elnémultunk. Úgy némán és ijedten ültünk sokáig. Az előző években gyakran jártam kihallgatásra, sokszor ültem vacogva a rendőrség folyosóján a tyúktolvajokkal – ám ez a vacogás, ami akkor eluralkodott rajtam (s a tárgyalásokon még majd jobban), valami egészen más volt, erre igazán nem voltam fizikailag felkészülve.
A szerkesztőség tele volt képzőművészeti tárggyal – a képzőművészet, a vizualitás nem csak külső dimenziója volt a lapnak. A falon Benes és Maurits képei, az asztalon, szekrényeken egy magyarországi kiállítás ittrekedt munkái, festmények – és Haraszti István mobiljai. Haraszti később ismert művésszé lett, ő volt az első, aki Calder, Säffer és Tinguely eredményeit felénk is kamatoztatta, noha az ő munkái egyszerűbbek, szolidabbak, tartósabbak voltak, mint a nagy kísérletezőké. Szerettük, gyerekeink meg egyenesen imádták azokat a fém libikókákat, pimasz szerkentyűket. Életünk részévé lettek a szó szoros értelmében.
A csomagolópulton (magunk terjesztettük a lapot) ott állt Haraszti kis páncélszekrénye. Azt szerettük, legalábbis mi felnőttek, legjobban. Ha megcsavartad nyitókerekét, a zár elindított egy magnószalagot, és valami isteni nagy röhögésbe fulladó kacaj hangzott fel. De akkorra valahogy megszoktuk, rég nem csavargattuk már.
Na már most ott, abban a nagy levertségben, ijedtségben – abszolút csöndben, valaki megmozdult, összegyűjtött annyi erőt, hogy felálljon. Felállt, odament a kis Wertheim-szekrényhez, vaspénztárhoz, és megcsavarta nyitó-szerkezetét Es felhangzott az isteni kacaj.
Noha nietzscheánus voltam, a nevetés mibenlétét csak akkor, ott a kassza előtt értettem meg. Ezért nem mondott később nekem már semmi újat híres Nietzsche-könyvében Bataille, amikor a beteg filozófus kacajából kihallotta a sírást és az eljövendótől való rettegést is...
A Napló első számát lapozó társaság bohó vidámsága azt az egykori kis páncélszekrényt idézte elém, és örültem, hogy új társaim széfjébe – génjelbe már eleve be van táplárva, kódolva az a bizonyos röhögés, metafizikus kacaj. Sót, annak is örültem, hogy melankóliámmal, berzenkedésemmel, fantomfélelmeimmel, beidegződéseimmel csak még fokozom azt.
Kommentek
Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.
Komment írásához be kell jelentkeznie.
Legfrissebb
A márciusi ifjak
Az etnikai és vallási különbségek szemükben semmit sem számítottak. Valamennyien polgárnak, éspedig egyszerre magyar és világpolgárnak >
Találkozás Mengelével Auschwitzban – egy hiteles szemtanú
A The Times páratlan kortörténeti dokumentumnak minősíti azt a naplót, amelynek legfontosabb részét Auschwitzban, titokban írt >
A második világháborút a zsidógyűlölet okozta
Yehuda Bauer, aki egyben a Yad Vashem tudományos tanácsadója, élesen bírálja, hogy Közép- és Kelet-Európában kiforgatják >
Puskás fizette a szurkolókat
– Nem értelek, Öcsi- jegyezte meg Papp. Te azért panaszkodsz, hogy alig hallasz magyar szót Spanyolországban. >
Ezen a napon
63 évvel ezelőtt, ezen a napon, így kezdődött az a történet, amelyet 60 évvel később "Valahogy >
A nyilvánosságban megélt élet – Rajk László (1949-2019)
Amikor Rajk Lászlóval 2002-ben az utolsó interjút készítettem édesanyjáról, Rajk Júliáról szóló életrajzi kötetemhez, búcsúzásnál megígértem >
Június 28. Versailles
Magyarországra nézve hátrányos (trianoni) békeszerződés előreprogramozott volt. De nemcsak erről hallgat a magyar történelemírás. Hiszen a >
Az „anyások” közutálat tárgyai lettek
1938. november 11-én 11 órakor az egész országban megszólaltak a harangok, megállt a forgalom, két percre >
„Ez nem az én forradalmam”? – Ady Endre és az őszirózsás forradalom
Alighogy Ady Endre 41 évesen elhunyt a városligeti Liget Szanatóriumban, megkezdődött – és majd az 1920-as >
Az igazi Wass Albert
Azoknak, akik nem tudják, vagy nem akarják tudni: Wass Albert a XX. század másik embertelen rendszerével >
A magyar lány, aki az albánok Sisije akart lenni
„Aztán találkoztam a királlyal, és mint a mesékben, meglátni és megszeretni valójában csak egy pillanat műve >
Odbijen predlod ya rehabilitaciju Tibora Kiša: Nije nevina žrtva partizana
Vrbašanin Tibor Kiš, nekadašnji visoki činovnik šećerane u Vrbasu i "turanjski lovac", čiju je rehabilitaciju osporavala >