Ma Gergely, Katinka, Alberta, Édua névnap van.
Fiók
Jelszó:
Legnépszerűbb
Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek
És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >
Egy „Széchenyi-idézet” nyomában
„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek >
Szeles Mónika exkluzív
1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >
Európa, a vén kurva
E sorok írójának csak az a történelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >
The Orbán family’s enrichment with a little government help
„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >
Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia
Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >
A gyertyák csonkig égnek
„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >
Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük
A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >
A kiválasztott nép ilyennek látja Európát
Spitzertől: >
A fehér kabát
Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >
A Napló Naplója
Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >
Szeretet
Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >
Napi ajánló
Tovatűnt a nemzedéki ártatlanság
Végel László
„A VMSZ hevesen támadja a Magyar Mozgalmat. Nem értem, miért fél a bimbózó alternatívától?” Végel László Kőzéleti naplója:
Életképek a magyar jellemről
Az Örkény Szinházban Bíró Krisztának köszönve Anikóval megnézzük a Kovács Márton és a Mohácsi testvérek szövegkönyve alapján született „E föld befogad, vagy nincs számodra hely” című előadást. Magyar rendezőtől már régen láttam ilyen hatásos, indulatos tömegjeleneteket! Az utóbbi időben ez volt a legjobb színdarab, amit Budapesten láttam. Élvezet volt nézni Mohácsi János remek tömegjeleneteit! Ez a hangvétel hiányzik legjobban a mai magyar irodalomból. A mű a zsidókérdésről szól, valójában azonban a magyar jellemről fest egy szörnyen riasztó képet. Az egyik ütős jelenetben a hányaveti magyar tiszteket mutatja be Ukrajnában 44 környékén. Móricz tudott ilyen képet festeni a magyarokról (Kivilágos kivirradtig). Fergeteges tapsvihar! Bíró Kriszta színművésznő már az első meghajlásnál a könnyeivel küszködik, Anikónak pedig a nézőtéren potyognak a könnyei. Ez volt a harminc harmadik, egyben utolsó előadás. A színészklubban hallom, hogy néző, illetve érdeklődés hiánya miatt vették le a darabot a repertoárról. Attól tartok, hogy az érdektelenségnek mélyebbek a gyökerei. Szerintem a magyar társadalom jelenleg nem kíván szembenézni önmagával. Závada Pál író megjegyzi: ne áltassuk magunkat, a darab megszűnését, kizárólag szervezési trehányság okozta. Majd azzal folytatja, hogy a Neoplanta avagy az Ígéret Földje után, most éppen a Balkáni szépség, avagy Slemil fattyúját olvassa. Azt hiszem, ha valakinek, akkor neki van kellő fogékonysága a regény etnikai sokszínűségének érzékelésére.
Pacifikálni!
A napló.org és a Második nyilvánosság Facebook oldala viszonylag jól tájékoztat a vajdasági magyar választási hadjáratról. Vataščin Péter higgadt, tárgyilagos elemzését olvasom a VMSZ és a Magyar Mozgalom viszonyáról. Kár, hogy ilyesféle analízis nem jelenik meg a Magyar Nemzeti Tanács lapjaiban, talán csillapítaná a kedélyeket és a meglévő problémákra irányítaná a figyelmet. Persze szó sincs ilyesmiről, jó magyar szokás szerint, tart a durva hadjárat. A VMSZ hevesen támadja a Magyar Mozgalmat. Nem értem, miért fél a bimbózó alternatívától? Az új csoportosulás friss, a bimbó még zsenge, hogy mi lesz belőle holnap, azt nem kísérlem megjósolni. Nem szólok bele, a folytatás a fiatal nemzedéktől függ, vagyis attól, hogy a jelenlegi lemondást felváltja-e a bizakodás? Vajon leállítható-e a gyorsuló elvándorlás? Rezignáció közepette folyik az abszurd civakodás. Látom, mindhiába idéztem annakidején Zentán Voltaire híres mondatát, e viszály kórját nem lehet gyógyítani. A pluralizmus kultúráját már anno sutba vágtuk, ergo nem csoda, hogy minden különbségből viszály születik. Az ellenséget meg kell semmisíteni! - ez most a jelszó. Én inkább azt gondolom, hogy ápolni és pacifikálni kell(ene). Emiatt idéztem anno az európai felvilágosodás nagy filozófusát Zentán: „Nem értek egyet azzal, amit mondasz, de életem végéig harcolni fogok azért, hogy mondhasd”. Akkor még a párttagok is tapsikoltak nekem, az egyházfők gratuláltak. Úgy mellesleg jegyzem meg: ez a mondat az európai értékrend egyik alapköve. Nos, itt az alkalom, hogy méltányoljuk, mert bárhogy végződjenek a választások, egyszer le kell ülni ahhoz a közös, nagy asztalhoz. A közösség erősen fogyatkozik, az emberek csüggedve veszik a vándorbotot, hiányoznak az új arcok és eszmék, a világ gyorsan változik, mi pedig le-le maradozgatunk, illetve cammogunk mögötte. Csak lenne már vége ennek a kisebbségi paranoiának!
A fiatalok is elvesztették ártatlanságukat
Megilletődötten lépek be az Petőfi Irodalmi Múzeumba, mert a februári születésnapi rendezvényemet juttatja az eszembe. Hegyi Katalinnal megbeszélem a PIM archívuma részére készülő életinterjút. Neki is fel kell készülni. Csatlakozik hozzánk Fehér Renátó, örülök, hogy megismertem, hiszen valamikor márciusban írtam róla a naplójegyzeteimben. Bizony, a fiatal magyarországi nemzedék részére sem hullanak többé a rendszerváltás mannái, most már az ő felelősségük is felmerül. Ami most történik, az nem hárítható többé az idősebb nemzedékre, az ifjúság többé nem élhet a későn születettek kiváltságával. Márciusi naplójegyzetemben a magyarországi „történelem utáni nemzedék” képviselőjének, Fehér Renátónak a verssorát idéztem, a „karhatalmisták, forradalmárok, pincébe menekülők, munkástanácsok és a csőcselék” országáról. A költő vállalja a felelősséget. Váltunk néhány szót a fiatal magyarországi költőnemzedék közéleti ébredezéséről. Sajnálja, hogy a határon túli irodalom veszti sajátosságát, túl „pesties”.
Pragmatikus kisebbségi stratégia
Alig várom a késő éjszakát, hogy elővegyem Stendhalt. Egész délelőtt, a naplójegyzeteimből a kisebbség és a nemzet témájáról szóló részeket válogattam. Az összegyűjtött részletek vagy négyszáz oldalt tesznek ki. Időközben a címre is rátaláltam. A nemzetről – kisebbségben, ez lehetne. Ebből kellene ízelítőt összeállítani az Élet és Irodalom részére, mint ahogy azt minap Kovács Zoltán főszerkesztővel megbeszéltem. Majdnem lehetetlen feladat. Válogatás közben felsorakoznak előttem az évtizedek. A kilencvenes években a félelem közösségi élmény volt, a nemzeti azonosság kérdésköre egyik napról a másikra rontott ránk. Érdekes, hogy az előző évtizedekben nem volt visszhangja a vajdasági magyar közösségben a drámai kisebbségi diskurzusnak. Az akkori magyar politikai elitet bíráló vitacikkemnek, a Nemzetiségi elit kritikájának (1971), amelyet Hornyik Miklós főszerkesztő közölt a Képes Ifjúságban, nem volt nagyobb visszhangja a közösségben. Nem volt olyan fontos, miként gondoltam. Nem rovom fel, hiszen a Tito-korszakban a jugoszláviai magyarok kialakították egyéni pragmatikus stratégiájukat, az érvényesüléshez nem volt túl nagy szükségük a magyar politikai elitre, megvoltak nélküle is. A kilencvenes években drámaira fordult a helyzet, a „szendvics-korszakban” úrrá lett a létbizonytalanság, hogyisne, emlékeim szerint akkoriban mai szövetségeseink „nagylelkűen” szendvicset kínáltak útravalóul, csakhogy mielőbb iszkoljunk Magyarországra. E présben mi sem volt időszerűbb, mint a nemzeti identitás védelme. A hatalom kényszerített bennünket a nemzeti önazonosság erősítésére. Valami hasonló történt Danilo Kišsel, akit az antiszemitizmus kényszerített zsidósága felvállalására. 2000 után újabb változás következett. A kisebbségi politikusok a hatalom részei lettek, érthető, hogy kritikus tekintetem feléjük fordult. 2010 után a helyzet egyre zavarosabb lett, a párbeszéd ellehetetlenült, a kisebbségi pártok nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket, a lélekszám zsugorodott, s ennél is jobban zsugorodott a választói bázis, ami azt jelenti, hogy a kisebbségi polgárok egyre rezignáltabbak lettek. Közben a szerb nacionalizmus vesztett erejéből, az etnikai viszonyok némileg rendeződtek, újra megnyílt a tér a pragmatikus személyes stratégia előtt. Legfeljebb ez járna sikerrel, talán elodázná a végórát! A kisebbség most a patetikus diskurzus és a pragmatikus magatartásmód között tétovázik. Sajnos, az önimádó és az öncélú nemzettudat megnehezíti a pragmatizmus kibontakozását. A jelenlegi kisebbségi pártokráciának sokkal nagyobb befolyása van a kisebbségi polgár mindennapi életére, mint az egykori magyar kommunista elitnek volt. Mi mást tehetnék, Stendhallal vigasztalódom. "A nemzeti dicsőség imádatában megint csak megfeledkeznénk a szabadságról. Gyalázatos körforgás... És mindig elölről kezdődik!". Kitekintek az ablakon, gyönyörködöm a játékos budai fényekben.
Rokonszenv a pedagógusokkal
Budapest utcáin kékszalagos emberekkel találkozom. A szokottnál nagyobb a közlekedési dugó. A polgárok egy része forgalomlassító demonstrációval vagy kék szalaggal és ötperces munkaszünettel rokonszenvez a sztrájkoló pedagógusokkal. Sok orvosi rendelőben, de a büfékben is öt percre megáll a munka. A járókelők csendesek, búskomorak. Szomorú ez a csendes sztrájk.
Valami nincs rendben
A Fiumei úti sírkertben helyezték örök nyugalomra Kertész Imre Nobel díjas magyar író hamvait. Spiró György és Esterházy Péter búcsúzik tőle. „Plebejus gúnnyal tekintett mindenre és mindenkire a hazugság szurdokában…”, mondja Spiró. Esterházy hasonló komor hangnemben beszélt: „Csönd, nyugtalanság, szenvedés – ezek lehetnek a nagy Kertész-szavak, ezek által tudunk meg valami újat magunkról, az országunkról, a világról, istenről.” A temetésen szorongás kapott el, arra gondoltam, hogy valami nincs rendben a világgal, Magyarországgal. Velünk. Velem. Számolom a napokat, még néhány nap és távozom Budapestről. Mehetnékem van, de nem tudom hova. Tényleg, hova?
Civakodás, acsarkodás
A budapesti újságok a magyar kisebbségi acsarkodásról írnak. Ezekben a nehéz években, amikor minden értéket óvni kell, borzalmas volt olvasni az alpári rágalmazásokat. Nem érdekel, hogy ki lesz a győztes a nagy civakodásban, sokkal inkább aggaszt a vajdasági magyar közösség sorsa. Ássák a közösségen belüli árkokat. Ez abból is kiderül, hogy miközben a közösségünkből naponta harmincan vándorolnak ki (Egymásnak estek a magyarok a Vajdaságban, Magyar Nemzet, 2016.04.23), számos elvakult pártkatona az értékrombolás brutális eszközeivel élt.
Epilógus
Reggel a szerbiai választási bizottság közzétette a majdnem végleges eredményeket. A Szerb Haladó Párt némileg karcsúsítva fölényesen győzött. Kishegyesen is ők a befutók! Szabadkán is! A szélsőjobb erősödött. Az első jelentések szerint a magyarlakta észak-bácskai körzetben az országos átlagnál alacsonyabb volt a részvételi arány. Az MTI tudósítása a VMSZ „csökkenő irányú támogatottságáról” szól. Két évvel ezelőtt a szavazók 2,2 most viszont 1,52 százalékának bizalmát élvezi. Köztársasági szinten vetélytárs nélkül állt az arénába s a 200 ezer magyar választópolgár közül körülbelül 55 ezer szavazott rá. Potápi Árpád János a nemzetpolitikáért felelős államtitkár nagyon elégedett, szerinte s VMSZ sikeresen mozgósította a vajdasági magyarokat. A tudósítások szerint a budapesti Magyar Házban megtartott értékelő konferencián a funkcionáriusok többé nem délvidéki, hanem vajdasági magyarságról beszéltek. Eddig nem ez volt a sikk. Még egy újdonság: kisebbségi közösségünkben ezentúl két politikai erő verseng egymással. Elmélyül-e a szakadék a közösségben, vagy pedig kezdődik a közérdeket szolgáló fair verseny?
A nyomtatott változat a Családi Körben jelent meg.
Kommentek
Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.
Komment írásához be kell jelentkeznie.
Legfrissebb
A vajdasági magyar kisebbség szellemi egységének ápolója
A minap Németh László a Belgrádi Főegyházmegye érseke, a kisebbségi magyar politikusokkal ellentétben emberi hangon és >
„Ezek nácik”
A parlamentben durva szavak hangzanak el. Ezek nácik, mutogat Ana Brnabić a szerbiai parlement elnöke az >
A VALÓSÁG VISSZAVÁG
Vučić elnök azt szeretné, ha nem tudnánk megkülönböztetni a jót a rossztól, a hamisat a valóstól, >
Az uralkodó osztály a saját propagandájának áldozata lett
A kormánypolitikusok náciknak nevezik a fiatalokat, illetve a mögöttük rejtezgető „felbujtogatókat”. Nyilvánvaló, hogy nem erről van >
Édentől balra
Ezért is írtam az esszé végén, hogy az „út keresése vereséggel végződhet”, de a „vereségnek megszületnek >
A SÖTÉTSÉG TERJESZTŐI
Mindebből az derül ki, Pásztor Vučić szavait ismételgeti, továbbra is szorgalmazza, hogy a közösség felejtsen el >
Eltűnt a türelmes középút
Az ember vagy ide, vagy ide kényszerül. Mindeközben az írástudók sopánkodnak, hogy nincs többé társadalmi befolyása >
„EGY KÖZÖSSÉG, EGY PÁRT, EGY VEZÉR”
Fremond Árpád és Juhász Bálint általában, a különböző eseményeken többnyire úgy jelennek meg, mint a pártelnök >
Magyar, szerb két jó barát?
Együtt harcol? Nem áprilisi 1-i tréfa volt a hír, hogy a magyar és az akkor lemondásban >
SZERB VILÁGOT ÉPÍTŐ KISEBBSÉG(ÜGY)I MINISZTEREK
Demo Beriša is csak az egyik a Đuro Macut bosszúállónak is nevezett kormánya lojalista miniszterei közül. >
A kíméletlen múlt utánunk nyúl
A múlt nem csak szép, hanem sokszor kíméletlen is, utánunk nyúl, akkor is, ha ennek nem >
Az aranykorról szóló narratíva hitelét vesztette
A polgárok érzékenyebbé váltak a baljósan terjedő korrupcióra, amit Vučić elnök is érzékelt, ezért ezekben a >