VMDK: MIÉRT SZÉGYELLIK A PÁSZTORÉK VUČIĆOT❓

A VMDK Szabadka Helyi Szervezete logikus kérdést tesz fel: vajon a VMSZ távolmaradása annak a jele, hogy az elnök nem bízik saját koalíciós partnereiben, vagy éppen ellenkezőleg, a Pásztorék taktikai távolságtartásáról van szó, akik – saját választóik növekvő elégedetlenségével szembesülve – igyekeznek elkerülni, hogy nyilvánosan azonosítsák őket a kormányzó többség politikájával?

2026. szeptember 6.

A támogatás, amelyből árok lett

Őszintén el kellene mondani az anyaországi társadalomnak, miért fontos Magyarországnak, hogy a határain kívül élő magyar közösségek fennmaradjanak. Ugyanilyen őszintén el kellene mondani a határon túli magyaroknak is, hogy az anyaországi adófizetők pénze nem valamiféle korlátlan, politikai alapon járó juttatás. A támogatásnak világos társadalmi célja kell legyen. Átláthatónak kell lennie. Ellenőrizhetőnek. Politikailag függetlennek. És mindenekelőtt mérhetőnek. Ha tíz év múlva többen élnek ott, jobban élnek, magasabbak a fizetések, több a vállalkozás, erősebb a középosztály és kevesebb fiatal költözik el, akkor működött. Ha száz ember sokkal gazdagabb lett, miközben százezrek továbbra is szegények és a közösség tovább fogy, akkor nem működött... És a nemzeti összetartozás nem jelentheti azt, hogy az egyik magyarból a másik magyar ellenségét csináljuk. A Prosperitati legnagyobb tanulsága talán éppen ez: hiába öntünk milliárdokat egy közösségbe, ha közben elveszítjük egymást. Robert Yugovich:

2026. szeptember 3.

Hova lett a vajdasági magyarok pénze?

Ezért számomra a Prosperitati történetének legnagyobb kérdése nem az, hogy mennyi pénzt osztottak szét. Hanem az, hogy: mi maradt utána? Ha valóban több százmillió euró érkezett a vajdasági magyarság gazdasági megerősítésére, akkor jogunk van megkérdezni: Hol van ma az erős vajdasági magyar középosztály? Hol vannak azok a tízezrek, akiknek ez a program biztos jövőt teremtett? Miért fogy tovább ilyen drámai módon a magyar közösség? Miért dolgozik még mindig ennyi ember alacsony bérekért? És miért érez még mindig ennyi vajdasági magyar fiatal úgy, hogy saját szülőföldjén nincs számára jövő? Ezek nem gyűlöletből feltett kérdések. Nem irigységből. És nem azért, mert bárkinek a sikerét sajnálnám. Ezek azok a kérdések, amelyeket a vizsgálati eredmények láttán egy orvosnak is fel kell tennie. Mert ha a beteg állapota nem javult, akkor nem azt kell bizonygatni, hogy milyen drága volt a gyógyszer.Azt kell megvizsgálni: jó gyógyszert kapott-e egyáltalán. Robert Yugovich:

2026. szeptember 2.

Hova lett a vajdasági magyarok pénze? 2.0

A Prosperitati Alapítvány tíz éve azért működik, hogy gazdaságilag megerősítse a vajdasági magyar közösséget. A saját honlapján ma is azt írja: segíti a vajdasági magyar családokat és gazdákat, erősíti a vállalkozókat, elindítja a pályakezdőket, és hazavárja a külföldön élőket. A program mögötti gondolat nehezen vitatható... Ennyi pénz után azonban szerintem joga van minden magyar adófizetőnek és minden vajdasági magyarnak feltenni néhány egyszerű kérdést. Ki kapta ezt a pénzt? Mennyit kapott? És ami talán mindennél fontosabb: mit kapott érte a vajdasági magyar közösség? Robert Yugovich:

2026. szeptember 1.

AKI A VMSZ-RE SZAVAZ, ERRE IS SZAVAZ

Most Pásztor Bálintnak és Gyivánovity Dánielnek válaszolnia kell:

Elfogadhatónak tartják-e, hogy Szabadkát egy jogerősen elítélt polgármester vezesse?

Követelik-e Stevan Bakić lemondását? Vagy a koalíciós hűség ismét fontosabb az emberi méltóságnál, az egyetemi autonómiánál és a közéleti felelősségnél? Mert a politikai felelősséget nem lehet koalíciós szerződések mögé rejteni. Aki a VMSZ-re szavaz, a haladó hatalmat erősíti. Aki a VMSZ-re szavaz, erre a politikai kultúrára is szavaz. Stevan Bakićra is – az ítéletével együtt.

2026. szeptember 5.

A délvidéki magyarság Vajdaságban (még) létező része már régóta a nemzet(i kisebbségi)halál előszobájában toporog!

Nem merem azt írni, hogy tisztelt, mert fogalmam sincs kihez (és miért pont őhozzá?) érkezik majd a levelem, a kedves szó pedig már annyira elhasználódott, hogy én már eleve nem szeretnék kedves lenni, akkor miért kellene elvárnom, hogy az, akinek egy ilyen levélszerűséget kézbesítenek kimutassa kedvességét, közben még az is lehet, gondolatban nemcsak morog, még vicsorog is, hogy valaki egy ilyen „pitiáner” üggyel megzavarja áldott „semmittevését”. Talán mindez hozz járult ahhoz, hogy így, igencsak hivatalosan kezdjem:

Hölgyem (de az is lehet, Uram)! Balla Lajos-Laci:

2026. szeptember 2.

Háborúban és békében

El kéne mondania a valóságot. Azt, hogy Magyarország nem a világ legkülönlegesebb helye, amelynek minden aszfaltcsíkja és falusi temploma „csodálatos”, merthogy ez volt kampányállomásainak állandó jelzője a poros, falusi útaktól kezdve, a jelentéktelen és jellegtelen alig városkákon át – amelyekben soha nem alakult ki a nemzeti fejlődéshez nélkülözhetetlen polgári réteg -, egészen a bűzlő, takarítatlan, korszerűtlen fővárossal bezárólag. Egy kínosan elhanyagolt, hanyatló ország lett Magyarország, akkor is, ha milliókat heves érzelmek kötnek hozzá, hiszen itt vannak otthon, ez a hazájuk. A megbukott rezsim olyan volt, mint egy gyógyíthatatlan vírus, jog, ember, morál, törvény, gazdaság, igazság mind a vírus áldozatául esett, és most rengeteg velük az elszámolni valónk. Nem tudom, bíznak-e még bármiben is, de Magyar Péter csak egy esetben bukhat meg: ha az Orbán-kör tagjainak kezén nem kattan a bilincs, vagy ha mégis hat évet kéne várnunk rá. De nem kell majd, amire az egyik garancia, s erről az elmúlt néhány nap vele készült interjúi győztek meg, épp a Vagyonvédelmi Hivatal megválasztott elnöke lesz. Bruck András:

2026. szeptember 2.

A magyar irodalom nagy korszakától búcsúzunk

Esterházy Péter halálakor azt írtam, hogy elveszett egy fiatal írónemzedék kompasza, Nádas Péter halála pedig számomra azt jelenti, hogy távozott a magyar irodalom legszerényebb és legnagyobb tekintélye. Ha valakit kétely kínzott, Gomosszög felé tekintett. Nem hiszem, hogy tekintélyt kívánt lenni, de műveivel, magatartásaival az lett belőle. Végel László:

2026. szeptember 1.