Ma Emma, Malvin, Zseraldina névnap van.
Fiók
Jelszó:
Legnépszerűbb
Kézikönyv nőknek 1955-ből
1955-ben kézikönyvet nyomtattak nőknek, amit háztartástannak neveztek. Néhány tanács következik a kézikönyvből: >
Boszorkányperek Németországban
A németországi boszorkányperek jogtörténeti jellemzői A rengeteg ártatlan emberi életet követelő boszorkányperek tipikusan az újkori Európa, méghozzá >
Budapesti fotók a harmincas évekből
Frank Csontos gyűjtötte össze a megsárgult fényképeket. Érdemes összevetni, mi változott (vagy nem változott) az eltelt >
Boszorkányper Magyarországon
A szegedi boszorkányper 1728/29 „De strigis vero quae non sunt, nulla questio fiat” [1] – olvassuk Kálmán >
Az igazi Wass Albert
Azoknak, akik nem tudják, vagy nem akarják tudni: Wass Albert a XX. század másik embertelen rendszerével >
Fejezetek a vajdasági zsidók történetéből (8.)
MINJÁN – (héber, a. m. szám) 13 évesnél idősebb férfiakból álló tízfős csoport – ennyi jelenlevőre >
Kormányrendelet
Dr. Szórád gyűjtéséből származik a kormányrendelet, amelyiknek szöveghű leiratát itt tesszük közzé. A dörgedelmes dokumentum több mint fél >
Székely Éva esete a kétféle szemű nyilassal
Székely Éva, a legendás úszóbajnok 85 éves. Életrajza szerint: „Az apukám Erdélyből jött, az anyukám >
Budapest, 1936
A svéd közszolgálati tévé archívumában egy több mint hetvenéves, a magyar székesfővárost bemutató turisztikai filmet őriznek. >
A porcelán unikornis
A porcelán unikornis az amerikai Keegan Wilcox rendezésében nyerte el a legjobb rövidfilm díjat. >
A magyarok hullottak, mint a legyek
Amint azt egy korábbi írásunkban már megígértük, az e-novine engedélyével teljes egészében közöljük Bojan Tončić >
Így kezdődött...
Kicsit megsárgult már... de olvasható még mindig. Nemrég lett nagykorú, tavaly töltötte be a tizennyolcadikat. >
Mindenki mindenki ellen
Németh Árpád
A tavalyi, több mint kéthónapos ostromtól alaposan megviselt Mostarban egy ártatlannak tűnd incidens élesítette fel a már amúgy is pattanásig feszült idegekben a harci kedvet.
A kijárási tilalom, vagyis este nyolc után egy személykocsi nem állt meg a horvát rendőrök parancsára, mire utána lőttek. A gépkocsivezető abban a minutumban lefékezett, s két útitársával együtt viszonozta a tüzet. Valaki utóbb egy aknavetővel is közbeszólt, úgyhogy végül hat embert kellett könnyebb-súlyosabb sérülésekkel kórházba szállítani. A fegyverek ezt követően egész éjjel dörögtek, később már nappal sem hallgattak el. A Boszniában jól bevált recept szerint nyomban aktivizálódtak az orvlövészek is, akik csupán a város főterén hét embert terítettek le. Egy horvát katona meg egy polgári személy a helyszínen meghalt. Válaszul a horvátok ostrom alá vették az egyik belvárosi toronyház pincéjében székelő bosnyák parancsnokságot, aminek következtében a tízemeletes épület leégett.
– Hogy pontosan mi is történt, azt én nem tudom – mondta őszintén az egyik horvát katona, a vagy 19 éves siheder. – Velem csak azt közölték, hogy lőjek; lőttem is négy napig egyfolytában.
A mostari események híre – megbízható hírforrások nélkül – eltúlzottan, inkább rémhír, mintsem valós hír formájában hullámzott végig Hercegovinán és Közép-Bosznián. Ebben a térségben rövid idő alatt másodszor újították meg az egyébként is elkerülhetetlennek látszó muzulmán-horvát összecsapásokat.
Csupán a néhány ezer lakosú közép-boszniai Vitezben – a legszerényebb becslések szerint is – legalább több száz áldozata van az állandó csatározásoknak. A néhai Jugoszlávia egyik legnagyobb lőszergyárét, a helyi Vitezitet ellenőrzésük alatt tartó horvátok már a kezdet kezdetén kimutatták a foguk fehérjét, mintegy Igazolva Bruno Stojićnak, a HVO (Horvát Védelmi Tanács) egyik magas rangú katonai parancsnokának a szavait, aki még fél évvel ezelőtt kijelentette: „Két dudás nem fér meg egy csárdában!” – értve ez alatt, hogy a HVO által ellenőrzött területen a Boszniai Hadsereg (muzulmán) alakulatainak semmi keresnivalójuk sincs. Nos, ezzel összhangban egy párás hajnalon hatalmas robbanás rázkódtatta meg Vitez szinte minden ablakát. Mindkét fél azt állítja, az ellenség tette volt, s csak abban értenek egyet, hogy a pontban háromnegyed hatkor szétfröccsent kamiont három tonna robbanóanyaggal rakodták meg, vezetője pedig muzulmán volt (akit a muzulmánok szerint odakötöztek az üléshez).
A robbanás színhelyén jártam néhányszor – egyszerűen iszonyatos, mi történhetett. A fél méter mély krátertől körülbelül 20 méterre kormosodik a kamion egyik hátsó tengelye az elégett abroncsmaradványokkal, s ez nagyjából minden, ami megmaradt a nyerges vontatóból. A szomszédos házakon mintha csak orkán söpört volna végig: legalább tíz teljesen összeomlott, a többinek is rogyadoznak a falai. Az egyik sarok mögött elcsigázott bosnyák katonák állnak őrséget, az egyiküknél páncélököl. Kimerészkednék golyóálló kocsimból, de hevesen integetnek: legyek óvatos, időnként orvlövészek tartják tűz alatt a nyílt utcát. Kérdésemre végül is eligazítanak a közeli utcában levő bosnyák parancsnokságig.
Régi ismerősöm, Šefkija Džidić a meglepetéstől széttárja karjait:
– Hát te hogy kerülsz Ide, hisz parancsot adtam, hogy minden kocsira tüzeljenek, amit nem kísérnek a kéksisakosok?!
Mosolygok, magam mögé bökök a páncélozott, fehér Land Roverre, amely csak jelzésében, meg sokkalta kisebb üvegjeivel tér el a brit UNPROFOR-egységek terepjáróitól.
– Lehet, hogy éppen engem véltek kéksisakosnak!
A parancsnok meg emberei, no meg a civilek körülfognak, cigarettáért esedeznek, s közben elmesélik: nap mint nap újabb támadástól tartanak, állandó rettegésben élnek az alig néhány száz méterrel odébb, a kellemes tavaszi napsütésben teraszokon kávézgató horvátokkal szemben, kivált az Ahmićiben történtek után.
Az ahmići mészárlás
Ahmići akár külvárosa is lehetne Viteznek. A túlélő, magát megnevezni nem kívánó, bujdosó muzulmán asszony szerint a forgatókönyv hajszálpontosan megegyezett a vitezivel:
– A hajnali hatkor bekövetkezett fülsiketítő robbanás után a férjem átszalajsztott a szomszédságba, a menyemhez meg az unokákhoz. Addigra fegyveresek zárták le az utcát, puskatusaikkal kopogtattak be minden ajtón. A legkisebb fiamra ráparancsoltak: nyomban járja végig a házakat, rendeljen az udvarunkba minden lakót...
A nő hangja elcsuklik, könnycseppet morzsol szét a szemében.
– Mit sem sejtve jöttek ét az emberek, akár a marhák a vágóhídra. Bennünket –asszonyokat, gyerekeket meg az öregéket – összesen tán harmincunkat a garázsunkba vezényeltek Az ajtó résein kémlelve láttuk, miként lövik halomra szeretteinket!
Dacosan kihúzza magét, mintegy bizonyítva, hogy maradt még ereje, és felejteni sem fog.
A brit katonák jelentése szerint több mint száz embert öltek meg a faluban, negyvenet nyilvánítottak eltűntnek. Az öböl-háborút megjárt kis tankjaik oltalmában merészkedtünk mi is Ahmićiba. Aggodalmunk jogos volt, mert az egyik látogatás alatt egy orvlövész a nyitott ajtón át célozta meg az angol gyalogost, akit csak golyóálló mellénye mentett meg, s akinek az Ijedtségen meg a golyóbecsapódás okozta véraláfutáson kívül komolyabb baja nem történt.
A tömeggyilkosság negyedik napján érkeztünk meg a kísértetiesen kihaltnak tűnő helységbe. A látszat azonban – mint utóbb kiderült – csalt. Éber tekintetek lestek minden lépésünket, itt-ott időnként függöny rebbent, ideges-riadt arcok tűntek el a szobák homályában. Ahmićiban tudniillik horvát házak is voltak, de azokat még csak a füst szele sem csapta meg.
Ezzel szemben a muzulmán házakat kivétel nélkül alapos gondossággal, a jelekből ítélve benzines locsolás után gyújtották fel, Mint mondtam, mindegyiket. A karcsú minaret viszont a tövében roppant szét. Messziről úgy hatott, mint egy vitorlás viharban letépett árboca, közelről akár egy fejszével kihasogatott nyárfa. Ez volt a hajnali robbanás, a rajtaütés rajtjele.
Az egyik kertben egy tehéntetem teljesen fölpuffadt, majdhogynem kipukkadt. A brit katonák továbbot intenek, egy nem messzi házhoz kalauzolnak bennünket. Az émelyítően édeskés hullaszag itt mintha enyhébb lenne, s inkább fanyarnak ható illat csapja meg az orromat. Előbb a megégett tetőgerendáknak tulajdonítom, a kéksisakosok azonban az előszobába tuszkolnak bennünket.
Noha sejtem, milyen látvány várhat, mégis megtorpanok. A két megszenesedett tetem arcáról leolvasni ugyan már semmit sem lehet; egyikük ég felé nyúló, segítségért esedező karja azonban hangosan üvölti, sikoltja, milyen gyötrelmesek tehettek az utolsó percek.
– Nő volt; a másik ott, a lépcső tetején férfi – magyarázza a kiskatona. Aztán hozzáteszi, korántsem szenvtelen hangon: – A pincében vannak még ketten. Egy anya a csecsemőjével!
Lassan bandukolok vissza a főút felé, közben fölfigyelek arra, hogy a túloldalon, egy tanya előtt többen is gubbasztanak. Barátságosan próbálom üdvözölni őket, látom, helybeliek.
A Jó napot!-ot szinte összeszorított ajkakkal mondják ki, legszívesebben talán még azt is visszaszívnák Néhány mondat után, kivált amikor Ahmićire terelem a szót, rájövök, hasztalan minden puhatolózási kísérletem. Az egyik öreg végül könyörgőre fogja:
– Nem tudunk mi semmiről sem. Hagyjon bennünket békén!
Azon gondolkodom, milyen érzést váltanak ki belőlük az egykori szomszédok. Szánalmat, gyűlöletet, együttérzést, megvetést, sajnálatot?
Még kétszer tértem vissza Ahmićibe. Egyszer egy elborzadt nemzetközi küldöttséggel, másodszor pedig amikor a főútról azt láttam, hogy fehérköpenyesek járják a falut. Valóban egészségügyi technikusok voltak azzal a feladattal, hogy fertőzésveszély ürügyén sürgőén tüntessék el a nyomokat. Az egyik elpusztult lóra földgyaluval borították rá az istállófalakat. Arra már nem futotta az időmből, hogy elkísérjem őket abba a házba, ahol a négy megszenesedett holttestet mutatták. Megjelent ugyanis három, talpig feketébe öltözött fegyveres, akik azonnali távozásra szólítottak fel
A karjukon Joker emblémát viseltek. Bármikor és bárhol bevethetők.
A megtorlás
nem váratott magára sokáig. A közeli Zenicán néhány napon belül megtámadták a HVO helyi parancsnokságát. Hadd idézzem előbb a horvát lapok akkori öles szalagcímeit: „Horvát hullák a Bosna folyóban”, „Százötven ártatlant gyilkoltak le Čajdrašban” és hasonlók.
Čajdraš – Ahmićihoz hasonlóan – alig 5 kilométerre fekszik a nagy iparvárostól, etnikailag talán a legtisztább horvát falu a környéken. Eleve gyanús volt, hogy az odáig vezető úton senki sem tartóztatott fel bennünket. Benn, a faluban, gyújtogatásnak még csak a nyomát sem tapasztaltam. Ennek dacára Božo Markotić, a viszonylag fiatal katolikus pap szemmel láthatóan megkönnyebbült, amikor végre újságírókkal találkozott.
Tömegmészárlás ugyan nem volt, az igazsághoz tartozik azonban, hogy hét katona és hat civil elesett az összetűzésekben. Emellett Zenicán és környékén a HVO 425 tagját letartóztatták fegyveres fölkelés vádjával, azokat, akik előzőleg az első felszólításra megadták magukat, fegyvereiket pedig beszolgáltatták. Hát, azóta állandó rettegésben élünk!
Olyannyira, hogy Vesna Petrić, a kétgyermekes, fiatal anya nyomban költözni szándékozik, arra vár csak, hogy férjét szabadon bocsássák.
– Nem érdekel sem a házunk, sem a vagyonunk, egyszerűen biztonságban akarok élni!
A pap felvezet bennünket a Vitéz irányában fekvő hegygerincre, szinte a frontvonalra, s most már a Boszniai Hadsereg azon tankjától sem tart, amely időnként előkúszik a diófa árnyékából, és odacsap Vltez „horvát” felébe. Nem messze még füstölög egy épületrom.
– Minden nap felgyújtanak egy-egy házat. Előbb kifosztják, aztán felgyújtják, hogy leplezzék a rablás nyomait. A környék tele van Banja Luka és Jajce térségéből származó menekültekkel, akik talán másként már nem tudnának megélni – mondja szinte mentegetően a pap.
Valóban, nem messze tőlünk egy rogyásig megrakott fogatos kocsiba próbálnak még valamennyi ágyneműt bepréselni. Érkezésünkre előbb a ház mögé somfordálnak, aztán mégiscsak előbújnak. – Prijedoriak vagyunk vagy voltunk... – a legidősebb akadozva kezdi történetét. – Mielőtt a szerbek kiűztek volna bennünket, alá kellett írnunk egy nyilatkozatot, hogy lemondunk minden vagyonunkról. Ennek idestova egy éve. Azóta itt élünk a szomszéd faluban, nincstelenül. Láttuk, hogy ennek a háznak már nincs gazdája, úgy gondoltuk hát, hogy legalább összegyűjtjük a számunkra legszükségesebbet... – a lelkiismeret-furdalásnak még csak a szikrája sem érződik ki a hangjából.
Dario Kordić, Mate Bobannak, a Horvát Közösség teljhatalmú elnökének közép-boszniai katonai és politikai helyettese így pontosít:
– A Vance-Owen-terv, amit elsőként írtunk alá, a mi fennhatóságunk alá helyezi a mostari és a travniki tartományt. Ezzel tökéletesen elégedettek vagyunk. A baj csupán az, hogy ezt a viszonylag jól ellátott térséget – hisz összeköttetésben áll a tengerparttal, az anyaországgal – elárasztották a szerbek által elfoglalt területekről érkezett menekültek Egyszerűen új életteret keresnek maguknak ahelyett, hogy szembefordultak volna megszállóikkal. Tudniuk kell, hogy foggal-körömmel, tűzzel-vassal megvédelmezzük az ősidők óta bennünket illető jussunkat!
A két egykori szövetséges így hát egymás ellen fordult. Mindenki mindenki ellen harcol, minden félnek két ellensége van.
Politikai kelepce
A bosnyák vezetés nem titkolja, hogy szűknek tartja a három, mellesleg egymástól elválasztott teljesen független politikát folytató régiót: a tuzlait, a zenicait és a bihaćit, ahol a becslések szerint a muzulmánok zöme, csaknem kétmillió ember zsúfolódott össze. Végső elkeseredésükben – öngyilkossággal határos módon – a csak látszólag jóval kisebb lélekszámú, ám alaposabban szervezett és felfegyverzett horvát közösséggel próbálnak ujjat húzni, eközben megfeledkezve arról, hogy a horvátok hermetikusan elzárhatják előlük a létfontosságú ellátást szavatoló tengerpartot, s – mint hangoztatták – tűzzel-vassal megvédik területeiket. A fegyverszállítási zárlat föloldása ebben a pillanatban, bármilyen galádul is hangozzék, csak olajat öntene a tűzre.
Tuđmannak is főhet a feje, hisz az ahmići mészárlás meg a véres mostari háború után alaposan megcsappant a horvátok nemzetközi tekintélye. A Hercegovinában élő horvátok szándéka immár kendőzetlen: mielőbb csatlakozni szándékoznak az anyaországhoz. (Hogy ennek csak apró jeleit bizonyítsam, hadd mondjam el, hogy a gépkocsik új rendszámtáblái horvátországi mintázatúak; a rendőrök horvátországi szabású egyenruhát viselnek, útlevelet a „két” ország közötti „határátkelő”-kön nem kérnek, legfeljebb azt ellenőrzik, hogy muzulmán be ne tegye a lábát horvát
földre.)
A „nemzet atyjá”-nak tehát óhatatlanul lépnie kellett, így az Izetbegovićtyal folytatott mondhatnám, meddő međugorjei tárgyalások után, rövid hercegovinai látogatása során kijelentette:
– A béketerv nektek ítélt két tartományt, éljetek hát a hatalmatokkal.
S hogy világosabb legyen, mintegy elhatárolva magát a „másik” országban élő horvátoktól, hozzáfűzte:
– Minden horvátnak, bárhol éljen, joga van a kettős állampolgárságra!
Erőtlen nyilatkozatának világos a háttere: ha engedne a hercegovinai nyomásnak, előbb-utóbb eleget kellene tennie a knini meg a krajinai szerb követeléseknek is. (Tuđmant mellesleg másnap éktelenül kifütyülték Splitben, a helyi Hajduk meg a zágrábi Croatia, az egykori Dinamó örökrangadóján.)
A szerbek eközben röhöghetnek a markukba. Két ellenségük egymás torkának ugrott; a világ másokra összpontosít; lőszereiket, fegyvereiket szebb időkre tartalékolhatják. A területeket megszerezve, a palei Nagy Népi Hurál ki tudja hányadik történelmi „nem”-e után, amikor Milošević Micotakisszal megerősítve kénytelen-kelletlen lenyelte első politikai pofonját, nem lepett meg egykori, most már teljesen elborult agyú ismerősöm, aki cinkosan rám kacsintott:
– Tudod, miért nem lesz intervenció? Mert válaszul rakétáinkkal azonnal lőnénk Zágrábot, Ljubljanát, Velencét, Budapestet és Londont!
Hogy Berlint miért felejtette ki a sorból, az számomra rejtély.
Visszafelé menet egy ugyancsak régi, háborús ismerősömbe, a valamikori Jugoszláv Néphadsereg ezredesébe botlottam, aki tavaly talán még hitt a szerbeket fenyegető általános veszélyben, mára azonban már valamelyest kijózanodott. Komnen Žarković letörten mondta:
– Te, ezek mindannyian bolondok!
Kommentek
Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.
Komment írásához be kell jelentkeznie.
Legfrissebb
A márciusi ifjak
Az etnikai és vallási különbségek szemükben semmit sem számítottak. Valamennyien polgárnak, éspedig egyszerre magyar és világpolgárnak >
Találkozás Mengelével Auschwitzban – egy hiteles szemtanú
A The Times páratlan kortörténeti dokumentumnak minősíti azt a naplót, amelynek legfontosabb részét Auschwitzban, titokban írt >
A második világháborút a zsidógyűlölet okozta
Yehuda Bauer, aki egyben a Yad Vashem tudományos tanácsadója, élesen bírálja, hogy Közép- és Kelet-Európában kiforgatják >
Puskás fizette a szurkolókat
– Nem értelek, Öcsi- jegyezte meg Papp. Te azért panaszkodsz, hogy alig hallasz magyar szót Spanyolországban. >
Ezen a napon
63 évvel ezelőtt, ezen a napon, így kezdődött az a történet, amelyet 60 évvel később "Valahogy >
A nyilvánosságban megélt élet – Rajk László (1949-2019)
Amikor Rajk Lászlóval 2002-ben az utolsó interjút készítettem édesanyjáról, Rajk Júliáról szóló életrajzi kötetemhez, búcsúzásnál megígértem >
Június 28. Versailles
Magyarországra nézve hátrányos (trianoni) békeszerződés előreprogramozott volt. De nemcsak erről hallgat a magyar történelemírás. Hiszen a >
Az „anyások” közutálat tárgyai lettek
1938. november 11-én 11 órakor az egész országban megszólaltak a harangok, megállt a forgalom, két percre >
„Ez nem az én forradalmam”? – Ady Endre és az őszirózsás forradalom
Alighogy Ady Endre 41 évesen elhunyt a városligeti Liget Szanatóriumban, megkezdődött – és majd az 1920-as >
Az igazi Wass Albert
Azoknak, akik nem tudják, vagy nem akarják tudni: Wass Albert a XX. század másik embertelen rendszerével >
A magyar lány, aki az albánok Sisije akart lenni
„Aztán találkoztam a királlyal, és mint a mesékben, meglátni és megszeretni valójában csak egy pillanat műve >
Odbijen predlod ya rehabilitaciju Tibora Kiša: Nije nevina žrtva partizana
Vrbašanin Tibor Kiš, nekadašnji visoki činovnik šećerane u Vrbasu i "turanjski lovac", čiju je rehabilitaciju osporavala >